A 2022-2023-as színházi évadunk – Katona József Színház  

Nem hisszük, hogy a Katona igazán jó évadot zárt volna idén nyáron, különösen a korábbi évad – még az önmagával szemben támasztotta magas követelmények – túlteljesítése után. Mégis, a színházi outputja azt nyújtotta, amit várunk ettől az abszolút művészszínháztól: maximalizmust, hosszan tovább fűzhető gondolatokat, meghitten ismerős színészarcokat, az otthonosság érzetét, hogy még mindig idetartozunk. Nagyon nem akartuk, de csonka évadunk volt. Színházi betegség miatt mindig a mi előadásaink maradtak el, amit nem tudtunk az évadban pótolni. A tavalyi évadunk legintenzívebb előadásának tekintjük a Hedda Gablert. Jordán Adél Hedda-ját ott helyben móresre tanítottuk volna. A zseni alapos töprengésre késztetett. A Magányos emberek izgalmas előadástérrel lepett meg, amelyben Pelsőczy Réka zsörtölődése és Mentes Júlia színpadi sugárzása megragadott. Pálos Hanna Médeia-jától meg egyenesen elaléltunk, ahogy attól is, hogy a még egyetemista Bagossy Júliának mégis honnan van már ez a tengernyi élettapasztalata? 

A 2022-2023-as színházi évadról

Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.   

Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)  

Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.