Megsimogatni a kiscicát!
(Katona József Színház – Móricz Zsigmond Rokonok című regénye alapján írta Preiszner Miklós, Znajkay Zsófia és Peer Krisztián, a végső változatot készítette: Mózsik Imre: Rókonok – 2024. november 24-i előadás)
1930 nyarán írta Móricz Zsigmond a Rokonok című regényét a Horthy-rendszer intézményesített korrupciós mechanizmusáról, a sikkasztásokról és panamákról, a közhivatalnokok, politikai szereplők mindennapi zsiványságairól. Meg arról, ahogy a szegényekből kisajtolt adókból luxus életet élnek a hatalom kiváltságosai, és azt kaparintanak meg, amit csak akarnak. Az előadást követő napokban került nyilvánosságra Bátonyi Péter kormányfőtanácsos büntető feljelentésének híre arról, hogy a kiemelten védett műemlékek lebontásához vezető hatósági eljárásokban minisztériumi vezetők miként nyúlnak át a szakapparátus felett a „rokonok” érdekében. Nem a Horthy-rendszerben, hanem 2024-ben. A TÁP Színház előadásai sosem semlegesek vagy közhelyesek, formailag, gondolatilag és morálisan is mindig arra reflektálnak, ahogy élünk. Ennél naprakészebb nem lehet színházi elődás!
A színjátszás „keresztapja”
(Orlai Produkciós Iroda – Botrányhős - 2024. október 23-i előadás)
Marlon Brando minden idők egyik legelismertebb filmszínésze, holott közel sem aknázta ki tehetségét. Ráadásul egy olyan földrésznyi országban, ahol csak a most van, a múltbeli siker nem siker, és ahogy F. Scott Fitzgerald fogalmazott: „Az amerikai életben nincsenek második felvonások”. Brandonak persze volt második felvonása, amikor leírják, ő meg újra szupersztár lesz, majd hátat fordít az egésznek. De ezzel sem ő, sem Hollywood, és az amerikai közönség sem tudott megbirkózni. Klem Viktor viszont a színész személyét övező legendával igen, prímán eligazodott a Brando-mítosz megfoghatatlan és áthághatatlan ködében. Monodrámájával fellebbenti a takarást, és nem csak az egykori botrányhőst, de a siker és kudarc páros országútján száguldozó embert is megmutatja.
Kacsatánc
(Pesti Színház – Wéber Kata: Egy nő anatómiája – 2024. október 5-i előadás)
Figyelmesen néztem és – úgy hiszem – értettem is mi zajlik a színpadon, mégsem érintett meg a darab főszereplőjének tragédiája, családja szétesése. Könnyen lehet azért, mert Mundruczó Kornél rendezte filmélmény katartikus erejére vártam. De hiába jegyzi itt is Wéber Kata a szövegkönyvet, mintha egy más, pasztell történetet néztem volna. Talán csak az utolsó kép, Nagy-Kálózy Eszter és Radnay Csilla néma jelenetének szépsége és finomsága hatott rám, egy tétova simogatás, ideges mosoly, amiben benne volt, hogy a fájdalom, a halál az élet része, el kell fogadni.
Woody nem maradt pácban
(Orlai Produkciós Iroda – Woody Allen: Brooklyni mese - 2024. október 4-i előadás)
A szerző imádja New York-ot, főleg Manhattant, ahol nincs nyomor, bevándorlók, afroamerikaik és latinok (csak munkaruhában), sem bűnözés. Mégsem ott, hanem Brooklyn városnegyedében cseperedett fel – szerencséjére –, hisz ez a közösség, gyermekkora életre szóló témát adott a filmkészítéshez. Színházi karrierje sem lebecsülendő, első sikere a Játszd újra, Sam 1968-ban, amelyet tucatnyi más darab követett. A Covid alatt újabb színdarabbal gazdagította életművét, és valószínűleg megérne egy külön írást, hogyan szerezte meg ennek világpremierként való színreviteli jogát az Orlai Produkciós Iroda. Ha már megszerezte, derekasan bele is állt a feladatba. Az utóbbi évek egyik legjobb produkciójával rukkolt ki.
Akasztófahumor
(Vársomajori Szemle 2024/Jászai Mari Színház Népház – Martin McDonagh: Hóhérok – 2024. augusztus 28-i előadás)
Angliában járunk 1965-ben, a sziget egyik zord északi szegletében, ahol Harry Wade – feleségével, Alice-szel és tizenéves lányával, Shirley-vel - szerény kocsmát visz, miközben ő az ország második legjobb hóhéra. Éppen most tiltották be a halálbüntetést, így egy helyi újságíró riportot készít azzal az emberrel, aki többszáz másik embert segített át a túlvilágra. De nem ő az egyetlen, aki beugrik a kocsmába, érkezik egy nagyvárosi swagger is. Mit akarhat? Egy pint sört, egy ágyat, vagy éppen Shirley iránt érdeklődik? Megjelenése vajon véletlen egybeesés-e Harry nyugdíjba vonulásával? A darab és az előadás drámai feszültsége Mooney szándékainak felfedésén nyugszik, miközben Wade-el kóstolgatják egymást.
Túlélő gyakorlat
(Városmajori Szemle 2024/Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Ivan Viripajev: Iráni konferencia – 2024. szeptember 4.)
Amikor az ezredfordulón Oriana Fallaci - Harag és büszkeség című könyvében - megkongatta a vészharangot, sokan gúnyosan mosolyogtak, modern Kasszandraként cikizték az újságírónőt. Fallaci az iszlám és a nyugati világ összeférhetetlenségről szólt, egy közelgő, világméretű dzsihádról. Állította, nem egyenrangú kultúrák találkozásáról van szó, mert akik vallási elveiket erőszakkal terjesztik, nem képesek tisztelni saját kultúrájukon kívül más kultúrát, és fütyülnek az évezredes európai épületekre, szent helyekre, azok nincsenek egyszinten az európai kultúrával. Azt vizionálta: Európának vége, elnyeli ez az agresszió, mert megszűnt minden önvédelmi reflexe. Európa erről nem akart, nem akar tudomást venni, mára jócskán ráégett, amiről Fallaci szólt, és meghatározza mindennapjaink. A múlt héten felszálltam a Radnóti Színház előtt a 78-as trolira dél körül, az utasok közül négyen oroszul beszéltek, ketten héberül, még két-két kínai és afroamerikai, meg én. Nem turisták voltak, iskolatáskával, kutyával, éppen beszerzett felmosóvödör egyikük kezében. Többféle „dzsihád” sújtja Európát.
(6SZÍN - Megáll az FM: Falusi Mariann legújabb koncertje – 2024. július 16.)
Falusi Mariannt hallgatva egy angol kifejezés tolul az elmébe: become (of somebody). Talán nem is ér lefordítani, nem adja vissza, amit eredetileg magában foglal. Az énekesnő – aki nem mellesleg maga jelentette be a hetekben, hogy a törvény betűje szerint nyugdíjas - egy (magyar) ikon. Persze onnan nézve, hogy a néző mennyire találja megnyerőnek a személyiségét, vagy őt kedvesnek. Rám hatott estjének könnyes-mosolyos varázsa, energiája. (A hangjának nem kellett, az negyven éve bizonyít minden rádiófrekvencián.) Egészen addig jutottam, hogy pályáját – másként, de - Koncz Zsuzsáéval hasonlatosnak lássam. Egy erős személyiség, mindig sarkos vélemény, szakadatlan önazonosság, és a pályájából adódó ésszerű nyíltság mellett is érezhető (mély) titkok. És még valami. A jókedv, humor mögül kandikáló szomorúság és sebezhetőség, ami tanúsítja, hogy a Falusi Marianná válni címkét nem adták ingyen.
Amióta elhunyt Gabriel García Márquez (2014) siratom, hogy nem olvasok többé hasonlót a Szerelem kolera idején vagy az Egy előre bejelentett gyilkoság története című könyveihez. És mégis drukkoltam, hogy örökösei, két fia, Rodrigo és Gonzalo – ahogy fogalmaztak - hosszú és keményen gondolkodás után tartsák tiszteletben apjuk meghagyását: „Ez a könyv nem működik, meg kell semmisíteni.” Ma már nyilvánvaló, nem ezt tették, ha tíz évig altatták is, kiadták ezt a vékony kis kötetet. Figyelmeztettek ugyan, hogy „nem olyan csiszolt, mint a legnagyobb könyvei….van benne ellentmondás…..mégis úgy érzik, hogy megvan benne Gabo védjegye, írásstílusa".
Óh, az a csodás szcenika
(Nemzeti Színház – Kirill Fokin: King Lear Show – 2024. május 12-i előadás)
A Lear király olyan, akár a Faust vagy a Varázsfuvola, remekmű egyben intellektuális utazás, és sokkal többet mond annál, ahogy azt elsőre gondolnánk. King Lear Show címmel színpadra került - Fokin & Fokin által fémjelzett - adaptáció bizonyítja is a tézist. Először láttam a Nemzeti 72 darab podesztjének nagytöbbségét munka közben, ahogy a legváratlanabb alakzatokban több méteres szintváltásra, húsz másodperc alatt ferde színpad kialakítására képesek. Ebben a fiatalabb közönséget megcélzó, hírekkel és reklámokkal provokáló feldolgozásban erősen munkában volt a gépezet. Az ámulatba ejtésen túl van az előadásban némi „csend” is, ahogy a mondanivalója is világos, de a dráma titokzatos kétértelműségével erősen adósak maradnak az alkotók.
Egy élet a periférián – (Sally Bedell Smith: Károly)
III. Károly trónörökösként több mint 70 évet élt árnyékvilágában, miközben végig a nyilvánosság előtt élt. Születése pillanatától kondicionálták egy olyan „munkára”, amelyet csak akkor kaphatott meg, amikor az anyja meghal, és már rég nyugdíjaskorú volt, amikor „dearest Mumy” letette az uralkodói pálcát. Övé a 20. század egyik legvalószínűtlenebb, egyben legnehezebb élete, ha aranykanállal a szájában is él. Olvasva Jonathan Dimbleby 1994-es hercegi életrajzát azt hittem, hogy mindent tudok róla, de nem. Életrajzi csemege ez a könyv, egyben pszichológiai tanulmány és többdimenziós portré egy emberről, akit az egész világ ismer, és aki egész életében azt hajszolta, hogy végre komolyan vegyék. Az biztos, hogy Károly igényel egy főállású pszichoanalitikust 0/24-ben.
Kocsonya vs. rákleves
(Örkény Színház – Kincses Réka: A Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza - 2024. május 18-i előadás)
Az a család, ahol még nem volt balhé karácsonykor, nem is igazi család. Ahol ilyesféle balhék vannak, sosem volt vagy lesz család. A szerző tucatnyi témába belekap a majdnem kétórás, karácsonyestét leíró kamaradarabjában. Azonban története így mindennek csak a felszínét képes felpiszkálni, a sok szál közül egybe sem tudunk igazán belekapaszkodni, azt átgondolni. Kárpótol ezért Csákányi Eszter játéka - évek után újra - értelmet adva annak, hogy éppen az Örkény Színház tagja, és az Y-generációs Mesés Gáspár elvarázsolt-elrajzolt színpadi jelenléte, aki csodásan érzi a német és magyar emberek, a kultúrák közti különbséget, és képes ezt a színpadon megmutatni. Az előadás – számomra is végre – egy érthetően élvezhető kortárs darab színrevitele az Örkény Stúdióban.
Ildikó & Erik
(Radnóti Színház - August Strindberg: A pelikán – 2024. május 9-i előadás)
A Radnóti színházi csemegét tartogatott az évad végére, Strindberg egy kevésbé ismert darabját, A pelikánt. Már a Julie kisasszony és a Haláltánc is sejteti, hogy írójuk nem lehetett egy könnyű személyiség, de azt nem, hogy ennyire utálta az (erős) nőket. A darab főhősnője egy energia-lélek-test vámpír anya, az emberi gonoszság testet öltött démona. Tóth Ildikó a szerepben nemcsak a karaktert, de a színházat, és a pesti Broadwayt is betölti. Az érzékeny idegrendszerű, manipulatív, nárcisztikus nőtípus olyan széles spektrumát mutatja meg a szerepben, amellyel nagy elődei - Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Vass Éva – asztalához ült. A színpadi „surranópályán” pedig a fiatal Major Erik - az évadban már másodjára – jóleső meglepetést okoz.
Az utolsó – úgy istenigazából - korszakos színészek egyike. Arca végig kísérte életünket, amikor ovisok voltunk már akkor felkapott, foglalkoztatott színész volt. Mára a színházi közélettől és a színházi élettől is visszavonult legenda, aki évtizedek óta – akár egykori társulata oszlopos tagja, Gábor Miklós – publikál, színházi visszaemlékezéseket ír, hét kötete jelent meg eddig. Már harmincnégy évesen megkapta a Kossuth-díjat, vagyis a Kádár-korszak elismert (és futatott) színésze volt. Az Orbán-rezsim szintén elismeri munkásságát, a 2014-ben alapított Nemzet Művésze-díjat az elsők között adományozta számára, 2018-ban pedig a Magyar Corvin-lánccal jutalmazta munkásságát, ő az egyetlen színművész eddig, aki a második legrangosabb állami elismerésben részesült.
Regény, amely kilóg korunk irodalmából: nem női regény, nem skandináv krimi, nem húszéves világsztár lényegében nem is létező karrierjének ötszázoldalas méltatása, és még táplálkozási vagy életmód tanácsokat sem ad. Ellenben: ízesen szól, szabadszájú, de mégis csendes, merengő hangvétele van, ráadásul az utolsó oldalak is tartogatnak még meglepetést az olvasóknak. Akik átjutnak az első 8-10 oldalon, és ráéreznek az írók stílusára, azoknak letehetetlen olvasmány lesz.
Viaticum
(MITEM 2024 - Sardegna Teatro, Teatro Bellini Napoli, ERT Emilia Romagna Teatro Fondazione, Fondazione Teatro Due Parma - Alessandro Serra: TRAGÉDIA | Oidipusz éneke – 2024. április 27-i előadás)
Az elődásban benne van Serra korábbi produkcióinak minden kifejező, egyben esztétikai kódja, amelyek ismertté tették színházát. Mesteri fény- és hangjáték Szophoklész művei után arról, hogy a rendező miként képes egy hatalmas esztétikai szuggesztióra redukálni az Oidipuszt. A történet klasszikus szerkezetében, látványos képek egymásutániságán át lépésről-lépése követjük Oidipusz bukását és az anyagi világból való szabadulását. A produkció képes visszaadni a dráma dramaturgiai sűrűségét, annak mélységét. Nem feltétlen nézném minden héten Serra színházát, de évente egyszer kivételes kaland.
Egy tánc az életünk
(MITEM 2024/ Gesher Színház, Tel-Aviv - Jaffa, koprodukcióban Les Gemeaux, Sceaux, France – Tolsztoj: Anna Karenina – 2024. április 11.)
Szegvári Menyhért színész-rendezőtől a gondolat, hogy az igazán szörnyű történeteket úgy lehet hatásosan színpadra vinni, ha megkeressük benne a humort, mert az akasztófa tövében is nő virág. Hasonlóan vélekedhetett a múlt hónapban földi létét elhagyó litván Rimas Tuminas is, mert keze alól költőien derűs, egyben magasztosan szép, szimbolikákkal teli előadásként került színpadra az Anna Karenina adaptációja. Sok boldogtalan ember sorsát optimista derűvel ábrázolja, mondván, hogy élni és szeretni fáj, de a szeretni és szeretve lenni átélése miatt – ha csak órákra, napokra, pár évre is, de - megéri.
Világszínház
MITEM 2024/ Plovdiv Drámai Színház - Homérosz alapján írta Alexander Sekulov: Odüsszeusz – 2024. április 6.
Ehhez fogható színházi élményem utoljára a világjárvány előtt volt a MITEM keretében, amikor először láttam Viktor Rizsakov tanítványait, a későbbi Július Együttest fellépni Korszerűtlen koncert című előadásukkal. Hipnózisba nem estem, de minden érzékszervem megmozgatták meglepő, kemény színpadi munkájukkal, amelynek nézőtéri outputja zseniálisnak tűnt. A bolgár színház ugyanígy meglepett, jólesően sokkolt. Nálunk ilyen letisztult, elegáns, összetartó színpadi formanyelven készült alkotás ma nem születhetne. A bolgárok fellépése szép antréja volt az idei MITEM-nek.
A nagy hinta-játék
(Nemzeti Táncszínház/Feledi Project – Molnár Ferenc: Liliom – 2024. április 5-i előadás)
A Feledi Project dramaturgiailag egységes, egész estés darabot varázsol Molnár Ferenc – számunkra – kanonikus drámájából. A hazai közönségnek egyre nehezebb – már és amennyiben ez igazán szükséges - újat mondani Liliomról és Julikáról. Feledi János rendező-koreográfus nem is tűzte ezt célul, összeszokott csapatával egy szürreális tragikomédiát hoz, furcsa és sokszor meglepő mozgáselemekkel, rendkívül gazdag vizuális látványvilággal.
Az idő árján
(Radnóti Színház – Tena Štivičić: 3tél - 2024. március 11-i előadás)
Hömpölygő, néha felszikrázó előadás. Tömény lenyomat arról, hogy a történelem nem lineáris vonalban halad, hanem kört alkot. Ugyan a marsbeli életre készülünk, mégis az is realitás, hogy akik a 21. századot túlélik könnyen a neandervölgyi színvonalán találhatják magukat. Az embernél kegyetlenebb kreatúra nincs a Földön, nem a túléléséért öl, pusztít, hanem ideológiák mentén, pénzért, fanatikus meggyőződésből, alkalmanként akár a semmiért. A déli határunkon dúló boszniai háború mára sokaknak csak egy epizód, itt van helyette a keleti határon dúló orosz-ukrán háború, ha szerencsénk van, harminc év múlva ez is csak egy epizód lesz. Ha nem….
A nem helyrehozható hibák
(Radnóti Színház – Robert Icke: Oidipusz – 2024. március 18-i előadás)
A színházcsináláshoz kell kis szerencse. A Radnótinak most kijutott. A történet önmagában is nagyot szól, de Magyar Péter NER-es coming outjával az előadás szinte robban, és napról napra aktuálisabb úgy, hogy erre vélhetően nem volt (erős) alkotói szándék. Mutat egy forgatókönyvet, amelyben családi titkok, évtizedekkel korábbi bűnök sorakoznak, és a küldetéstudat, a látszólag nyílt lapokkal játszás beláthatatlan következményeiről szól. Szikszai Rémusz feszes ritmusú előadást rendezett arról, hogy a hübrisz hogyan sodorhat végzetbe, a múlt miként rombolja le a jövőt akár egy szemvillanás alatt.
Előjáték a Lear királyhoz
(Wyndham's Theatre - Shakespeare: Lear király- 2023. október 26-i előadás)
Lear szerepe minden nehézsúlyú brit színész számára kötelező, egy művészpálya utolsó szakaszának nagy kihívása. A legnagyobbak szinte kivétel nélkül nekifutottak: John Gielgud (1931, 1950), Laurence Olivier (1946), Paul Scofield (1962), Ian McKellen (2007), Don Warrington (2016) és Antony Sher (2016). Kenneth Branagh színészként és rendezőként egyaránt korunk egyik – ha nem legjelentősebb – Shakespeare-tolmácsolója, évekkel ezelőtt elfoglalta e poszton Olivier megüresedett trónját. V. Henrik, Hamlet, Macbeth, Jágó, Leontes karaktere és tucatnyi – színházi és filmes – Shakespeare-rendezés már mögötte van, a legjelentősebb darabok közül talán csak a III. Richard, A vihar és a Lear király nincs még feldolgozásai között. Egy 2019-es interjú tanúsága szerint évek óta foglalkoztatta Lear alakja: „a személyes megbocsátás óriási hiánya…amit világunk éppen megtapasztal a vad és ítélkező, azonnali és erőszakos megosztottságában…”, de energiáit lekötötte életrajzi motívumokon alapuló mozija, a Belfast – amiért a nyolcadik jelölése után végre kezébe vehette az Oscar-szobrocskát –, majd harmadik Poirot-filmje, A Haunting in Venice forgatása. 2023 tavaszán jelentette be, hogy a Kenneth Branagh Theatre Company 2015‒2016-os évadja után visszatér a West Endre a Lear királlyal 50 előadás erejéig a Wyndham's Theatre-be, majd 2024 őszén turnéra indulnak New Yorkba.
Lagerfeld macskája
(Vígszínház – Friedrich Schiller: Ármány és szerelem - 2024. március 12-i előadás)
David Doiasvili a Sirály után Schiller drámáját vetíti, vizualizálja a Vígben. Nem elemez, színrevitele apropója – még erős jóindulattal - sem megfejthető, a látványvilág nem igazolja az előadást. Az igazi főszereplő majdnem, hogy Karl Lagerfeld milliárdos macskája, Choupette kitömött mása. Hegedűs D. Géza – a néhai divatdiktátor maffiózó karikatúrájaként lép színpadra – így érthető mód kedvetlen, a Miller-házaspár szerepében Hegyi Barbara és Rudolf Péter derekasan küzd, míg az előadás Luise-je és Ferdinándja, azaz Márkus Luca és Medveczky Balázs – mintha másik előadásban lennének - klasszikus és heorikus történetet játszanak, imponáló erővel és hévvel.
Bánja a fene?
(RS9 Színház – Samuel Beckett: Az utolsó tekercs – 2024. február 29-i előadás)
Csupasz villanykörte fénycsóvájában egy öregember vet számot életével, mindennapi élethelyzet. Beckett az öregedést némi nosztalgiába burkolta, tragikomédiának láttatja. Lábán Katalin rendezőként – az RS9 alkotócsapatával – nem kis kockázatot vállal Beckett színrevitelével, korántsem kanonikus színházi darabot választottak. A főhős, Krapp szerepében - a híres-hírhedt színész, Kean karaktere után - Széles László tért vissza a színház piciny színpadjára. Ismét próbára teszi önmagát, feszegeti színészi ereje határait. Személyes önvallomással ajándékozza meg újra a nézőket, ezúttal nem a művészben lakozó hübriszről, hanem a magányról és az elidegenedésről.
Goldoni nem elég
(Pesti Színház – Carlo Goldoni: A hazug - 2024. február 27.)
Goldoni darabja Velencében játszódik, van benne félreértés, humor, bumfordi báj, helyzetkomikum. A szereplők között akad kalandor, sok-sok epekedő szerelmes, köztük tavasz-és hormonvezérelt lányok és fiúk, okos vagy idétlen szolgák, bölcsnek tűnő öregek. Kell némi korabeliséget árasztó díszlet, hozzá mai viseletet stilizáló jelmezek, és indulhat a Goldoni-szerű. Jogos félelem, hogy XVIII. századi darabot eredetiben már ember nem nézné végig. Bármennyire is koncentrálnak, próbálnak könnyednek látszani a színészek, kissé ijesztő este ez, ahogy nylonharisnyában és tűsarkúban mászkálnak a színésznők a magas lakklépcsőkön, a színészek meg féltéglaként repülnek-vágódnak földre, falra, emelgetik a súlyosnak látszó díszletelemeket. Alkalmanként erősebb a bútoros segédmunka a színjátéknál. Ami pozitív, hogy a színészeknek láthatón fekszik Horváth Csaba rendező Goldoni-koreográfiája.
Korunk elmebaja túlélhető
(Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház – Rideg Sándor: Indul a bakterház - 2024. február 26.)
"Tudom én jól, az a baja a világnak, hogy nem tehénpásztorok kormányozzák.
Ha én valamikor miniszter leszek, mindent a visszájára fordítok.(…)
Aki vét a törvény ellen, felpofoztatom a bakterrel.
Az ország vászontarisznyájára lakatot tetetek, nehogy kilopják belőle a pénzt…"
Rideg Sándor legszebb álmában sem gondolhatta, hogy első könyve ilyen magaslatokba jut, hisz cselédsorban nőtt fel az első világháború alatt, majd éhezett a Horthy-korszakban. Nem jutott be az írók elit klubjába, de első regényének adaptációja még ma is színpadon van, az elmúlt két évtizedben majdnem kéttucatnyi bemutatóval. Böhm György rendező érzelmes ember, és érzéke van a groteszkhez is. Tudja, hogy a „nemzeti vagy népi” a színpadon nem a bő gatya, a hímzett pruszlik, a bográcsgulyás vagy a tájszólás. Ahogy azt is, hogy a regény furabogarait nem kell nagyítani, csak élővé tenni. Az előadást nem terheli a „magas művészetet csinálunk” hamis címkéje, és mégis intelligencia-és műveltségi teszt. Élvezet nézni a gegeket, a jól komponált helyzetkomikumokat, a színészek eleven-bő kedvét, azt, hogy az előadásnak falusi komédia volta ellenére is van víziója.
Nincs irgalom
(Centrál Színház – Arthur Miller: Az ügynök halála – 2024. február 24-i előadás)
Szerintem Arthur Miller abban hitt, hogy az ember boldogságra született. Ibsen és O’Neill nyomában, Williams kortársaként kereste, elemezte korának mintaéleteit, felnagyította a tragédiákat, egy-egy távolba mutató „milleri ítélet”-tel. Bíró Bence a darab új fordítója és dramaturgja Alföldi Róbert rendezővel némileg kiirtotta a darab humánumát, az emberért való aggodalmat, de ami fájó, az ethoszt, és a lét fölé emelkedő költőiséget. A maga irgalmatlanságában érdekes előadás született, de Alföldi húsz évvel korábbi milleri világ-és emberlátáshoz képest a hiány érzetével hagytam el a színházat.
A cigánytábor az égbe megy
(Katona József Színház – Kácsor Zsolt: Cigány Mózes – 2024. február 13-i előadás)
C.S. Lewis-tól a gondolat, hogy egy nap elég öreg leszel ahhoz, hogy újra tündérmeséket olvas. Kácsor Zsolt - a Tórából és a cigány mondavilágból összegyúrt - korántsem finomkodóan irodalmi, inkább mosdatlanul köznapi durvaságú szövegét hallgatva azt hiszem, számomra eljött ez az idő. A nyolcvan perc egy szemvillanás. Bezerédi Zoltán előadásának gazdagsága megfinomítja a prózát, és úgy követjük a történetet, akár a Frakk, a macskák réme-t az oviban.
Nő vagy gyermekem, ezt te úgysem érted meg…..
(Katona József Színház – S.I.Witkiewicz: Vizityúk – 2024. február 11-i előadás)
Előadásra várva számolgattuk, hogy a lengyel írókkal nem is állunk hadilábon, mert ugye ott van Gombrowicz, Mrożek, Kapuściński, Lem, Prus, Sienkiewicz, akiket olvastunk, s ez nem is olyan kevés. Momentán Witkiewiczről csak Fodor Tamás visszaemlékezéseiben olvastunk, hogy a Vizityúkról azt hitte, hogy az a Vadkacsa persziflázsa. Nem is voltunk felkészülve rá. Meglepett, hatott. A felszínén egymáshoz nem illő abszurd dialógusok, egy erősen szürreális produkcióban. Talán vettük a rendező, Zsótér Sándor üzenetét is: „Nő vagy gyermekem, ezt te úgysem érted meg ... semmi az élet, semmi a halál …eljön a világvége, passz.” Mindenekfelett jó volt egy olyan előadást követni, amelyben a káosz ellenérre rendszere van mindennek.
Csomósra keverve
(Nézőművészeti Kft./ B32 Galéria és Kultúrtér - Martin McDonagh: Leenane szépe - 2024. február 2. előadás)
Kétélű, ügyes darab McDonagh fekete komédiája, egyben bohózat és melodráma. Ahogy azt Vincze János – Füsti Molnár Éva - Bacskó Tünde hármasa megmutatta nekem a Pécsi Harmadik Színházban, visszaadva az ezredfordulós Írország világát is. A Nézőművészeti Kft. eddigi munkássága - Mucsi Zoltán, Katona László és Kovács Krisztián színpadi jelenléte – joggal támasztott bennem elvárásokat, egy ír groteszk színrevitele számukra kvázi ujjgyakorlat. Kissé csalódtam, Kovács Lehet rendezésében McDonagh nem „harapott”, majdnem csak egy konyhai komédiát láttam, hiába is profin és ügyesen kivitelezve.
Tripla csavar
(Orlai Produkciós Iroda – Tasnádi István: Mikor hazudtam? - 2024. január 7-i előadás)
Tehetséges nézői állapotomban láttam a bemutatót, így kis rózsaszín köddel a szemem előtt, jó kedéllyel hagytam el a nézőteret évi első premierem után. Egy történet, amely mai, aktuális, és úgy jut el A-ból C-be a cselekménye, hogy közte van egy B-csavar, a befejezés pedig kétféleképpen is értelmezhető, szóval elgondolkodtató. Péterfy Bori úgy áll a színpadon, akár az edzett acél, és partnere, Rohonyi Barnabás nevét is megjegyeztem. Egy jó színházi este emlékét hoztam el magammal.
Ostobák Paradicsoma
(Radnóti Színház – Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság - 2023. december 19.)
Abszolút színház, hosszan gyötrő szégyenérzet. Döbbenet: „a lelkem olyan merev, mint a halak arca.” A nézői-polgári prímér szégyenérzet felélesztéséhez elég egy hang, egy fővárosi színház vezető színészének a hangja, aki napjainkban fizetett reklámokban, minden felületen 0/24-ben harsogja a kormányzati propagandát. Aminek ellenében a többség – magam is – úgy védekezik, hogy 0/24-ben dúdolgatja Dylan klasszikusát: It's all over, it's all over now. Az idei évad - eddigi - legfontosabb előadása került a Radnótiban bemutatásra, azon nem csodálkozom, hogy Nagy Péter István jegyzi.
Ms. Történetmesélő
Centrál Színház - Suzie Miller: Prima Facie (Az ártatlanság védelme) – 2023. december 11-i előadás)
A #metoo-t a sztárvilág letarolta, egy-egy a film-színház-média világában forgó „vádló vagy vádlott” címlapra kerülésével. Az igazán kiszolgáltatott helyzetben lévő névtelen milliókkal, akik önvédelemre, érdekképviseletre nem képesek jó esteben egy segélyszervezet, rossz esetben a hullaház foglalkozik. Martinovics Dorina által életre keltett hősnő félúton áll, nem celeb, de nem is négy fal közötti házi abúzus elszenvedője, védőügyvéd Londonban. A színésznő színpadi burkot teremtve maga köré nyolcvan percen át érvel a színpadon, miközben pakol, öltözik, főz, utazik, és nem lanyhul üzenete, az „egy a háromból szabály”. Minden harmadik joghallgató kibukik az egyetemről, és minden harmadik nő nemi erőszak áldozatává válik. Az előbbit hiszem, az utóbbival szemben némi kételyem van, hogy mégis hol és kikre vonatkozhat ez a statisztika.
Egy Király drámája
(Orlai Produkciós iroda – Kerékgyártó István: Skorpió - 2023. december 3-i előadás)
Kerékgyártó István új darabja lehetne kortárs magyar királydráma, egy családtörténet, amelyben elsorvad a múlt, mert készül a jövő. De inkább keserű komédia féle, amelyben az „újnemes” úrfik lelökik a trónról a birodalomépítő „ősnemes” apjukat. A színmű, a színrevitel erősen billeg a tragédia és komédia mezsgyéjén. Ami feltétlen „királyi”, az Mészáros Máté alakítása, hiteles mód belejátssza szerepébe még a Lear király Vihar-monológját is.
Egy kicsit medúzáztam
(Vígszínház – Presser – Sztevanovity – Benedek – Keresztes – Kovács: Pinokkió - 2021. december 8-i előadás)
Új musicalt játszik a Vígszínház, méghozzá bevált háziszerzőktől, Presser Gábortól és Sztevanovity Dusántól. Már a függöny fölmenetele előtt ott volt a levegőben a siker illata. Kis izgalmas várakozás a rendező, Keresztes Tamás személyének szólt, aki „új fiú” a Vígszínházban és a nagyszínpados musicalgyártás világában is. A közös munkából megszületett egy eleven és légies, igazán költői előadás, amit sikongva néz majd a kiskorú nézősereg és Presser Gábor (színházi) zenéjén felnőtt, mára ugyancsak ötvenes közönség egyaránt. A klasszikus mesefigura és a mai színpadi szcenikai csudák összekeveredtek egy dús fantáziájú és finom lelkű színházi alkotó fejében, aki érti Sztanyiszlavszkij intését: „Gyerekeknek ugyanúgy kell színházat játszani, mint felnőtteknek, csak jobban".
Szakíts, ha bírsz
(Pécsi Harmadik Színház – Varsányi Anna: Fergeteges komédia avagy anyák és lányok - 2023. november 29-i előadás)
Látjátok, ez is menne nekem, ha akarnám! – ez lehetett Vincze János gondolata, amikor műsorra tűzte Varsányi Anna drámáját a Pécsi Harmadik Színházban. Rendezői, színházi munkásságához képest rendhagyó előadás született. Most is pontosan kijelölte a produkció értékmérőit, aki a gondolkodás inspirációja miatt érkezik színházába az ne csak egy komédiát lásson, aki viszont kikapcsolódni érkezik a hétköznapok szürkeségéből, minőséget kapjon a pénzéért. A bemutató izgalma kétségtelenül a szereposztás, Vincze hozott újat és felelevenített régit. Meghívta a Pécsi Harmadikba Fodor Zsókát és Farkas B. Szabinát, vagyis a hazai kereskedelmi televíziózás hőskora elsők közötti sitcom sztárját, mellé a Janus Egyetemi Színpadról egy alternatív színjátszót. Minden résztvevő elégedett lehet az eredménnyel, a színpadiak és a nézőtériek is.
Beszélő fejek
(Katona József Színház – Wolfram Lotz: A politikusok - 2023. november 14.)
Miden napunkban ott vannak, minden nap látjuk őket a hírekben, az újságokban, a televízióban, még a csapból is ők folynak, ők az igazi celebek. Már azt sem tudjuk mi is a munkájuk pontosan, igazából nem figyelünk rájuk, csak akkor, ha bődületesen nagy marhaságot mondanak, éppen lebuknak valami hatalmas svindliben. Wolfram Lotz viszont odafigyelt rájuk, sőt, elgondolkodott róluk, megfigyeléseit pedig egy végeláthatatlan hosszú versben megosztotta az olvasókkal, színháznézőkkel. Ez az este egy flow, amire ha ráérzünk az elején, visz magával kilencven percen át.
Elkésett emberek szomorú komédiája
(Katona József Színház – Csehov: Cseresznyéskert – 2023. október 11-i előadás)
Egy tökéletes darab tökéletes színrevitele, megelevenedik a saját darabolvasat. Tarnóczi Jakab rendező jóvoltából önnön gondolatiam a színpadon, ugyanazok a képek, érzések egy másik olvasó fejében, Csehov összekapcsolja idegenek érzés-és gondolatvilágát. Számolgattam, hány Cseresznyéskertet láttam eddig, talán egy tucatot, de ez most az elsővé lett. És egy rendhagyó cameo is benne, nem mástól, Gobbi Hildától.
Bezmeg
(Katona József Színház – Kocsis Gergely: Kedd – 2023. november 2-i előadás)
Szinházi illem ide vagy oda, nem érintett meg az alkoholista lét diszkrét bája, ahogy a férfi piszoárok higiéniája és a tétre menő vizelőverseny sem. Azt értékeltem, hogy az előadás nem hazudott mélységet, nem próbálta művészetnek eladni a produkciót. Szórakozást nyújtó színészi ujjgyakorlat a játszóknak, fejtörés nélküli este a nézőknek. Tudom, hogy kortárs dráma nélkül meghal a színház, és gondolkodó színész előbb-utóbb tollat ragad, de ez az előadás hidegzuhany egy nem várt helyen.
Három esküvő, két temetés
(Pesti Színház – Hanoch Levin: Krum - 2023. október 31-i előadás)
Őszintén, ez egy meglehetősen fárasztó tragikomédia, egy hosszú „szomorú beszéd”, amelyen mégis nevetni kell, hiába is tragikus és magányos emberek a szereplők. Egy sodródó fiú története, aki szerint az élet külföldön folyik, de maga onnan nem hozott semmit, nem szerzett semmit, és főleg nem tanult semmit. Előttem rejtély maradt, miért gondolta úgy a színház és Valló Péter, hogy ennek a darabnak üzenete van ma a Víg közönségének. Szerencséjükre, a való világunk mégis adott némi aktualitást a szerzőnek. A Víg társulata előtt főhajtás, képességes színészek harminchat fokos lázban égve próbálnak színt adni a nem igazán eredeti történetnek. Mások, máskor már sokkal jobban megírták ezt a sztorit.
Kortárs férfiak?
(B32 Galéria és Kultúrtér – Mika Myllyaho: Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén – 2023. október 20.)
Norvégiának ott van Ibsen, Svédországnak Strindberg, egy-egy világklasszis drámaíró. De kije van Finnországnak, Mika Myllyaho-ja? A finn rendező-drámaíró darabja városi univerzumba invitálja a nézőket, férfi hősei próbálnak megbirkózni hétköznapi életükkel, amely mindannyijuknak többfejű sárkánynak tűnik éppen. Ez az abszurd vígjáték megalapozhat egy péntek esti baráti vacsit, ami leginkább a három gondosan egymás mellé válogatott színész érdeme, és nem a történeté. Annyi a finneknek, ha se Ibsen, se Strindberg, csak a tavak, a tajga, a tundra, és ezek a férfiak.
Szent őrültek
(Kettőspont Színház – Platón: Szókratész védőbeszéde és Weiner Sennyei Tibor: Diogenész - 2023. október 5-i páros előadás)
A javak bűvöletében élő, egyre tudatlanabb társadalomban irreális színházi estét tartani konzekvens, megvesztegethetetlen filozófusokról. Mert mutassanak már egyet inkább élőben! Szókratész és Színópéi Diogenész különcök voltak, kívülállók koruk társadalmán, tudatosan. Az ő alakjukat megidéző Ács Tamás és Formanek Csaba – mondhatni – maguk is különcök, az online 21. században választották hivatásuknak az előadóművészetet, az élőszó, a személyes jelenlét varázsát. Nem tudatosan pozícionálták magukat saját korukon kívülre, így hozta a pálya. Osztálytermekben, színjátszásra éppen még alkalmas játszóhelyeken feszítik meg újra és újra önmagukat, mert kedves kötelességük hirdetni az igét, oszlatni a sötétséget.
Akarlak is, meg nem is
(Budaörsi Latinovits Színház – Annie Baker: John -2023. október 6.)
Tizenkilencre húzott lapot a BLSZ azzal, hogy kortárs amerikai, női drámaíró darabjával nyitotta meg évadját. Éva szarkasztikus hangulatában volt a bemutató után, amikor azt latolgattuk hazafelé, hogy mire is a bátor darabválasztás, rövidre is zárta a vitánkat: „mert Máté fogadott Ascherrel és vesztett, büntiből.” Nekem ez az előadás mégis sokkal több volt, mint például a tavalyi évadban - a kritikusok által agyonhájpolt – a Legközelebbi ember című Hajdu Szabolcs darab. Ott vajmi kevés mondanivaló fogott meg, itt viszont van Bob Dylan, Woody Allen, némi Annabelle, a gyilkos baba sztori, nyomokban Eugene O’Neill-i hangulat, egy csipetnyi mágikus realizmus, sőt még némi Csehov is. A lényeg persze a négy színész a színpadon, akik az este végére igenis akarnak valamit adni a nézőknek Baker darabján át.
Evita őrségváltáson
(Verdi: Macbeth – Salzburgi Ünnepi Játékok – 2023. augusztus 10.)
Ahogy hajdan Netrebkonak - az idén Lady Macbeth szerepében fellépő - Asmik Grigoriannak is meghozta a Salzburgi Fesztivál az áttörést, és legyen olyan sikeres a pályája, akár a Fesztiválról - mára fájón - hiányzó Netrebkoé. Minden képessége megvan hozzá. De nem ő az egyetlen, aki „őrségváltáson volt”, Macduff szerepében Jonathan Tetelman is erősen ostromolta Jonas Kaufmann trónját. Krzysztof Warlikowski produkciója erősíti az idei salzburgi premier-trendet: érdekes, meghökkentő, mintsem eredeti. Ám Lady Macbeth karakterében Eva Peron és Eva Braun személyével kacérkodni, az talán elgondolkodtató volt.
Az élet naptalan oldalán
(Mozart: Figaro házassága – Salzburgi Ünnepi Játékok 2023. augusztus 12.)
Kezeket fel, aki gondolt már a Figaro házasságára maffia családtörténetként. Úgy tűnik, 2023 a rendezői színház évada Salzburgban, Rasche és Marthaler mellett Martin Kušej is úgy gondolta szabad a pálya, ami eszébe jut Almaviva és Figaro kapcsolatáról, környezetéről az színpadra vihető. A történet ugyan megmaradt az urak és szolgáik közti szerelemi és féltékenységi drámának, ám egy szicíliai, partriarchális családi környezetben, ahol a konfliktusokat pisztollyal és fojtókötéllel oldják meg. A szereplők egy házban, kertben élnek, de mindenki magányos, a maga hatalmi szintjén erőszakos, ami a feszültségeket oldja: a gyors szex.
„Én egy mezzo vagyok”
(Gluck: Orfeusz és Euridiké – Salzburgi Ünnepi Játékok – 2023. augusztus 14.)
Cecilia Bartoli nem klasszikus díva. Nem drámai baba, mint Magdalena Kožená, nem szőke amazon, mint Garanca, és nem is harlekinkészségű, mint DiDonato. Ám kivételes intelligenciával irányítja énekesi karrierjét, önmarketingben profi, és jó évtizede menedzseli azt, hogy miként folytatódik zenei karrierje, ha halványul a hangja, így 2012 óta a Salzburgi Pünkösdi Fesztivál művészeti vezetője. Valóságos női Placido Domingo. Ám Bartoli egy temperamentumos olasz is, tele érzelemmel, vidámsággal, humorral, ebben egy csipetnyi melankóliával, és mindenekelőtt átjárja az életöröm. Ezt teszi őt dívává, a jó értelemben vett hétköznapisága, hogy nem szakad el az átlagemberek normalitásától és nincsenek allűrjei. Ő – saját szavaival élve – „egy mezzo.”
Ma este megbukunk
(Verdi: Falstaff – Salzburgi Ünnepi Játékok – 2023)
Szombat este a Falstaff bemutatója közben hatalmas zivatar zúdult Salzburgra, a Großes Festspielhaus földszinti nézőterén ülő premiervendégek ebből ízelítőt is kaptak, mert beázott a mennyezet. Ám az igazi hidegzuhanyt Christoph Marthaler rendező és színpadi alkotótársai kapták a tapsnál. Élőben tapasztalhattam meg mit jelent, amikor „buuuhzik” egy premierközönség. Marthaler rendezői világa talán nem való mindenkinek.
Forgószínpad, forgótánc
(Lessing: A bölcs Náthán – Salzburgi Ünnepi Játékok – 2023)
Minden évadban van számomra felfedezés, idén Ulrich Rasche rendező, akinek színpadi kézlenyomata magán hordozza, hogy egykor Robert Wilson ösztöndíjasa volt, és erős művészi késztetését a görög színházi tradíciók ötvözésére a (klasszikus) német darabokkal. A színpadtechnikája és a szcenika eszközei kivételesek, tartalommal is bírnak, nemcsak formával. Azonban a mesedrámán négyórásra nyújtott expresszionista színre vitele - az idei Salzburgi Ünnepi Játékok drámai programjának nyitányaként - inkább mozgás-és kórusszínház helyenként üresjárattal.
Gépek és emberek
(6Szín Teátrum – Benoit Solès: A kódfejtő - 2023. június 30-i előadás)
Benoit Solès darabja egy emberről szól, aki megfejtette a német kódoló berendezés, az Enigma titkát, sok millió emberi életet megmentve ezzel. De a megmentett lelkek tömege nem hálálta meg tettét. A háborús hős, aki vágyaival szembe ment a társadalmilag elfogadottnak már nem kellett az ’50-es évek Angliájában. Hét évvel a második világháború után Alan Mathison Turingot kémiai kasztrálásnak vetették alá, megfosztva őt fizikai és szellemi aktivitásától, attól a játékos elméjétől, ami pár éve segítette őket a nácikat legyőzni. A homoszexuális matematikus agyát a társadalmi érdek feljebbvalósága előbb csont szárazra préselte, majd testét idejekorán koporsóba juttatta.
Hátsó ajtón
(Játékszín - Somerset Maugham Színház című regényéből: Csodálatos vagy, Júlia! – 2023. június 21.)
A Játékszín úgy hétszáz méterre áll a Vígszínház épületétől, Eszenyi Enikő elvesztett birodalmától, de fényévekre attól - az egészen más - színházi világtól, ahová színészi tehetsége révén Eszenyi tartozott. Maugham Színház című regénye színpadi változata helyett mintha a Tévedések vígjátékát láttam volna, bár - valójában egy másik – Shakespeare, az Ahogy tetszik című darab egy monológjával indul az este. Ez az előadás – úgy sejtem - bűnhődés Eszenyi Enikőnek. Egy nagytehetségű, öntörvényű ember dervis tánca, amely után (a mindennapokban éppen Thália birodalmának alázatos szolgálólányát alakító) színésznőért nem jön meg a Nagykörút-i tökhintó.
Atmoszféra
(Radnóti Színház – Bartis Attila: A vége - 2023. június 2.)
Talán nem Bartis Attila regénye a 20. század legpontosabb lenyomata vagy a század legtragikusabb szerelmi története. Azt hiszem, kívül is maradtam a sztorin még akkor is, ha egy gondolat örökre bennem ragadt: „ezek a csillagok már rég halottak lesznek, és én még midig az ő fényüket fogom látni.” Nincs kimagasló egyéni alakítás, varázslatos színpadtechnika, mégis régen kapcsolódtam így össze egy rendező víziójával, színészek összjátékával. A színházban is egyre ritkábban suhan el úgy két és fél óra, hogy az fel sem tűnik, és szünet után is ugyanott, ugyanúgy tudom folytatni, ahol abbahagytam. Ez az előadás - számomra - az évad csúcspontja, az akkor és ott átélt és magammal hozott atmoszféra miatt, időálló színházi élménnyel gazdagodtam.
Castellucci ostora
(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Romeo Castellucci: Bros - 2023. május 23.)
Castellucci rendezői ostora általában kétszer üt. Egy-egy előadásáról úgy állok fel: na, nem kell ez a blöff. Aztán 24-48 óra elteltével jön a megértés, hogy mit láttam, mi volt az értelme, üzenete. A hirtelenjében rendezői káosznak és öncélúnak látott performance összeáll egy szerves egésszé. Nem történ most se másként, a rendező egy politikai kiáltványt hozott a mi létidőnkről, történelmi korunkról, amely nemhogy az ártatlanságát, de már-már az értelmét is elvesztette.
Cassandra a 21. században
(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Olga Tokarczuk: Hajtsad az ekédet a holtak csontjain át - 2023. május 16.)
Divine Image/ Isteni képmás
Cruelty has a human heart / Kegyetlenség: emberi szív,
And Jealousy a human face / Féltékenység: emberi kép,
Terror the human form divine / Terror: istenember-alak,
And Secresy the human dress/ Titok: emberi öltözék.
(William Blake/Weöres Sándor)
Vakvéletlen vagy hatalmas szerencsénk, hogy a Complicité legújabb produkciója, Olga Tokarczuk regényéből készült szürreális öko-thriller májusban Londonból elindult Európába fesztiválozni. Így férhetett be a németországi Ruhrfestpiele és a párizsi Odéon – Théâtre de l'Europe mellé a (magyarországi) MITEM. Ennek hála, Budapesten láthattuk az Olivier-díjas Kathryn Huntert, Peter Brook kedvenc színésznőjét, aki játszotta már Lear királyt és a Bolondot, III. Richardot, Athéni Timont és Cyranot is, mintha korunk Sarah Bernhardtja lenne. (Érdekes párhuzam, hogy Bernhardt a fél lábát elvesztve, Hunter annak egy részét elvesztve is színpadon állt, áll.)
Kivonat
(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Goethe: Faust tragédiája - 2023. május 10.)
Három megállapítással hagytam el a nézőteret. Egy: sürgősen le kell vennem a Faust-kötetet a polcról, nem elég a témában Kulka János Mefisztopheles-ének emlékére hagyatkoznom. Kettő: már nagyon homályos középiskolás olvasmányélményem, de a kínaiak hál’ Istennek! maguk is csak kivonatolták az irodalmi klasszikust. Három: soha többé nem szeretnék semmit - egyfolytában - két órán át kínai nyelven hallgatni.
Szépség és lelkesedés
(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Shakespeare: A vihar - 2023. április 30.)
„Szerencsés az, akinek hatalma van a megbocsátásra."
Egy újabb értelmezése a darabnak, (nemcsak, de főleg) vizualizáció egy abszolút fesztivál elődásban. Shakespeare a forrás, az eredő egy színházi spirituális utazáshoz, az erkölcsi és politikai dilemmák éppen csak felvillantásával. „Shakespeare játszás” a Teatro di Roma a Stabile di Torino művészeivel, Alessandro Serra rendezői stílusában. Csak sejtjük, amit látunk, csak kullogunk a pörgő színészlábak és nyelvek után. Aki látta Gálffi László Prospero-ját, így Bagossy László tíz évvel ezelőtti rendezését, azt nehéz meglepni, marad is az az etalon. Azonban nagyon szép költői este részese lehettem, elhivatott művészcsapat vendégeként. Maradéktalanul megnyertek maguknak. Értettem, élveztem, szerettem.
Minden mozdulatuk lángol
(Veres 1 Színház – Böhm György és Korcsmáros György/Pásztor László-Jakab György és Hatvani Emese: Szép nyári nap - 2023. április 25.)
Ha Böhm György valamelyik ügyeletes fővárosi (művész)színházban rendezte volna az előadást, kifekszik mindenki a gyönyörtől. De ez Veresegyház, a Váci Mihály Művelődési Központ, nem számíthat országos érdeklődésre, hogy ott is nagyon jó színházat csinálnak, és szinte drogként áramlik a nézőtérre a művészek eksztatikus játéköröme. A rendező truvája mindig, hogy merészen és szellemesen építve a jó ízlésre, a már-már giccsgyanúst is erősen kézben tartja. Ezt most megfejelte egy új, ehhez a produkcióhoz készült, napjaink társadalmi-politikai viszonyait leképező olyan Epilógussal, amely Pintér Béla vagy Alföldi Róbert színházában is kommilfó lenne.
Keresztutas színésztréning
(Örkény Színház – Jean-Luc Lagarce: A várományos - 2023. április 23.)
A darab díszlete az Örkény Színház volt hátsó ajtaja, míg témája egy kulturális intézmény vezetői posztjának utódlása. Úgy tűnik, Lagarce darabjának repertoárra vétele egyenes folytatása az évadeleji Solness bemutatónak. Majdnem biztos, hogy van benne valamiféle töprengés a színház jövőjéről, teljesen biztos, hogy a 21. századi „magyar ugar” ott van a színpadon, erősen. A társulat fele fellép, a rendező vendégként, a Katonából átugrott Ascher Tamás. Összekapta az Örkény-truppot.
A szerelem keresztje
(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Euripidész: A trójai nők - 2023. április 21.)
Suzuki Tadashi előadására készültem, a hagyományos japán színház a nagy ismeretlen előttem. Így sem éreztem meg sokat abból, hogy miként adja vissza Euripidész drámáját, ha érteni értettem is a látottakat. Azt talán igen, hogy Suzuki módszerének lényege a színészei színpadi viselkedése. Művészi közvetítő „eszközei”: az összpontosítás, a színész teste, és az erőteljes hangkiadás. Az előadásai ereje pedig a színészi koncentráció intenzitásán múlhatnak.
Darabkasztrálás görög módra
(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Ibsen: Nóra - 2023. április 17.)
Próbálom - kitartóan - a Theodórosz Terzopulosz mítoszt megfejteni. Sokadik kísérlet ez részemről, de Ibsen Nórája alapján készült előadása, pontosabban Ibsen-kivonata á la görög sorstragédia sem győzött meg igazán. Érdekesnek találtam az előadást, de sokkal inkább fizikai akciónak, vizualitásnak, mintsem érzelemmel, gondolattal teli színjátéknak. Nagy erőbedobással dolgozó, erős koncentrációjú színészek a színpadon, de mivégre?
Veszteség szimfóniák
(Kettőspont / színház & spirituális ügynökség – Czeizel Gábor szerkesztésében Szabó Magda műveiből: Agyigó – 2023.április 19.)
Egy gőgös kálvinista lélek és egy világomlás tekintetű, értelmesen játszó érzelmes színésznő. Szabó Magda írónő, aki kiírta magából félelmét, fájdalmát, veszteségeit és Nagyváradi Erzsébet színésznő, aki a verssorokká, regénymondatokká összeállt gondolatokat kijátssza magából. Két erős művész sorsszerű találkozása, két feleselő veszteség szimfónia.
Pályák és sorsok, Jozef és Béla
(Pécsi Nemzeti Színház – Gerhard Dorfer és Anton Zettel: A Monarchia utolsó hóhéra voltam - 2023. április 14-i előadás)
Bizarr, ha hivatásnak tartjuk egy másik ember életének gyors kioltását, akkor is, ha az a köz javára történik. Az nem bizarr, ha egy művészi ambíciókkal megáldott pécsi fiatalember úgy dönt közszolgálat az is, ha Thália-t szolgálja egy életen át, hűségesen egy színházban. Az első embert, a birodalmi ítéletvégrehajtót, Jozef Langot hírnév övezte, úgy fogadták mindenhol, akár egy állami vendéget, és tízezren kísérték utolsó útjára. A színészt, Stenczer Bélát Pécsett jól ismerik és szeretik, az sajnos nem biztos, hogy a színháznézők - fájó mód a mai kulturális újságírók - többsége tudná ki ő. Holott éppen - oxigénpalack nélkül! - megmászta saját K2-sét. Jó lenne, ha szakmája is észrevenné ezt, nemcsak pécsi közönsége.
„….egy vonzás, melyhez tartozunk…..”
(Vígszínház – Presser – 50 (Presser Gábor szerzői estje) - 2023. március 25.)
Hiába játszanak máshol legkedvesebb „színházi embereim”, az én színházam a Szent István krt. 14. szám alatt van, úgy hívják Vígszínház. A falai között színházszocializálódtam (ha létezik ilyen szó), így elpusztíthatatlan az első színházi élmény emléke, a hely szelleme vonz, azt súgja: ide tartozol. És végre újra kegyelmi állapotában van az intézmény. Mi, a közönség csak a színpadi márványfelületet látjuk, azt a speciális metamorfózist, amely során a színfalak mögött az újabb és újabb mészkőrétegekből kikristályosodik a felületi márvány nem. Presser Gábor 50 éve „kristályosodik” a Vígben, napjainkra a színház egyik időtálló márványdarabkája. Félévszázados munkássága előtt tisztelegtek a mai vígszínháziak, megidézve sok-sok víges közöttünk élő szellemüket. Utáltam, hogy 150 percen keresztül bambán mosolyogtam, mert annyira ritka alkalom olyan embert ünnepelni, akinek személye, munkássága megkérdőjelezhetetlen zsinórmérték, aki egyetlen cédulát sem írhatott, csak róla írtak talán.
X vs. Y
(Katona József Színház – Euripidész nyomán írta Bagossy Júlia: Médeia – 2023. február 21-i előadás / Pécsi Nemzeti Színház – Euripidész: Médeia – 2023. március 11-i előadás)
Két női alkotó ugyanarról. Az egyik még egyetemista, éppen alkotói pályája és női princípiuma kiteljesedése kapujában, a másik már három évtizedet tud maga mögött pályáján, táncművész, koreográfus, rendez és tanít. A két produkció alapján az Y-generációs Bagossy Júlia jobban érzi és érti a szenvedéllyel fűtött asszony, Médeia történetét. A Katona Sufniban – színész alkotótársaival - színpadra vitte azt a tudati és lelki állapotot, amikor akkora a veszteség, ami után már nincs értelme az életnek. A pécsi Nemzetiben az X-generációs Bozsik Yvette impozáns színpadképpel, mutatós jelmezekkel és látványos mozdulatsorokkal hatalmasat gondolt, de Euripidész története csak formálisan jelenik meg szinpadán.
Nemcsak a húszéveseké
(Pesti Színház – Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn – 2023. március 10-i előadás)
Amikor a színháznak van aktuális királyi (színész) párja, érthető, hogy műsorra tűzi a Macska a forró bádogtetőn-t, ahogy a Vígben ’67-ben Ruttkai és Darvas jogán. Akkor is elővehető, ha van egy clown üzemmódú színésznője és egy ügyeletes szívtiprója, ahogy 2000-ben Eszenyi Enikő és Kamarás Iván. Amikor se ez, se az, akkor elgondolkodik a néző, hogy mivégre is? Megvan persze a válasz, most Big Daddy-je és Big Mama-ja van a Vígnek, azt hiszem a produkció Hegedűs D. Géza és Igó Éva kedvéért született. Valló Péter így kicsit „múltbéli” előadást rendezett, elbíbelődött a dráma kulcsmotívumaival, és remek lehetőséget adott örömjátékra a színház két nagy színészének.
Putyin asztala
(Budaörsi Latinovits Színház – Bertolt Brecht: Kurázsi és gyerekei -2023. február 18.)
Zsótér-előadásra nem úgy megy az ember, hogy csak beül a színházba. Készül, előolvas, hozzáolvas, és főleg akkor nem, ha Brecht az alkotótársa, mert a Brecht „rajongó” rendező fényévekre van hozzánk képest az író gondolatainak szétszálazásában, majd újraöltésében. Eörsi István szerint Brechttel szembeni – nézői - tartózkodásunk oka „történelmünk nyomorúságában keresendő”, mert „nemigen volt öntudatos polgárságunk, se felvilágosodásunk, nem volt antiklerikalizmusunk, nem volt önálló gondolati kultúránk …. fenyegetett nemzeti létünkkel más nemzeteik létét fenyegettük szakadatlanul….”. Fennáll ez a helyzet? Igen. Hogy mennyire, az akkor derült ki, amikor felment a függöny Budaörsön és elénk tárult a Kreml szobája az óarany brokát függönyökkel, valamint az elhíresült hosszú asztal……erre nem lehetett felkészülni, azonban megvolt miről szól most a színpadon a háború.
Már csak a semmi van bennem…..
(Örkény Színház – Ferdinand von Schirach: Isten - 2023. február 12.)
Von Schirach Berlinben praktizáló védőügyvéd, aki úgy tizenötéve tollat ragadott, ám eredeti szakmája ott van minden művében. Akárcsak első, Terror című vitadrámája az Isten is egy összetett és jelentős érdeklődésre számot tartó kérdést jár körül: az eutanázia társadalmi, jogi, etikai és vallási vonatkozásait. Milyen joga és kötelessége van a saját életével szemben annak, aki megszületett? Miként feszül egymásnak az egyén autonómiája a társadalommal szembeni heteronómiával? Nem színjátékot látunk, nincs igazi cselekménye és nincs drámai akció. A közönség szemtanúja egy nyilvános szakértőbizottsági ülésnek, majd a hallottak alapján - az előadás végén - egy konkrét kérdésről szavazhat. Kifelé nem volt a hűha felfedezésének érzése, de azt nem tagadom, hogy jogász énemet megmozgatták a látottak-hallottak.
The Lady is a Tramp
(Radnóti Színház – Truman Capote: Álom luxuskivitelben – 2023. január 30.)
Valló Péter rendezői munkáinak mátrixa számomra egy keresztszemes hímzés: a szép motívumok között előfordul nézői vakfolt. Most inkább míves motívumot húzott a Radnóti színpadán. Truman Capote kisregénye értő adaptációját, a második világháború utáni Amerika felidézését úgy, hogy - a mozi szirupja nélkül – az Audrey Hepburnnel készült filmre is emlékeztetett kicsit. Szép a befejezése is: a véget nem érő, boldog-boldogtalan útkeresés, amelynek nem lehet nyugvópontja. A társulat örömmel tart vele a jazzes színpadi kalandtúrán, és ott van neki Sodró Eliza, aki kilép a színpadra és – képzeletben - megszólal Frank Sinatra dala, ráadásul üvöltve: The Lady is a Tramp.
Sziporkázó banalitás
(Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciója – Petőfi Sándor: A helység kalapácsa - 2023. január 26.)
Darvas Ivántól a gondolat, hogy a színház akkor jó, ha az egzisztenciája forog kockán és valamennyi tagja vásárra viszi a bőrét, mert az háló nélküli artistamutatvány. Ez az előadása pont ilyen, a kárpátaljai művészek valóban színházuk létéért küzdenek hosszú évek óta, és talán az már csak pro forma létezik. Az előadás – jó értelemben - teljesen idióta, de közben meg a legegyszerűbb és legszerethetőbb előadások egyike, amit az utóbbi években láttam. Talán az Örkényben a Mohácsi János rendezte Liliomfihoz hasonlíthatnám, de annál puritánabb és őszintébb. A papírforma szerint az a Vidnyánszky Attila rendezte, aki számomra a honi színházi élet legellentmondásosabb és gondolataiban legérthetetlenebb szereplője évek óta.
Láncok, feszesen tartva
(Radnóti Színház – Szálinger Balázs: Kályha Kati – 2023. január 23.)
Azt eldöntöttem az este végére, hogy engem ez az előadás megnyert, annak ellenére, hogy végig azt éreztem olvasom, és nem színházban látom a történetet, talán a lapozás élménye is megvolt, ahogy egy régi fényképezőgép magnéziumlámpa villanásai választották el egymástól a jeleneteket. Szálinger Balázs darabjában lassan, repetitív folyik karácsonytól karácsonyig a színpadi játék. A hely: Nagybánya, a tízezres kisváros „éjjeli menedékhelye”, a Kályha nevű kocsma. Az idő: az első világháború vége egy járvány közepén. Amúgy időtlen történet ez Közép-Kelet Európában több száz éve. Van benne: háború, nacionalizmus, ezen felül is még nemzeti kivagyiság, szegénység, gazdasági válság, korrupció, hatalommal való visszaélés, emberi gonoszság és nyomorúság, és egy-két erős ember, aki néha-néha, ideig-óráig képes úrrá lenni a sorsán, ezzel hatva egy közösség életére.
Fekete Péter visszatért
(Vígszínház – Mary Chase: Barátom, Harvey - 2022. december 21-i előadás)
Harminc évvel ezelőtt a Vígszínház színpadjára lépett egy különösen szerencsétlen fiatalember, aki bármit csinált, bárhová lépett, csak baj járt a nyomában: Fekete Péter. Egy vékonydongájú fiatal színész játszotta: Rudolf Péter. Fekete Péter most megemberesedetten, Etwood P. Dowd karakterében visszatért, és ő is sokat csetlik-botlik a hétköznapi kihívások között. Azt értem, hogy 1963-ban Várkonyi Zoltán, a darab akkori rendezője kedveskedni akart - egy tengerentúli nagy sikerrel - a hazatelepült Páger Antalnak, azt kevésbé, hogy Valló Péter, a darab mostani színre állítója miért nem keresgélt egy kicsit nagyobb elánnal egy jó vígjátékot Rudolf Péternek. Aki persze fölényes rutinnal és látható játékkedvvel hozza a figurát, neki személyes sikere az előadás.
Bús szívből énekelni édesen…..
(Pesti Színház – Hubay Miklós - Vas István – Ránki György: Egy szerelem három éjszakája – 2022. december 16-i előadás)
„Musical”, melyet Radnóti Miklós tragikus élete ihletett. Sennyei Vera előadásában Melitta Búcsúdala az elmúlt hatvankét évben klasszikussá nemesedett, akár Karádytól a Hamvadó cigarettavég. Ifj. Vidnyánszky Attila – alkotótársaival és anyaszínházával – jó ütemben érzett rá a háború utáni és a mai ifjak létének kétségtelen párhuzamára, miként lehet egy kor – így vagy úgy - halálos játékai közepette embernek maradni, boldogulni és szerelmesnek lenni. Az előadás „kisatis”: lendületes, poénos, egyben költői. Nem mondom, hogy utolsó centijéig átgondolt és összetartó a produkció, de annyi szív, lélek, a színház – különösen a Vígszínház - iránti alázatos szeretet van a produkcióban, hogy ez mit sem számít.
Várkonyi Zoltán mulat
(Budaörsi Latinovits Színház – Varsányi Anna: Az eprésző kislány)
Kósa Lajos és Borkai Zsolt polgármesterségét látva merész vállalkozás napjaink Magyarországán abszurdot vagy groteszket írni a helyi politikai elitről. Varsányi Anna talált egy szegmenst, és beleképzelte magát egy határszéli magyar falu úgy 300 lelkes közösségébe. Ami született az nem a Rokonok, de Alföldi Róbert összehozott belőle egy precízen kivitelezett, minimum élvezetes színházi estét, haszontalan és/vagy kártékony emberek reménytelen kavalkádját. Komolyan venni nem szabad, de nevetni ér.
Pusztulatból megtisztulás
(Pécsi Harmadik Színház – Spiró György: Csirkefej - 2022. december 14-i előadás)
Először láttam élőben Spiró darabját, és hálás vagyok, hogy színházlátogatói odüsszeiám állomása lehetett ez a - kétségtelenül - színháztörténeti epizód. Vincze János rendező 1988-ban e darab színrevitelével rakta le a Pécsi Harmadik Színház képzeletbeli alapkövét, és a dráma újragondolásával talán sokadszorra mentheti meg édes gyermekét, a Pécsi Harmadikat. Sikert, vastapsot, ovációt és standing ovation-t sokszor láttam már, azt, hogy a közönség az előadás végén a dermedtségtől alig képes tapsolni, talán most először. Ahogy azt is, hogy egy nézőt olyan mélyen megérintenek a színpadon látottak, visszaköszönve onnan saját élete, hogy pánikrohamot kap. Vincze János és jelenlegi társulata képes volt újra rendhagyóra komponálni Spiró tragédiáját.
A jóllakott oroszlán nem vadászik….
(Vígszínház – Shakespeare: Szeget szeggel - 2022. december 11-i előadás)
Hiába a príma alapanyag, még a lecsó sem sikerül mindig nagyszerűre. Patinás teátrum, harcedzett és képességes igazgató-rendező, egy jó társulat, és a színpadra vitt „dühös vígjátékuk” érthető és nézhető is, de mégsem lépi túl egy kötelező tananyaghoz készült oktató-nevelő előadás hőfokát. Érezni az igyekezetet, ám azt is, adósak a tisztes darabértelmezéssel, inkább az ötletek dominálnak. A díszlet, a jelmez a szereposztás egymás ellen dolgozik, nem tudnak eggyé válni Shakespeare művével. Talán csak azért vették elő, mert sok szerep van benne, Fesztbaum Béla kiélheti komédiás kedvét, a közönség pedig - vérmérséklete szerint - szörnyülködhet vagy örvendhet, hogy Wunderlich József büntiben van. A szépségflastrom Nádasdy Ádám szövege, fülorgia, akárcsak A vihar fordítása.
Képeslapok a szakadék széléről
(Pécsi Nemzeti Színház/ Pécsi Horvát Színház – Pål Mangor Kvammen - Torfinn Nag - Jon Arne Sægrov - Per Inge Torkelsen: (Maggi és Lillemor) Királyrák krumplifészekben - 2022. november 12-i előadás)
Imádom két össze nem illő történet párhuzamát. A felfedezést, a rejtvény-és rejtélyfejtés élményét, amikor feltárul két mű között bármi analógia, még akkor is, ha tudom, hogy az analógiákat csak az agyunk hozza létre. Szerintem a norvég írónégyesnek fogalma sincs arról, hogy a Maggi és Lillemor című darabjuk az a patchwork, amit én beleláttam. Főleg azért, mert ez csak Vári Éva játéknak köszönhetően tárul fel. Erősen hittem, nekem már csak élvezni kell a színpadi játékát, nem kell továbbgondolnom, hogy a puszta jelenléte mit jelent egy előadásban, mit ad hozzá. Azonban, amit új bemutatója közben „mutatott”, az már két hete ott motoszkál a fejemben.
Egy jó fiú
(Spinoza Színház – Győrei Zsolt: A Latabárné fia – 2022. november 24-i előadás)
Latyi, ahogy még nem láttuk, Deutsch Ilona Honor szerető és gondoskodó fiaként. Az arc, amit ismerünk egy színpadi dinasztia sarjáé, akinek látszólag vér helyett komédia csorgott az ereiben, és a magyar Buster Keaton címet uralta. Az arc, amit nem ismerünk, egy artistáé, egy Max Reinhardt színészé, a fasizmust és a kommunista diktatúrát is túlélő művészemberé, aki belebetegedett a 20. századba és a mulattatásba. Két 21. századi alkotó, Győrei Zsolt író és Peller Károly színészművész tisztelettel mutatja meg Latabár Kálmánt, az embert. Nem döntik le a bálványt, de felfedik a korántsem komédia uralta mindennapjait, privátemberi arcát.
Bármire képes lehetsz!
(Budaörsi Latinovits Színház - Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában – 2022. november 18-i előadás)
Nem adatott meg egyes hivatásosokat jellemző ecetkoncentráció, így szakképzett nézőként recenzálok egy igen figyelemreméltó előadásról. Büszkén álltam fel a székről, lám-lám, egy művelődési ház pici színpadán is lehet akkorát villantani, akár a Temze partján. Jó pár éve láttam a sokszoros díjesős angol produkciót, ami hatalmas élmény volt, de egy zenés fény-show is egyben. A budaörsiek egy (két?) évad alatt gazdálkodhatnak abból a pénzből, amit Angliában a monumentális, villódzó, elektronikával vastagon felszerelt díszletre elköltöttek, hogy a főhős nem mindennapi gondolkodását „belülről” is lássa a közönség, érezze, ahogy egy tinédzserfiú tomboló gondolatai között szörfözik. Ezt itt ésszel, szívvel, ötlettel és humán erőforrással (buzgó színészvérrel) kellett pótolni az alkotóknak. Nagyot futottak, alaposan átgondolták az előadás legapróbb részletét is.
Ébredés
(Vígszínház – Franz Kafka: A kastély - 2022. október 25-i előadás)
Bölcsen lettem volna, ha a regényt ismerve érkezem az előadásra, és nem megy el az első félórám azzal, hogy valahogy felüljek Bodó Viktor Kafka Expresszére. Igen ám, de ha nem az előadás után olvasom a regényt, nem esik le az állam, hogy milyen abszolút mód adták vissza Kafka világát. Ráadásként olyan együtt alkotó csapatjátékot láttam a Vígben, mintha a Stúdió K vagy a Katona kis társulata lett volna a színpadon, ahol mindenki, mindig a helyén van. Sokadszorra éled a reményem, hátha visszatalál ez a színház és társulata a saját „helyére” a honi színházi palettán.
Szex, pisztoly, pénz és talár
(Pécsi Nemzeti Színház – Kander-Ebb-Fosse: Chicago – 2022. október 15-i előadás)
A Chicago musical színpadra tételéhez két út vihet. Az egyik Fred Ebb (Maurine Watkins nyomán) eredeti története némi show-val fűszerezve, a másik nuku csilli-villi, sorok közé bújtatott társadalomkritika. A színháztörténeti írások szerint Pécsett az 1981/82-es évadban az utóbbi megoldást választották Eörsi István ostorozó dalfordításaival. A pécsi Nemzeti 41 év után azonban az első metódusra szavazott. Egy hajszállal sem maradnak el a magyar Musical Mennyország, a Madách Színház előadásai mögött. A produkció szórakoztat, előhívja a musical már meglévő referenciapontjait, és ugyan nem préseli a nézőt a székbe, de dúdolgatva, elégedetten lép ki a pécsi Király utcára. Tetszett.
Kötéltánc
(A gyémánt út pora - magyar kisjátékfilm)
Szembesülni egy szerettünk leépülésével sokk, élve-lélegezve elveszíteni azt, aki valaha volt nekünk, akit szerettünk, átélni naponta ugyanazt, újra és újra leküzdve a tehetetlen dühöt. A jelek felismerésének az érzését hála Istennek nem ismerem, remélem, hogy sosem fogom. Ám Vámos Zoltán kisfilmje elgondolkodtatott, vajon lenne-e erőm dönteni életemről akkor, amíg még képes vagyok rá, és még én tehetem meg. Szeretettel és hozzáértéssel készített, mértéktartó kisjátékfilm született Vári Éva és Orosz Ákos főszereplésével.
CSI: Józsefvárosi helyszínelők
(Örkény Színház – Molnár Ferenc: Liliom - 2022. október 8.)
Kissé csalódottan mentem színházba, mert a bemutató előtt pár nappal Patkós Márton Liliomja kivonódott az első előadásokból. Aztán nehéz szívvel jöttem ki. Tavasszal Pécsett Zsótér Sándor Dosztojevszkij értelmezése megfosztott a bűn utáni bűnhődéstől, most Kovács D. Dániel elgondolása a molnári étosztól, attól, hogy a perifériára szorult kisembernek is lehet erkölcsi nagysága. Az előadás sallert osztó társadalomkritika, és nem ad feloldozást Molnár mába gondolt hőseinek, ahogy katarzist sem a nézőknek.
Billy Shakespeare és William Wilder
(Pécsi Nemzeti Színház – Ken Ludwig: Primadonnák – 2022. szeptember 24-i előadás)
Nőnek öltöző férfias férfiak Billy Wilder és Shakespeare közösen mixelt koktéljában, amely a Van, aki forrón szereti című film és a Vízkereszt című dráma paródiája. Az a fajta darab, amely szerencsés esetben két órára elfeledtetheti, hogy háború dúl a szomszédban, elszabadultak a rezsi árak, egekbe szökött az infláció, és éppen egy Kata-katasztrófát élünk (és nem csak az adózásban), vagyis sokak szorongató mindennapjait. Zavaros időkben a nevetés olyan, akár egy kiskanál méz, segít elszakadni a valóságtól, amíg azt nézzük, ahogy egy 190 centis nyurga férfi tűsarkúban a néhai Anna Nicole Smith-t is megszégyenítő mellbőséggel, darázsfészekre emlékeztető szalmasárga parókában affektál és riszál a deszkákon.
Egy, két, há, ugrik, nyuszi, ....... hol van Bob Fosse?
Musicalt játszani és musicalt nézni más agyvelő, mint ami Ibsen vagy Molnár sorainak interpretálásához és befogadásához kell. Nem kedvelem különösebben „a filmről színpadra” adaptációkat, mégis bevallom, sok minden tetszett ebben a kiválóan színpadra vitt pörgős-zenés vígjátékban, sőt, még átgondolnivalót is találtam benne. Michael Dorsey/Dorothy Michaels szerepében Szemenyei János parádés, és nagy szerencsémre a többes szereposztás lehető legjobb konfigurációját láthattam oldalán: Csákányi, Balla, Peller, Ficza.
Verdi ès az iszlám
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2022 - Verdi: Aida, 2022 augusztus 15-i előadás)
Öt éve neheztelek amiatt, hogy nem kaptam jegyet Shirin Neshat rendezte Aidára 2017-ben, Anna Netrebkoval a címszerepben és Riccardo Mutival a karmesteri pulpituson. Azóta hallottam Netrebkot Aidaként, s most látva Neshat újabb próbálkozását Verdivel, már nem duzzogok. Öt év után az iráni származású rendezőnő visszatérhetett, hogy felülvizsgálja korábbi "személyes fiaskóját" Verdivel. Vele ellentétben Anna Netrebko hosszú évek után nincs a Fesztivál fellépői között (már most tudni, 2023-ban sem), holott évtizeden át ő volt itt a Nap és a Hold, egymagában. Úgy tűnik, mára persona non grata Salzburgban és általában a nyugati világban. Ahogy Aidán sincs már sötét smink. Furdal a kíváncsiság, vajon Markus Hinterhäuser művészeti igazgatót mi vitte rá, hogy Shirin Neshat új esélyt kapjon, míg Netrebko csak a fesztiválszervezők hátát. Mert lehet szeretni vagy nem szeretni az orosz énekesnőt, ám Aida szerepe ma az övé. Netrebko egy aktívan működő érzelmi vulkán, maga a szenvedély, egyben az esendőség, gyerekesség, az önfeláldozás akár saját kárára is. Ő az az énekesnő, akinek Verdi operát írt, szemben Elena Stikhina-val, aki valóban csodás, de „tompa gyöngyház”, ahogy azt a zenekritikusok megállapították róla.
Kátya élete a bábuk között
(Salzburgi Ünnepi Fesztivál 2022 – Leos Janáček: Kátya Kabanová - 2022. augusztus 14-i előadás)
Barrie Kosky először (rajzfilmen kivetített) kánkánozó farkas tánckarával tett rám benyomást Mozart Varázsfuvolájában, aztán jött a méhecskéknek álcázott drag queen tánckar Offenbach Orfeuszában - Kathryn Lewekkel megtámogatva -, és még pár vicces egyben groteszk darabja. Önmagát csak (a rendhagyó önjelzőitől most eltekintek) „kengurunak” aposztrofáló ausztrál származású rendezőt így könyveltem el. Ki más merné ezt a színpadon, a hírneve féltése nélkül? Idén lelke eddig rejtett énjével érkezett Salzburgba, Janáček operájában a kissé pesszimista, talán magányos, ambivalens érzésektől gyötört Kosky mesélt.
Latin Fiesta
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2022 – Rossini: A Sevillai borbély -2022. augusztus 11-i előadás)
Villazón nem kesereghetett hosszan, amikor nem hívták többé a Traviata Alfredojára, újratervezett, jó évtizede rendez is az operaszínpadokon. A Sevillai borbély – állítólag - mint előadás elronthatatlan. De a legmenőbb sitcomok poénözönei nem soroznak meg úgy, ahogy Villazón kezei között most ropogott a gegágyú. Rossini vígoperájában - a jó ízlés határán belül - nem riad vissza sem a vaskos poénoktól, sem az ütős gegtől, ráadásul színpadi művész agyával és szívével gondolkodva helyzetbe hozza művésztársait. Cecilia Bartoli a dívák között is királynő, Nicola Alaimo egy repülő-táncoló basszus, Ildebrando D'Arcangelo pedig fáradhatatlan mókamester. Fegyelmezett a csapatmunka, hiába áll több, önmagában is egész estét betöltő világsztár a színpadon. Olyan az egész, akár egy friss citromos habcsók, gyönyör „beleharapni.”
Cirkusz és varieté – a VIII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóról
A háborús helyzet miatt kényszer szülte program, odamondogatás, klasszikus színházi előadások helyett költői-színpadi álmok, cirkusz és kis varieté. Ezek a VIII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) sarokpontjai. A miszticizmus világában - Krisztus a nyolcadik napon támadt fel - a nyolcas mindig „tiszta lap”. Az idei rendezvény-sorozat alkalmat adott a MITEM elmúlt nyolc évének átgondolására. Vajon van-e esélye a továbblépésre, megújulásra? Kicsit erőt vett rajtunk alapszakmánk is, és jogi-közgazdasági aspektusból is elgondolkodtunk a MITEM-en, vajon jól hasznosul-e a színházszakmát tekintve az évi minimum 200 milliós állami támogatás.
Szenvedéstörténetek
A Katona és az Örkény társulata is új bemutatóval reflektált a mögöttünk álló két évre: nagyon különböző mód egy-egy Y-generációs rendező irányításával mesélnek az egyedüllétről, a magányról. Bemutatóikat a tavaszi premierek sorából kiemelte a rendhagyó színrevitel és az egyedi alkotói formanyelv. Valamiért egyik előadás sem nyert meg magának 100 %-ban, de mindkettő kétségkívül hatott rám, hosszan elgondolkodtatott. Ráadásul spontán mód összekapcsolódott bennem a két produkció, utóbb ugyanannak a témának a pandantjaként látom őket.
Batman és Catwoman
Besegítve már az elején összegzek – az örkényes Kárpáti Aurél mintára -: IGEN. Amikor kijöttünk azt gondoltam, ez már megint a „WTF”-kategória, annak ellenére, hogy szórakoztatott, és tagadhatatlanul karneváli hangulatban távoztunk összevetve ezt a legutóbb itt látott, a Jelenetek a bábuk életéből való előadással. Holott ez is, ahogy a Bergman-darab is a férfiak szexuális frusztrációjáról szól, vagyis nem igazán az én bajom. Azonban Böhm György dramaturg/rendező munkái hosszú évek óta ízlelgetik velem a camp stílust a színpadon, és ez a produkció egy öntudatos, magát felvállaló……. giccs. Nekem bejött.
(Darvas Ferenc Te vagy a legjobb ötletem lemezbemutató koncertje az Örkény Színházban – 2022. április 21.)
Somerset Maugham Színház című regényétől Bereményi Géza Turné című filmjéig bezárólag sok példát hozhatunk a színház intrikus, néha kegyetlen belső világáról. Erre itt van egy hetvenhatéves siheder, aki beleszületett e világba, egész élete körülötte forgott, mégis mindenki szereti: Darvas Ferenc.
Bástyák és Gyalogok
(Katona József Színház – Spiró György: Főtitkárok – 2022. március 15-i előadás/
Tandem Színház – Ezerkilencszáz’56 – 2022. április 10-i előadás)
Generációmnak – a Kádár-korszak már-már boldog vége gyerekei - ’56 fogas kérdés volt, van és lesz. Mást mondtak a nagyszüleink, akik átélték, mást a szüleink, akik éppen kisdobosok voltak, és mást nekünk, akik azt tanultuk róla, hogy ellenforradalom, de családi körben szétszálaztuk kicsit ezt az állítást. Megint mást a gyerekeinknek, akiket már a Terrorháza - történelmi fantasy-gyár is tanítgat róla. Spiró György saját szavait idézve megírta a „XV. századi Everyman (Akárki) című angol moralitás modern változatát, jegyzőkönyvek, emlékiratok, naplók alapján”, amit Zsámbéki Gábor - sokadik Spiró-rendezésként - színpadra vitt. Ennek pandantjaként a pécsi színésznő, Bacskó Tünde saját „családi ’56-ját” vitte színre, eredeti szemszögből felidézve azt, sanzonest formájában.
A Szent családban láttam először, Szászné szerepében. Nem éppen jópofa, vicces karakter. Önjogán látszódott Vári Éva mellett, aki miatt a Pécsi Harmadik Színház a Schwajda-művet műsorra tűzte, és akiért Vincze János rendező-dramaturg szinte egyszemélyes „show”-vá változtatta a darabot. Bacskó Tünde színpadi jelenléte „földszagú” volt. A játéka kemény és zsigeri. A világjárvány hozadéka, hogy a színházak online térben elérhetővé tették régi előadásaik felvételeit. A Pécsi Harmadik három Spiró-darabbal állt elő, a Szappanoperával, a Prahhal és a Príma környékkel. Látva ezeket az volt az érzésem, jól ismeri az élet árnyékos oldalát, sőt még annak is sok sötét mélyét, talán minden figurát belülről hoz.
Egy pesti vagány
(Spinoza Színház – Ann Silberberg: Capa, a világhírű fotós – 2022. március 26-i előadás)
Nem kispályás Capa fan vagyok. Személye, habitusa, legendája beszippantott. Mindent elolvastam róla, minden értett nyelven, még Ingrid Bergmannal való románca női regényét is. Ereklyeként őrzöm a Ludwig Múzeum 2009-es életmű-kiállítása katalógusát is, ahol először láttam képeit. Ann Silberberg dokumentumdarabja ezzel a felkészültséggel is rendben van, kis fenntartással, hogy a történet tartópillére: Capa Besnyő Éva fotóművésszel való barátsága ugyan valós, ám ebben a formában erőteljes fikció lehet. Előéletem dacára is képes volt hatni rám, sőt felvillanyozni az előadás, hála az alkotók színházba vetett hitének és nagy szívének.
Karinthy (prózai) musical
(Madách SzínpadON - Fráter Zoltán: A két egyetlen/film-szín-játék - 2022. március 25.)
Hendikeppes projektnek tűnt ez. A darab szereplői valós személyek, akiknek szerelemi viszonya anno vetekedett Ady és Léda héjanászával, a legendája – itthon - Ernest Hemingway és Martha Gellhorn kapcsolatával, ráadásul a közös fiú, Karinthy Cini legendát körített róluk Szellemidézés című művében. Ha ez még nem lett volna elég, Révész György remek filmet forgatott már róluk Latinovitscsal és Ruttkaival. Az egyórás film-szín-játék vegyes érzelmeket szült bennem. Jordán Adél Böhm Aranka reinkarnáció, Fekete Ernő hozza Karinthy intellektusát belülről, Fekete Réka Thália megcsillantja Judik Etel személyének súlyát, de ehhez a körítés egy prózai mini-musical, amely a valóságban nem létező szerelmi háromszöget kreál Karinthy érzelmi viharaiból.
Első blikkre bajban lennék, ha meg kéne fogalmaznom, miért is kísérem, kísértem a pályáját. Mert a barátnőim kedvence? Mert a színházbajárás lassan szubkultúra, ő meg még ezen belül is egy kisebbség, egy kicsi-közepes művészszínház tagja? Mert nem celebesedett el? Mert – nem tudom, hogy eszességből vagy érdektelenségből – minden megszólalásában belga? Mert ő vállaltan „csak egy színész” – ez a hivatása. Hol többet, hol kevesebbet, de 27 éve folyamatosan színpadon áll. Néha filmezéssel, még vállalható bulvárral pénzt keres. Közben meg abszolút kényelmes, átlagos, igenis polgári életet él, minden tekintetben csendesen. Ez Fekete (Tibor) Ernő színművész felszíne, s az ez alattit nem ismerem, csak sejtem. Azt érzem meg róla, amit ő maga a színpadon héttől tízig megmutat.
Köles Ferenc és az Everest
(Pécsi Nemzeti Színház – Tar Sándor novellái alapján: A mi utcánk, monodráma - 2022. március 4.)
Egy este során hányszor „halhat meg állva” a színész a színpadon? Köles ezen az estén legalább háromszor kerülhetett szívmegállás közeli állapotba, de a végén – ha félig megfagyva is - kitűzhette képzeletbeli Mount Everestje csúcsára a zászlóját. Közben bejárta a hegymászás stációit: alaptábort épített, akklimatizálódott, fokozatosan haladt - mélypihenőket tartva - a csúcs felé, visszacsúszott, majd mégis nekivágott, hogy bizonyítsa: itt jártam.
Kilincstől az Othello-ig
(Vígszínház – Jacques Prévert - Kovács Adrián - Vecsei H. Miklós - ifj. Vidnyánszky Attila: Szerelmek városa – 2022. február 24-i előadás)
Nem biztos, hogy érteni kell, ami a színpadon folyik, én mégis szeretem, ha nem kukán ülök. A 2015-ös Athéni Timontól a 2018-as A félkegyelműig egész jól tudtam menni ifj. Vidnyánszky Attilával, a rendezővel. Aztán jött A nagy Gatsby, most a Szerelmek városa, és ugyan látom, hallom, talán érzem is, ami a színpadon folyik, de semmi gondolatiság nem jön át számomra, csak egy hatalmas villózó, lüktető tarkaság, ami egy jól kifundált blöffnek tűnik. Ahhoz, hogy komolyan vehessem a produkciót, kellene a tartószerkezetet adó dramaturgia, egy üzenetet hordozó gondolat. Látom a hatalmas akaratot a „művészetcsinálásra”, a képességesség megmutatására, de a jó színház alapja, hogy az alkotók eldöntsék: csak filmes illúziót keltő látványt akarok vagy van némi mondanivalóm is. Jelenleg a néző csak a Play Hollywood fantázianevű kísérlet tanúja lehet, akkor is, ha komolyan veszi, amit lát, és hagymaként próbálja felfejteni annak feltételezett rétegeit.
„Szív és ész … mindig célhoz ér”
(Erkel Színház – a szöveget Jókai Mór 'A cigánybáró' című kisregénye alapján írta: Ignaz Schnitzer/ifj. Johann Strauss: A cigánybáró - 2022. február 25-i előadás)
Megkockáztatom, hogy bár egészen más, sokkal lassúbb folyású, klasszikusabb előadás ez, mégis ilyen virgonc zenés rendezést csak a Komische Oper Berlin társulatától láttam, Barrie Kosky keze munkájaként. Isten éltesse a 90 éves rendezőt, Szinetár Miklóst, de ultra gáz a magyar operajátszásra nézve, hogy ő a legfrissebb, egyben legpragmatikusabb rendezőjük még mindig. (Ha öt éve is volt A cigánybáró bemutatója, amit a pandémia miatt alig játszottak.) Kevés dologgal maradt adós ez a produkció, amit egy Strauss nagyoperettől vártam. Azt a tényt, hogy adott az énekesi gárda, akivel dolgozni lehet Szinetár kreativitása sem tudta lebirkózni, de derekasan küzdött!
Összecsendül két doboz sör
(Örkény Színház – Winterreise - zenés monológ Franz Schubert dalciklusa és Wilhelm Müller versei alapján - 2022.február 24.)
Milyen az már, amikor a nézőtérről Pogány Judit huhog a meghajló színésznek? Borsi-Balogh Máté tudja erre a választ, hisz megélte ezen az estén. És szerintem azt is tudja, hogy a tetszésnyilvánítás nem „kollegiális szerelmen”, hanem a teljesítményen alapult. És nemcsak neki, hanem Kákonyi Árpádnak, Tarnóczi Jakabnak, Murányi Mártának, Devich Botondnak és Baranyai Illésnek is szólt. Ő állt a színpadon, ő örülhetett neki. Számomra az Örkény Színházban ez volt az évad első olyan bemutatója, amire azt mondhatom: That’s all folks!, ezt szeretném itt látni. Találkozott tartalom és forma. Füstgép, diszkógömb, stroboszkóp, légtornászok, forrónadrágos táncoslányok nélkül is bénító hatású az előadás, ami egyben motivált is.
Jó ott látni, ahova tartozol
Vitán felül A nagymama bemutatója az év színházi eseménye Pécsett, huszonegy év után visszatért a pécsi Nemzeti nagyszínpadára Vári Éva. A színházvezetés részéről gesztus volt a felkérés, és nem a nosztalgia vagy a sikervadászat motiválta, hanem a művész iránti tisztelet. Ahogy a darab íróját, Csiky Gergelyt is, amikor 1875-ben Prielle Kornéliának papírra vetette a vígjátékot. A színésznő részéről is gesztus volt színháza (melynek örökös tagja) és városa iránt (melynek 60 éve polgára), hogy felvállalta a Koltai Tamás által „örökbecsű habcsók”-ként jellemzett darab címszerepét. Nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy ne legyen az előadásból melodráma, legyenek ízek, ne csak cukorszórat ropogjon minden szónál. Érezhetően megküzdött érte Vári Éva, ahogy pályáján eddig majd minden sikerért és elismerésért. Művészi fegyelmezettsége, színészvére most is átsegítette a nehézségeken.
Pucér színész
(Katona József Színház – Mary Shelley Frankenstein című regény alapján: Teremtmények - 2022. február 11-i előadás)
Nagy ígéretei voltak a produkciónak: „….az emberiséget meghatározó alapvető kérdések merülnek fel alkotásról, tudományról, felelősségről. Életről és halálról.”. Ebből nem sokat sikerült színpadra vinni. Ugyan respektálom az előadás létrehozására szánt láthatóan kemény munkát, de jövő hétre már elfelejtem, hogy láttam. És eljött az ideje annak, hogy elidőzzek kicsit azon, hogy a „színészbőr” lehet-e jelmez? Akarom-e látni nézőként a meztelenre vetkőző vagy vetkőztetett embert, s elfogadom-e, hogy a színészből egy-egy estén „hús” lesz a szerepe kedvéért. Furcsa, hogy épp egy olyan színpadi figura mentén, amelynél abszolút szükségszerű volt a pőreség. Halott emberek darabjaiból összevarrt lény: a Teremtmény mégsem léphet le frakkban a boncasztalról, és meg kellett mutatni a figura kiszolgáltatott és ösztön voltát.
Disznó a parketten
(Narratíva – DEMERUNG (Csehov Meggyeskertje) – 2022. január 8-i előadás)
Az előadásnak van lendülete, világos textúrája, pontosan körülhatárolt mondanivalója. Lehet vele menni, napokig töprengeni rajta, szóval hat. Mégsem az én előadásom, mert azt vonja ki Csehovból, amit a legjobban szeretek: az „elomló hangulatot”, a dialógusok közti szép hosszú csendeket. A magam részéről nem tudtam megbékélni a ténnyel, hogy Várja úgy tíz évvel idősebb Ljubánál, ellenben megmozgatta a fantáziám a lány szenvtelen, csendes, szomorú-szép keserűsége, ahogy az is, ahogy Firsz Luciferként vezényli a történéseket. Nem beszélve arról, először éreztem Csehov és Ady világát párhuzamban színpadra vinni. Nem volt ellenemre.
Reload Telepódium
(Katona József Színház – Line Knutzon: Mesteremberek – 2021. december 20-i előadás)
Az álomotthonhoz vezető út göröngyös. Előbb elszívja a bankszámládról a pénzt, aztán a már felhúzott falak, majd az új csillár is eltűnik, végül azok is, akik felhúzták a falakat, felakasztották a méregdrága kristálycsillárt. Te meg a romok közepén, és rájössz, hogy középkorúnak lenni szívás, bérből élni még nagyobb szívás. Egyáltalán, életed legnagyobb balgasága álmodozni a tökéletes életről, ha rendes-csendes átlagember vagy. Októberben volt a bemutató, de ez egy igazi szilveszteri bolondság, és jó látni, hogy Máté Gábor – szigorúan meghúzva a határokat - legalább a társulata egyik felének hagyta, hogy önfeledten bolondozzon a színpadon, kiengedve az elmúlt másfél év sok-sok frusztrációját.
Központi pályaudvar(ok)
(Erkel Színház – Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – 2021. december 15-i előadás)
Nem Offenbach, és nem a történet volt a hívó szó, hanem a rendező, Székely Kriszta személye, és Kálmán Péter basszus-bariton, akinek négyes szerep jutott az operabemutatóban. Meghálálták a beléjük vetett nézői bizalmam. Intelligensen összerakott, átgondolt, kifejezetten elegáns előadást láttam, amely kicsit szürreális volt, ám ütős. És ezt a summázatot a Salzburgi Festspiele bemutatóin edződött nézőként mondom. Amúgy meg jó lesz az opera kedvelőknek Jónás Réka Piroska nevét is megjegyezni.
Raklap-saga
(Örkény Színház – Bertolt Brecht: A szecsuani jóember - 2021. november 28-i előadás)
Érdemes-e bemutatót tartani, ha nem világos mit üzen vele - akkor és ott - közönségének a színház? Ezt a kérdést most nem túl hangosan tette fel magának a rendező, Mácsai Pál, inkább azt éreztem: „munkát adok két tucat színésznek, statisztának.” Lassú folyású az előadás, bár a legapróbb rezzenése is érthető, okkal történik minden színpadon, és látunk szép színészi játékot is. (És nem vetkőzött le senki!) De nincs meg benne a „wow”, ami az Örkénnyel szemben számomra alapkövetelmény. Ami remek volt, Dóra Béla is megkapta a maga „15 percét”, és nem alapfokon élt a lehetőséggel.
A Pécsi Balett esete a gnosztikusokkal
(Pécsi Nemzeti Színház/Pécsi Balett – ÁdámÉva - 2021. november 13.)
Ruszt Józseftől a gondolat: a nézőt nem szabad sem ostobának nézni, sem megterhelni. Az első 15 percben elszégyelli magát, hogy: „Tökhülye vagyok, csak én nem értem.” Aztán elgondolkodik: „Nem, én ennyire nem lehetek ostoba, mert…..”. Végül arra jut: „Na, tudjátok kit etettek ezzel….”. A rosszabb eset, ha 10 perc után feladja, kikapcsol. A Pécsi Balett felülkalibrálta a premierközönségét, egy átlagos színházba járónak eléggé felfoghatatlan volt, ami a színpadon történt. Kidolgozott testű, láthatóan képzett balett-táncosok apait-anyait beleadva mozogták be a színpadot, de mi végből, az nem derült ki.
Az utolsó „színészúr” (69!)
Vajon, ha nem magyar színész, világhírű volna? Biztos. Daniel Day-Lewis, Ralph Fiennes, John Malkovich, Kenneth Branagh csapattársa lenne. A rejtőzködő, szemérmes, szakmájának élő művész, aki mindent lát, mindent ért, mindent tud, de inkább begubózva, s nem a világ előtt szélesre tárt ajtóval éli civil életét. Ő kivételesen magyar színészként is lehetett volna világhírű, azon kevesek egyike, aki 1983-ban - a nemzetközi Wagner-film II. Lajosának megformálásával - tényleg elindult a nagyvilágba.
Don Qujiote parafrázis
(Nemzeti Táncszínház/Feledi Project – Don Qujiote – 2021. november 10-i előadás)
Azt, hogy Feledi Jánosnak csípős, de jó humora van már tudtam, azt, hogy a humor árnyalatait művészként miként képes a színpadon megjeleníteni most tapasztaltam meg. Új munkájában fel-feltűnik Don Quijote, és Cervantes regényének többi alakja is, de új produkciója inkább abban rokon a regénnyel, hogy három, kalandokat megélő, a végén csalódott fickót látunk. Nem a XVII. században, napjainkban. A tánc mellet van egy kis dumaszínház, méghozzá szellemesen szórakoztató. Három remek karaktertáncossal dolgozott: Csuzi Márton, Keresztes Patrik, Takács László, akik „vették az adást”, és Feledi gondolatait szinte személyes üzenetként tudják közvetíteni.
Lipics Zsolt számomra történelmet írt. Még nem volt alkalmam egy hús-vér direktor kommentárja mellett végignézni egy színházi bemutató-félét. Azonban június második péntek délutánján a Pécsi Nemzeti Színház meseszerű homlokzatával szemben beszélgettünk, mialatt a színház mellvédjén zajlott a nyár első hónapjára meghirdetett Erkélykoncertek-sorozat nyitóelőadása. Gulyás Dénes operaigazgató koordinálása mellett Strauss-, Kálmán-, Zerkovitz-dalokkal szórakoztatta a társulat énekkara és az opera néhány szólistája a Színháztéren hömpölygő közönséget. Színes, zajos, élő és lüktető volt a környék, igazi mediterrán nyár, vidám, gondtalannak látszó emberek, akik úgy köszöngettek a lokálpatrióta színigazgatónak, akár a szomszéd patikusnak. Érdeklődtem is rögtön, hogy igazi tüke-e, de nem, nincsenek három nemzedékre visszanyúló pécsi gyökerei.
Szolidaritás egymással, a világgal
(Pécsi Nemzeti Színház – Zeneszerző: Dés László, Dalszöveg: Nemes István, Szövegkönyv: Böhm György, Korcsmáros György, Horváth Péter - Valahol Európában című musical - 2021. október 9.)
Van kies hazánkban ember, aki még sohasem látta Dés László – talán - első musicaljét, én. Az alap azért megvolt, Radványi Géza által rendezett, 1948-as mozifilm, így a „Könyörgöm, akasszuk fel!” is. Hiába ismertem két-három slágerdalát, hallgattam Kulka Jánostól minden jótékonysági esten vagy tíz éven át a Zene azt kell-t, nem éreztem késztetést a megzenésített változatra. Jól sejtettem, ez a darab nem egy Chicago, de még csak nem is a zeneszerző már érettebb műve, a Pál utcai fiuk szintű musical, akkor sem, ha a fáma szerint gyerek, kutya a színpadon már fél siker, és itt ifjú emberekből nincs hiány. Családi színházi előadás született Pécsett, több évadot jósolok neki, nyolcévestől a nyolcvannyolc évesig minden néző találhat benne valamit, amiről úgy érzi: pont őt szólítja meg.
Pofonofon
(Nemzeti Színház/MITEM 2021 – Szophoklész: Oidipusz- 2021. szeptember 17-i előadás)
„Egy jó ütés nagy csodákra képes,
Kitüntetés, csillagokkal ékes.…
Ha beindul a nagy pofonofon,
Ketten osztozunk meg a pofonokon:
Én adom, és te állod majd!..”
(Geszti Péter: Dzsungel könyve)
2019 késő őszén bekeveredtem a nápolyi Teatro di San Carlo teherliftjéhez. A falakat a színház dolgozóinak, művészeinek Robert Wilson rendezőhöz írt üzenetei borították, a 2018-ban a Pompei Teatro Grande-ban tartott közös produkciójuk, az Oedipus emlékére. Igazán kedves sorok voltak. Naná, hogy kapva kaptam az alkalmon, hogy - ha három év elteltével is -, de megnézhessem az előadást Budapesten. A maga nemében lenyűgözött a produkció, bár nem ezt várom a színháznak aposztrofált intézménytől. Amit láttam: fény-, hang- és táncjáték ötnyelvű narrációval, 80 percben. Patikamérlegen beállított arányok és hatások, iszonyatos munka, és tiszteletreméltó művészi fegyelem. Semmi spontaneitás vagy egy kis rés a „véletlenre”. Enyhén didaktikus a művészi üzenet, egy éppen a legnagyobbak közé sorolt rendezőtől.
Kiáltás egy lóért
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2021 – Shakespeare III. Richárdja után Tom Lanoye: III. Richárd - a gyerek és a király (2021. augusztus 5.)
Akit nem szeret az anyja, abból szörnyeteg lesz, s addig tarol kugligolyóként, amíg hagyják. Körülbelül ez Karin Henkel rendező és alkotó csapata rövid sommázata a York-ház utolsó uralkodójáról. Magam ilyen komplexitásban még nem tekintettem III. Richárd alakjára, kisgyerekkorától, vagyis az 1480-as évektől egészen 2012-ig, amikor Leicesteri Városi Tanács parkolója átépítése közben felfedezték a sírját. De 2021 nyarán jött egy hamburgi színésznő, bizonyos Lina Beckmann, és lehet, Európában először eljátszotta a történelem egyik legnagyobb gonoszát, egy rendezőnő irányítása mellett. Az eredmény nem egy jól sikerült kísérlet, mert Beckmann megcsinálta a lehetetlent. Elhiteti, hogy színésznő létére igenis joggal és hitelesen eljátszhatja III. Richárdot. Standing ovation a jutalma, a néző meg majdnem úgy érzi: „Jézusom, ez a csapat találta fel a színházat!”
Újkori karizma
(Margitszigeti Szabadtéri Színház – Szergej Polunyin: Raszputyin - 2021. augusztus 13.)
Sokunk számára Nurejev (már csak) legenda, utódja, Barasnyikov Jessica Lange fiújaként és a Sex and the City sztárjaként van meg, nem balett-fenoménként, de Szergej Polunyin végre a klasszikus balett most „kézzel fogható” és látható képviselője, sőt, enfant terrible-je. Személye képes lehet arra, hogy a klasszikus balettet beintegrálja a tömegkultúrába. Személye körüli tények: viselkedése pimasz – lehet, inkább vállalhatatlan, mintsem polgárpukkasztó -, homofób, szexista, putyinista, teste teletetoválva, Twitter-király, akár Trump, majd hopp! a vallásban keres oltalmat és egy éve gondos családapa, gyermeke neve, Béke. Életpályája kiállt a hollywoodi forgatókönyvírók után. Szegénységbe született ukrán fiú, aki 13 évesen ösztöndíjat nyert a londoni Királyi Balettbe, 16 évesen a társulat tagja, 19 évesen a valaha volt legfiatalabb vezetőtáncosa, 22 évesen már el is hagyja őket. Mára – ha maga tagadja is – sokaknak ikonféle, mert karizmája alkalmas arra, hogy tömegeket érintsen meg. És még nincs a krisztusi korban. Ezzel együtt, Polunyin Raszputyin-estje közepes élményt nyújt, igaz, elképesztő zenével és egy majdnem félisten szólótáncossal.
Iker-tusa
Salzburgi Ünnepi Játékok 2021 - Mozart: Don Giovanni (2021. augusztus 4.)
Két baljós ikerpár: egyrészről Romeo Castellucci rendező és Teodor Currentzis karmester együttállása, másrészről Don Giovanni és Leporello, vagyis Davide Luciano és Vito Priante kettőse. Castellucci a látszatra bűnösen drága, de cserébe meghökkentő, már-már mágikus színpadi játékában Mozart zenéje majdnem aláfestő-zene. Ez egy olyan produkció, amiről nem is igen lehet írni, látni kell. A díszletek, a jelmezek, a jelzésértékű legkisebb színpadi gesztus is mind pontosak, okkal vannak, értelemmel bírnak. Mégis néző legyen a talpán, aki végig menni tud a rendező intellektusával és fantáziájával. Az énekhangok szépek és megbízhatóak, de nem lehetnek kivételesek, mert a fellépő művészek közkatonák egy erős alkotói vízióban. Az eredmény: a végén minden mindennel összeáll, Castellucci ujja meg valahogy úgy működik, ahogy Michelangelo ábrázolta a Sixtus-i Kápolnában a Teremtés pillanatát.
Ahhoz, hogy egy önéletírás üssön, megfogjon, írójának egy feltétlen személyiségnek kell lennie stílussal, s egy olyan élettel, ami nem csak úgy eltelt. Kellenek a „sztoriba” szárnyalások, mélyrepülések, minimum egy „feltámadás”, így a halál kikacagása, végül a bölcs megbékélés. A sorok írójának megbékélése önmagával, a reá kirótt sorssal. Berek Katalin színésznő élete e kritériumoknak abszolút megfelel. Életrajza Prológusában írja: „Nem kellett volna dohányoznom, innom, nem kellett volna egy csomó dolgot csinálnom…..Talán jogos a büntetés, de nem tudtam másképpen élni. Az életem egyetlen lépését sem bántam meg!” Itt lehet, felszalad az olvasó szemöldöke, de a teljes életét megismerve mind életének, mind személyének mégis varázsa lesz, holott az összkép véletlenül sem patyolat tiszta. Mégis úgy érezzük - vele együtt -, hogy minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett.
Akik sose hagyják abba…..
(Orlai Produkciós Iroda – Albert Ramsdell Gurney: Love letters – Ócsa, 2021. július 10.)
Furcsa kimondani ezt, de Hernádi Judit és Gálffi László személyében már két legendás színész áll a színpadon, egy sokadszorra felmelegített produkcióban, amit ugyan megszakításokkal, de 1991 óta játsszanak. Amikor elkezdték előttük volt az élet, most meg már mögöttük a pálya. Harminc éve még csak reményteli színészígéretek voltak, mára két „megtépázott oroszlán” még teljes pompában, nemes vadak. Színháztörténet, amiért 35 fokos júliusi melegben is érdemes Ócsáig autózni.
Bármit is jelentsen a szó, hogy szerelem
(Orlai Produkciós Iroda – Bess Wohl: Válaszfalak - 202l. június 17-i előadás)
Are you in love?’
Yes, of course, we are…..
Whatever in love means.
(Prince Charles, 1981.02.03.)
Kíváncsi vagyok milyen szerzői jogdíjat fizet Bess Wohl írónő és/vagy az OPI Charles hercegnek, miután elég hatásvadász módon megjelenik a színpadi dialógusban elhíresült eljegyzési interjúja egy mondata. Közel fél év felkészülés után – lehet csak számomra, de – a jó ízlés határát erősen alulról súroló produkcióval rukkolt elő az OPI. Ám nem bánom a ráfordított két és fél órát, köszönhetően Hernádi Judit és Kern András színpadi játékának. Tértől és időtől, szövegtől, előadástól, erősen megalázó színpadi szituációtól függetlenítve magukat megmutatják: „Ha meg nem tesszük azt, Ami föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Színészek nem vagyunk!”. Ők már örök komédiások.
Soha nem ér véget
(Pécsi Harmadik Színház – Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú - 2021. június 10-i előadás)
A darab nagyon amerikai, akár az üdvözlőlapjaikkal már hozzánk is rég elért tömegcikk-humoruk: előregyártott jópofaságok, „vicces” feliratok zenélő képeslapokon. A történet lehetne Michael Legrand Szélmalom-dalának visszatérő mintázata: „…sosincs vége, sosincs kezdet, mint egy végtelen szalag….”. Vagyis a nő és a férfi bonyolult kapcsolatrendszere, az első (vak)randitól a sírpiknikig, meg ami közte van: kis boldogságok, remények, megbánások, újrakezdések. Mindez egy vállaltan intellektuális, kisköltségvetésű színházban, ahol a (kortárs) magyar drámák mellett eddig maximum az ír abszurd vagy Székely Csaba képviselte a rendhagyót. A pandémia ezt a premiert hozta a Pécsi Harmadik Színháznak, s ők jelezték, megértették: The Times They Are A Changing. Nyolc hónap streaming és on demand színház után, nem is lehetett volna jobb visszatérésem az élő színházhoz.
Kató és Maca, avagy az ikonok ébresztése
(MÜPA/Bartók Tavasz - Pécsi Balett: Vasarely-etűdök – 2021. május 28. online előadás)
Victor Vasarely 115 éve született Pécsett. Uhrik Teodóra alapító tagja volt 60 éve az Eck Imre által létrehozott balett-társulatnak, amely mára Pécsi Balett néven intézmény. Vári Éva – kis túlzással - 60 éve lépett először a pécsi Nemzeti színpadára. És pont 45 éve nyitotta meg kapuit a városban a Vasarely Múzeum. E művészek - sok száz társuk mellett - ettől a várostól kaptak intellektuális, érzelmi, szakmai indíttatást, amely választott hivatásuk nagyjává emelte őket. Mind vissza is adták ezt Pécsnek a maguk módján, saját művészeti águk jelképeivé váltak.
Lehetőség voltam…….
(Tandem Színház – Fábián Gábor: Visszhang - 2021. május 6-i online interaktív színházi játék)
Van az amerikai filmekben egy rendre visszatérő szál, ami előtt értetlenül állok. A főhős úgy jár a pszichológusához, akár fodrászhoz, tisztítóba, patikába, csak sűrűbben. Mindig mosolygok ezen a könnyített életvitelen. Látszólag az emberek meg sem próbálják megoldani bajaik, kibeszélik másnak, oszt jó napot!, fájjon annak. (Nyilvánvalóan nem a betegekről beszélek, hanem a lelki renyhékről.) Szkeptikus vagyok a „nem küzdők, de hetente hadoválok” sikkterápiásokkal szemben. A Tandem Színház projektje azonban nem erről szól. Mind a színjáték, mind a darab utáni „feldolgozó munka” - amiből lustán kivontam magam - mélységesen elgondolkodtattak. A Visszhang című előadás színház és életanalízis, busásan megéri a ráfordított másfél órát, sokaknak adhat szájbiggyesztés helyett egy új nézőpontot, ahogy nekem is.
Kár, hogy vége…..
(Katona József Színház – Háy János: Szavalóverseny III. – 2021. március 26-i online K:ortárs sorozat)
A lírai „én”-el búcsúzott Háy János verstani beavató trilógiája. Egyrészt jó, mert Kocsis Gergely előadásában a lázban alkotó költő figurája kissé elfáradt, gesztusaival, indulataival jószerével már önmagát ismételte, ez nem feltétlen a színészi játék rovására írandó. Másrészt nagy kár, mert egyre jobbak a „versbetétek”. Ebben a részben Takátsy-Fekete-Újlaki interpretálásában a Petőfi-Csokonai-Arany trió. Kellene ez a katonás „Vers mindenkinek” legalább havi rendszerességgel.
„Kendtek szembegyalázzák a János vitézt!”
(Budapesti Operettszínház – Kacsóh Pongrác-Bakonyi Károly –Heltai Jenő: János vitéz - 2021. március 27-i online előadás)
Pech, hogy ez volt életem első János vitéze, isteni szerencse, hogy megvolt fejben, ne a „Tüzesen süt le a nyári nap sugára”-t várjam, mert ez ugye a Kacsóh-féle daljáték, a Heltai versekkel. A szofisztikált különbségtételre ott volt előzményként a Mohácsi-féle Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe előadás emléke: „nem a valóságot, annak égi mását”. Ingyenes online előadás volt, szóval ajándék lónak nem nézem fogát.
„Őrült zene”
(Miskolci Nemzeti Színház – Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek - 2021. március 13-i online előadás)
Szegvári Menyhért rendező a ’80-as évek elején vitt színpadra először Szomory darabot, a Szabóky Zsigmond Rafael-t. (A címét Hagyd a nagypapát!-ra változtatta, gondolván, ki menne el színházba az eredeti darabcímre.) Úgy tartotta, az író „őrült zenét” írt, mert: „ami szellem és kellem és bűbáj és műháj és zsong és kong és hajít, mondhatnám hajlít és ferdít és ordít és fordítva ferdít, ez mind, mind itt van nekünk”. Abszolút meghatározás. Talán ezért nehéz Szomory drámáit élvezhető mód színre vinni, mert ha az „őrült zene” nem jön vissza, oda az egész. Miskolcon Keszég László és a társulat valamire ráérzett, majdnem kamarazenél.
A csavartól a Hazáig
(Katona József Színház – Háy János: Szavalóverseny I. – 2021. március 15-i K:ortárs online sorozat)
Amikor már megengedték – néha-néha - a hétvégi nagyfilmek nézését szombat este, előtte pergett a „Vers mindenkinek”. Akkor úgy tűnt, öt perc arra, hogy ki lehessen még szaladni popcornért, ropiért, szódáért. Percek, amikor Ruttkai Kosztolányit, Kállai Adyt, Székhelyi Villont, Bessenyei Vörösmartyt szavalt, az MTV1-en hétvégén főműsor időben, a ’80-as években úgymond még tálcán jöttek a versek. Akkor ez volt a „Való Világ.” A Szavalóverseny most játékot kínál a költészetről, annak műnemei, műfajai, metaforái sokaságával. Felélesztve kicsit a Vers mindenkinek érzést, hisz elhangzik néhány költemény is, megidézve két kort, három poétát. A versek szomorú sommázata: ötszáz éve rajtunk a kín.
Ragu, főtt krumpli és a norvég fjordok
(Pinceszínház - Pal Mangor Kvammen-Torfinn Nag-Jon Arne Saegrov-Per Inge Torkelsen: Maggi és Lillemor (Mamu alatt izzik a parázs) - 2021. március 8-i online előadás)
Egy szoba, két ágy, benne egy tehetős, hajdani golden girl és egy ex-szakácsnő. Két eltérő emberi sors keresztezi egymás, holott normál esetben nincs metszéspontjuk. Hol bánatos, hol mosolyognivaló, nem feltétlen könnyed komédia, ha nevetünk is. Két remek szerep, már mestersége csúcsán álló, „érett” színésznő számára. A Pinceszínházban mindez egy csavarral, a két hölgyet már éppen a Lear király eljátszására is beérett férfiszínészek adják: Mertz Tibor és Bezerédi Zoltán.
Női vonalak – műhelymunka
(Katona József Színház – Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk – 2021. február 27-i e-színházi előadás)
Élni az életet, az végeláthatatlan döntés-sorozat nőnek, férfinak egyaránt. Jane Austintól – most éppen – Szécsi Noémiig ugyanaz az alapvetés a női sorsokat bemutató regényekben: a merni kérdése. Merni gyereket szülni vagy éppen ezt elutasítani, merni egy szexuális vagy házassági ajánlatra nemet mondani, felvállalni méltósággal, hogy nem vagyok már hamvas barack. Na meg ezeknek a quasi okoknak a helyrehozhatatlan okozatai. Egy erős női hármas: Jordán Adél, Pálos Hanna és Székely Kriszta a regény nyersen ütős kivonatát teszi elénk.
Egyre mélyülő seb
(Katona József Színház – Garaczi László: Végre egy kis csönd – 2021. február 12-i e-színházi előadás)
A csúf igazság: nehezen néztem végig. Elvégre is itt ülök félig bezárva, hogy lehetek annyira lüke, hogy a többi bezártat nézem. A premier plánban mutatott színészarcok, a videotechnika, a zene egyszer csak beszippantott. Hiába mozgott a kép, úgy éreztem rádiójátékot hallgatok. Kicsit ingerültté váltam, amire 75 perc múlva felállhattam. Valami mégsem nem engedett el, nem tudtam elűzni az arcomba tolult arcokat, a szikár, fásult mondatokat. Mindjárt Valentin-nap, Diana Krall és Tony Bennett duett-albumával próbáltam védekezni: Love is here to stay. Nem jött be.
A gyerekek órája
(Vígszínház – Pass Andrea: A vándorkutya – 2021. január 23-i streamelt előadás)
Pass Andrea írta, rendezte darabnak nyugtalanító feelingje van. Valamiért William Wyler Végzetes rágalom (The Chlidren’s Hour) című filmjére és Szakonyi Károly Adáshibájára emlékeztet, így együtt. Mit tehet a gyerekszáj, a pletyka emberi életekkel, s mit jelent, ha otthon együtt is ül egy „család”, de nincs miről, vagy nem mer semmiről beszélni. A darab leginkább meghökkentő. Nem groteszk, nem misztikus, véletlenül sem thriller, komédiának sötét, tragédiának könnyű, véres családi drámá(k)nak soványka. Színházba nem mentem volna érte, de online bevállaltam, kíváncsi voltam Halász Juditra. Milyen jól tettem!
„Nő vagyok, és egy nő sorsát akarom!”
Augusztusban az Ünnepi Játékok 100. évfordulóját ünnepelte Salzburg. A kerek születésnap – a fesztiválalapító, Max Reinhardt előtti tisztelgéssel – csendesre hangolódott. Már a tavalyi évben érezhető volt, változás jön. A fesztivál két vezérszava: mítosz és #metoo. Helga Rabl-Stadler 25 év után búcsúzott az elnöki poszttól, míg Markus Hinterhäuser, a fesztivál művészeti vezetője 7 évre – harmadízben – ismét bizalmat kapott. A 2019-es fesztiváltéma: antik mondák, ezzel tisztelegve a másik fesztiválalapító, Hugo von Hofmannsthal emléke előtt, aki a mítoszokat az emberi lét varázslatos tükrének tartotta. Hat operabemutató, három színházi premier, kéttucatnyi világsztár. Jól kezelték a „kellemetlenségeket” is, a fesztivál kellős közepén érte Placido Domingót – a világ talán legnagyobb élő operaénekesét – a zaklatás vádja. Rabl-Stadler asszony és stábja egy éjszaka alatt kiizzadta magából a megoldást: in dubio pro reo. A zárónapon Domingót álló ovációval éljenezte a közönség a Luisa Millerben, és visszavárták 2020-ra A szicíliai vecsernyére. (A salzburgi publikum maga ítél.) Azonban 2020 márciusában felütötte fejét egy sötét erő: a világjárvány. Wilfried Haslauer kormányzó a nyár elején bejelentette, Helga Rabl-Stadler szerződését 2021. december 31-ig meghosszabbítják, hogy az általa előkészített program, ha később is, de méltómód megvalósulhasson. A nyáron „csak” két opera és két színházi bemutatóra került sor, bizonyosan iszonyatos pénzügyi veszteséggel. Évtizedekig sikeres elnök így nem búcsúzhatott. Salzburg ugyan nem vált szellemvárossá, de szellős osztrák kisváros képét mutatta. A programokra még az utolsó percekben is volt elérhető jegy, bármelyik étteremben, bármely napszakban szabad asztal, és szállodai szoba bőséggel. Placido Domingó nem lépett fel A szicíliai vecsernyében, az előadás elmaradt, ám életműdíjat kapott a várostól, amelyért – a COVID-19 vírusból felépülve – annak rendje és módja szerint elrepült Salzburgba augusztus 6. napján.
Cella-tangó
(Feledi Project – NO EXIT – 2020. december 10-i online felvétel a Nemzeti Táncszínházból)
„A pokol – az a másik ember/a többiek” tartotta Sartre, ami igen jó alapgondolat lehet egy táncszínházi esthez. Az író Zárt tárgyalás című drámáját dolgozta fel a Feledi Project szeptemberben bemutatott NO EXIT című előadásával. Egy gyermekgyilkos, egy áruló és egy szeretőgyilkos, akik még haláluk után, a pokolban is egy másik embert kínoznak, csak maguk kínjával ne kelljen szembenézniük. Feledi nem az Isteni színjátékból ismert mitológiai képekben mutatja meg a poklot, hanem azt a hétköznapi infernót láttatja, ami mindennapi emberi kapcsolatainkat uralja. Most nem annyira történetet mesél, hanem érzéseket villant fel, ami a zenével, a fényekkel, az egymásnak feszülő, majd szétváló testekkel, egy-egy szólóval mégis emberi sorsokká, történetekké állnak össze.
Mácsainak lenni….
(Örkény Színház – Azt meséld el, Pista! – 2020. október 21-i előadás)
Mácsai Pál - az általam ismert - színházi élet azon szereplője, akit soha nem tudtam kategorizálni. Színházigazgató, rendező, színész, előadóművész, néha zenész, és mindemellett vagy mindezért közéleti ember, napi moralista, zoon politikon.
Nézőként szemlélem, nem testközelből. Innen kínos tévedését, botlását nem láttam. Ha szól - akár a színpadon, akár a közéletben - mértéktartón teszi, lazasággal álcázott eleganciával. Mindenre tudja a jó választ, meg azt is, hogy a színház világában mi a „current PC”, emberként és művészként egyaránt. Tudja azt is, mikor kell, és mikor nem lehet kompromisszumot kötni.
Irányítása alatt – szinte surranó pályán – kialakult egy elit csapat, művészszínház: az Örkény. Nem nagyüzem, családias kisvállalkozás. Kívülről botrányok, nyafogások, ajtócsapkodások nélkül, a konfliktusok családon belül maradnak vagy gentleman agreement-el elsimulnak.
A „Mácsainak lenni” jelenség látszólag igen könnyed. Rejtély, mi lehet ennek a tökéletes képnek az ára, ha van ára. Örkény István írásainak interpretálása adta az apropóját annak, hogy tisztuljon a kép. Az eredmény: ez a nézőtérről láthatatlan, és ez így helyes.
Elemi ösztön(ök)
(Pécsi Nemzeti Színház – Katona József Bánk bán című drámájának átdolgozása Nádasdy Ádám újrafordítása alapján - 2020. október 26-i előadás)
Vilmos Noémi számára 2020 őszi(rózsás) SZFE-mozgalma parádés antrét jelentett a pályára lépéshez. Ha nincs a bemutató körüli nyilatkozatháború, hogy vajon trágár-e a pécsi előadás vagy sem, ha Vilmos nem a SZFE egyik vezérszónoka, nem lenne most nézői zarándoklat a pécsi Kamarába. Kezdő színházi ember szárnybontogatását látni szívmelengető. Különösen, hogy az előadás – alább bővebben kifejtve – hagy kivetnivalót maga után, de az nem kétséges, hogy a rendező és közvetlen alkotócsapata erős művészi vízióval bír. Mégis úgy gondolom, az előadás végén felhangzó hangos szimpátia taps nem a produkciónak, hanem a helyzetnek szól. A színpadon felhangzó „Sokáig éljen a magyar szabadság!” és a „Szabad ország, szabad magyarok!” vezérmondatoknak.
Nem kergettek asztal körül
ha az élet nem sikerül
sikerülhet még a halál
bátran jöhet otthon talál
(Szegvári Menyhért)
Kacérkodott néha az elmúlás gondolatával, de már évek óta nem vágyott semmire, arra végképp nem, hogy én, vagy akárki más nekrológot írjon róla. A halála napjának éjszakáján átolvastam leveleinket – akár G. B. Shaw és Mrs. Campbell, csak velük ellentétben mi pro forma nem ismertük egymást –, és végiggondoltam hosszú-hosszú telefonbeszélgetéseinket. Az elmúlt pár évben nemcsak az alkotóművészt, az embert is megismertem. Szegvári Menyhért „feladat” volt számomra. Általa, pályáján át értettem meg, mi az a karma. Fájdalom, hogy ő, aki annyi mindenben olyan tehetséges volt, egy dologhoz végzetesen nem értett, nem tudta jól élni az életét.
Vincze Jánosról két meghatározó impresszióm van. Az első 2019 tavaszáról. Pesti vendégjáték után a Játékszín tele kollégákkal, színikritikusokkal. Ő, a darab rendezője nem „udvarol nekik”, nem sütkérezik a dicséreteikben. Egymagában ül egy kóla felett, feszülten, már menne, az előadás sikeresen lezajlott. Alig egy óra múlva hív, mégsem töltik az éjszakát Pesten, inkább autóba ültek és „hazamentek a zenészek” Baranyába. A második benyomás pár hónappal későbbről van, a POSZT idején benéztem hozzá. Aznap volt a Pécsi Harmadik Színház évadzárója. Uránvárosban, a színház előtti betonon bográcsozott a kb. 15 fős gazdasági-szervező-műszaki csapat. A férfiak főztek, az asszonyok tálalták, amit otthon sütöttek. Kicsit olyanok voltak, mint Kajtárék A veri az ördög a feleségét című filmben. A vendéget középre ültették, reneszánsz mód ettek-ittak-zenéltek-kvaterkáztak. A karmester pater familiasként a rendező-ügyvezető volt. Jókedvűen és fesztelenül.
Tápláléklánc
(Radnóti Színház – G. B. Shaw: A szerelmesek házai – 2020. február 25-i előadás)
Február végén az utolsó „élő” színházi előadások egyike. Megbízható színészek, szép, sőt a csonka-évadot nézve szinte kimagasló alakítások, színészi játék, de diszkrét unalom. Az előadás után egyszerűen nincs miről elgondolkodni, nincs utóhatás, csak egy „ügyes” előadás. Pedig a darab nem bulvár, hogy nevettünk volna kicsit, aztán kész. Az igaz, pár év, és kevesen fogják érteni, hogy a „piszkos pénz” szégyellnivaló lenne. Mert azt látják napra nap, hogy az ebül szerzett jószág egyáltalán nem biztos, hogy ebül vész el, és holló hollónak nem vájja ki a szemét. G.B. Shaw a XIX. század végén a kapitalizmus „leleplezéséről” írt. Világbotránynak tartotta, hogy társadalmi konszenzus van arról: van az a pénz, amiért……simán kussolunk és együttműködünk bárkivel, csak a nagyságrendek mások. Van, aki a villanyszámláért, van, aki egy városrész ledózerolásáért.
„…Sanyi voltam, Sunyi lettem…”
(Spiró György: Príma környék)
Számomra a karantén közvetítések két legjobbja: a Londoni National Theatre Live sorozat és a Pécsi Harmadik Színház YouTube csatornáján megosztott előadások. A LNT kinyitotta az ablakot a világszínpadra, nem egy-egy elcsípett előadás évadonként Londonban, hanem évadok sorozata. Úgy lehetett megismerni a londoni repertoárt, akár a Vígszínházét. A PHSZ a pandémia alatt Spiró-kurzust tartott. Közreadott előadásai átvilágították az elmúlt harminc évet, megmutatva a magyar társadalmat bénító/feszítő mindennapokat, egyéni, családi neurózisokon át. A Szappanopera: a kárpótlási mutyik, a zsidó identitás, a holokauszttal való szembenézés képtelensége. A Prah: miként rombol a nem munkával szerzett jólét, ha a múlt nem adhat perspektívát. A Príma környék: mit kezdünk a társadalom lassú, de biztos elöregedésével, a generációk nekifeszülésével, az embertelenséggel.
(John Updike - Tasnádi István: Az eastwicki boszorkányok – Játékszín, felvételről)
Szeretem Updike regényeit, így ezt, a kisvárosi (fehér) középosztály kiröhögéséről szólót is. Olvastam a Játékszín ajánlóját – „…. David Lynch-filmhez hasonlítható, görbe tükröt tart a világra: a vágyak kiteljesedéséhez mélyrepülésen át vezet az út, ami nyomot hagy az emberben.” Abból gyanút foghattam volna, hogy van „társszerző”. Már az 1987-es film – a smink nélkül is ördögi Jack-el! - határeset volt, de ehhez a produkcióhoz képest maga a Salemi boszorkányok. Ha színen maradna az előadás hallgatnék, de miután nem játssza tovább a színház morgolódhatok.
A Streetcar Named Desire - London National Theatre Live (Tennessee Williams: A vágy villamosa – a londoni Young Vicből, felvételről)
Biztos, hogy nem ez a 2014-es előadás a legjobb Vágy villamosa, amit valaha láttam, bár vitathatatlan, Benedict Andrews rendező talált saját színpadi értelmezést Williamshez. Megteremtette az „édes Délt” a mában, csővázas bútorok, öklömnyi tetoválások és egy kínai bolhapiac komplett árukészlete közepén. A női főszerepben Gillian Anderson, aki már nem Scully ügynök az X-akták-ból, jócskán átlépett a sorozat-legenda skatulyán. Az ő játékát érdemes feljegyezni.
Alan Bennett: The Madness of George III. - National Theatre Live 2018
III. György az izgalmas angol uralkodók egyike. Hatvan éven át ült a trónon – az már kevésbé igaz, hogy eddig uralkodott is ereje teljében -, és ugyan nem is szándékosan, de 15 gyereke ellenére ő „ágyazott meg” a Hannover-háznak és Viktóriának. Már láthattuk Alan Bennett írásának remek filmfeldolgozását „George gazdáról” Nigel Hawhtorne megszemélyesítésében, de Mark Gattis állja a versenyt a színpadon. Nálam még tart a karantén színház, úgy érzem nem holnap lesz, hogy beülök egy zárt nézőtérre.
(Metropolitan Opera – Lehár Ferenc: A víg özvegy – 2015. január 17-én bemutatott előadás felvételének közvetítése)
Metropolitan Víg özvegye egy tökéletesen színpadra állított, igényes produkció, bár nem „emelt el” sehova. Renée Fleming nem Glavari Hanna, Susan Stroman rendező kézjegye erősen Broadway style, de ha Nathan Gunn lenne a bonviván a Nagymező utcában, lehet, minden héten ott lennék. Volt valami megkapó báj abban, ahogy 2015-ben a MET színpadán mintha kiérdemesült NER-lovagok és derék (házi)asszonyaik tipegtek volna. Elvégre évek óta úgy viselkedik ez az ország, mintha még a Monarchia állna, újra van „kikötő” az Adrián, noha a kassza alapvetően üres. Minden nagyon Pontevedro.
(Pécsi Harmadik Színház – Spiró György: Szappanopera – 1999. december, felvételről)
Egy estén kergeti egymást Andrew Lloyd Webber Fantomja, az Londoni Nemzeti Színház Kincses szigete, a Miskolci Nemzeti Színház Kivilágos kivirradatig előadása és akkor még a szombathelyiek Titus Andronicus-áról nem is szóltam. Zene, akciók, tragédia, komédia, jó színészek és előadások, dübörgő színpadok a fotel elé jönnek. Lassan már-már unalmas. Aztán hirtelen feltűnik egy 21 éves előadás, ami „csak” szövegcentrikus. Fekete-fehér, egyetlen vasajtó a díszlet, mégis az a színházi élmény, ami behúz, elragad, arcul csap. A Pécsi Harmadik Színház most nyitott YouTube csatornája első darabja.
Az úrhatnám polgár óta furdal a kíváncsiság, vajon mivel veszi rá színészét, hogy három órán át fél lábon álljon a színpad szélén, némán. Megkaptam a választ. Sardar Tagirovsky az a típusú ember, akinek ehhez – majdnem – elég egy szelíd mosoly. Sanszos, hogy vele bármely színházi társulat azonnal együtt tud lélegezni.
(National Theatre London és a Bristol Old Vic közös produkciója - Charlotte Brontë: Jane Eyre - 2020. április 12-én, felvételről)
Sally Cookson halál biztosan az angolok Székely Krisztája. Bátran „adaptál” és van muníciója a klasszikusok újraépítéséhez, romantikus, de egyben feminista Jane Eyre-t vitt színpadra. Az előadás középpontjában egy sokszorosan hátrányos helyzetben lévő fiatal nő áll, aki mindent nélkülöz: emberi kapcsolatokat, szeretetet, anyagi javakat, megfelelő oktatást. Mégis azt vágják a fejéhez minden nap, legyen hálás, hogy még nem halt éhen. Ez a Jane nem kér kedvességet, adományt, szánalmat. Ő csak lehetőséget akar, lerúgni az egyenlőtlenséget és az igazságtalanságot, és a befektetett munkája elismeréseként kis tiszteletet, talán egy csipetnyi szeretetet is.
(Miskolci Nemzeti Színház – Thornton Wilder/Jerry Herman: Hello, Dolly! – 2020. április 10., felvételről)
Nem is történhetett volna jobban, hogy egy előadásban valóra vált Horace Vandergelder álma. Gáspár Tibor, alias „félmilliomos” tápszerkereskedő egy estén – kivételesen - két Dollyval zsörtölődhetett a színpadon. Hála a technikának, az első részben Seres Ildikó, a másodikban Nádasy Erika élte, énekelte Dolly Gallagher Levi szerepét. Szőcs Artúr rendező - a musicaljátszás minden aranyszabályát betartva – nem adott hamis illúziókat, ellenben egy szerethető, könnyed, ízléssel cukormázas előadást, a legjobbat kihozva a miskolci társulatból.
(National Theatre London - Richard Bean: One man, two Guvnors - 2020. április 7-én, felvételről)
Volt nekem az előadáshoz több előtanulmányom. Az OPI-nál az Egy fenékkel két lovat címen ugyanez, úgy jó négy éve. A londoni produkciót egy igazi stand up komikus, James Corden repíti a hátán, és minden szereplőnek abszolút fekszik az angolszász verbális és fizikai humor. Nicholas Hytner megmutatja - a Szentivánéji álom színpadra vitelénél általam korábban már felfedezett - rendhagyó, fanyar színpadi világát, kiváló ritmus-és stílusérzékét. A rendező jócskán elszakad a valóságtól, így a nézőt is könnyedén kirántja a megszokott színházi formákból. A jelenlegi szorongó időben majdnem menekülési út az ő színpadi fantáziája.
Szorgalmasan megvettem a Radnóti és a Katona színházi eladásainak DVD-felvételeit, hogy majd egyszer, ha nagyon sok időm lesz, megnézem őket szép sorban. És eljött az egyszer. Az első darab Gogol Háztűznézője volt, a Radnóti előadása 1994-ből Valló Péter rendezésében.
Sinkó László az én antipatikus, mégis imádom színészem. Nem emlékszem olyan megszólalására, amiben ne lett volna sértődöttség, düh és csipetnyi gőg. Ezért az antipátia. Nem értettem, miért nem képes letenni a terhet, hogy Sinkovits Imre „kisöccse”, és a főiskola után még húsz évet kellett ülnie takarásban, mielőtt – másokkal együtt - színháztörténetet írt 1982-ben A manóban.
Olyan hosszan bírtam, hogy ne legyen véleményem a hetek óta burjánzó, és mindennap egy újabb könnyes-haragos coming out-tal bővülő Eszenyi-sagaban. Napról-napra új sztori, ami megerősíti, hogy a Vígszínház igazgatónője „személyes tapasztalatom és/vagy elszenvedett sérelmem” alapján úgy működik, akár Godzilla, ha felpiszkálják. Nem ebben az évadban, már egy évtizede. Aztán megszólalt Eszenyi, beütött a pandémia, és van idő erről-arról elmélkedni.
Az emberek vágyai nagyon szerények
és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre.
Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon,
ezt nem nevezhetjük szerénytelennek –
föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
(Ancsel Éva)
Oldalunk mottója Vári Éva színésznő gondolata: „Én tudom, hogy nem lesz olcsóbb a kenyér, és a világon semmi nem történik, ha egy színházi bemutató van, de enélkül azért az embereknek nem lehet élni, hogy bemenjenek egy színházba, egy hangversenyterembe vagy az operába, mert ez az élet minőségét javítja.”
Nyilvánvalóan igaznak és magunkénak éreztük szavait már évekkel ezelőtt is, ezért választottuk mottónknak, mégis elemi erővel fejbe vágott, milyen igaz bölcselet ez. Most, hogy nem mehetünk be.
Csak a vágy
(MÜPA Metropolitan Opera Live közvetítés - Händel: Agrippina- 2020. február 29.)
Lehet-e ma XVIII. századi barokk operákat hitelesen előadni és még el is adni? Ha igen, csak úgy, ahogy David McVicar rendező és „csapata” teszi, különben a mai közönség nem bírna közel négy órát illedelmesen hallgatva ücsörögni. A Metropolitan Opera februári Händel premierje vetekszik Shakira és J.Lo Super Bowl produkciójával. Igaz, DiDonato és Rea nem mutat annyit magából, de van más a tarsolyban: kolosszális hangok, clownok, kegyetlenség, őrjítő hatalomvágy, fekete komédia, rendhagyó színpadi ötletek és profizmus. Minden összejött.
Összesimulnak az évek
(Mozsár Műhely - Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete – 2020. február 13-i előadás)
Szőke lobogó tincsek, kidolgozott felsőtest, színpadot mozdító energia, ’80-as és ’90-es évek. Aztán Kőműves Kelemen – Révészként viharkabátot öltve - fiúból férfi lett. A tini lányok bálványa megbízható színésszé érett, aki bármit jó színvonalon eljátszik. Első színháza, a Víg tagja 45 éve, alázattal szolgálva az intézményt. Voltak csillagszórós évek, csendesebb időszakok, mára tartópillér. Ősz lobogó haj, még mindig ruganyos test, színpadot betöltő energia, 2020. De mégis mikor vált Don Carlos korszakos színésszé?
Görkorcsolyapálya
(Pesti Színház - Lev Tolsztoj: Anna Karenina – 2020. január 27-i)
Az előadásból leginkább az maradt meg, hogy milyen ügyesen görkorcsolyáznak a statiszták, s ennek hála frappánsak a színváltások. Hiába törtem az este végén a fejem, semmilyen akceptálható indokát nem láttam, hogy a Vígszínház színre vitte az Anna Kareninát. Éppen nincs a társulatban Anna, Vronszkij és Karenin. Most még Hegedűs D. sem tudta kihúzni a kátyúból a produkció szekerét. Azért Halász Judit, Waskowics Andrea és Antóci Dorottya e.h. képes mutatni némi szenvedélyt, Kiss Gergely Máté pedig erős, szép alakítással ajándékozza meg a nézőket Levin szerepében.
Karl Lagerferd mamamusi
(Pécsi Nemzeti Színház – Molière: Az úrhatnám polgár - 2020. január 23-i előadás)
Komédia a XVII. századi Franciaországból/ról - némi törökös behatással – egy megtollasodott posztóárusról, aki nemesember akar lenni. Rudolf Péter okosan használta a pécsi társulatot, a teátrum minden adottságát, Köles Ferencre építve, aki az ország bármelyik színházában vezető színész lehetne. Pécsett kicsit keserűbbre gondolták most Moliere-vígjátékát mint ahogy azt általában szokták. Remek előadás született.
Küzdünk, mint malac a jégen
(Stúdió K Színház - Topolcsányi Laura és Boros Ádám: Az utolsó aleppói bohóc)
Sejtettem én a cím alapján, hogy a szíriai polgárháborúról lesz szó, így joggal vaskosabb témát vártam. Gáz, hogy a második óra végén íródik ki a falra Asia Ramazan Antar és Anas al-Basha neve. Ezzel kéne indítani. Ha eszem van, már annak el kellett volna bizonytalanítania, hogy az ajánlóban azt olvastam, hogy „gyökér-kompromisszum”, meg „az élők a holtak cipőiből kanalaznak”, s a darab műfaja: építkezés bontott anyagból. De bíztam a társulatban, s ők nem ábrándítottak ki most sem.
Az „első találkozás” – majdnem - mindig meghatározó: Tennessee Williams: Orfeusz alászáll, még jócskán gyerekként. (Anyukám talán tudta sietni kell, mire gimnazista lettem, Ruttkai már máshova igazolt.) A Ruszt József rendezte darabnak Simon and Garfunkel El Condor Pasa-ja volt a betétdala, zengett a Pesti Színház. Akkor annyit értettem, hogy Lady a kigyóbőr dzsekis pasival lelépne, mert a férje, Jabe uncsi és gonosz. Azonban Ruttkai/Lady minden gesztusára, mozdulatára, még a járására is emlékszem, ma is. Pedig azon a napon izgatott, indiszponált volt, sokat bakizott, szűk, magas lépcsősoron kellett felmennie a színpad rendezői jobbján, elesett. De attól a perctől kezdve, hogy belépett a színpadra tengernyi, égővörös hajával, nem tudtam róla levenni a szemem. Nem a színpadot, a színházat, az összes néző agyát, lelkét megtöltötte színpadi jelenléte. Élt és uralkodott a deszkákon, a többiek csak azért voltak ott, hogy szolgálják a Királynőt.
A 70 az új 50?
(Nemzeti Színház – Örkény István: Macskajáték – 2019. december 14-i előadás)
Lehet, minden "nagyszínésznő"-nek kötelező eljátszani a Macskajáték Orbánnéját, ha megéri azt a kort, ahová Örkény pozicionálta hősnőjét. Udvaros Dorottya sem hagyhatta ki. A színésznő szerepköre-e özv. Orbán Béláné? Nem. Abszolválta? Parádésan. Ehhez Szász János rendező szép, filmszerű színpadi miliőt teremtett és ravaszul kitalálta, hogy három potenciális Orbánnét állít a színpadra. Erzsi-Giza-Egérke, alias Udvaros-Bánsági-Nagy, ők akár egymást válhatnák esténkét a szerepben, körforgásszerűen.
Benny Hill besírna
(Thália Színház - Michael Frayn: Legszebb férfikor – 2019. december 12-i előadás)
Az évadkezdés lendülete oda, vissza a kitaposott útra. Egy újabb bedroom farce a Tháliában Feydeau és Camoletti darabjai után, egy közel félévszázados angol színmű a West End-ről. Büszkén közzétéve, ez a darab első magyarországi bemutatója. A társulat majd összes férfitagja - megerősítve magát Csőre Gáborral - a színpadon, Schell Judit körül keringve. Rejtély, vajon mi vette rá Valló Pétert, hogy pont ezt - a valójában kissé megíratlan - darabot pécézze ki magának.
Grundérzés Pesti Magyar módra
(Pesti Magyar Színház – Dennis Martin: A kincses sziget – 2019. november 29-i előadás)
Nem én vagyok a célközönség, tudomásul kell venni. Erősen próbáltam egy 12 éves vagy egy quasi musical fan szemével nézni az előadást. Így megfogna-e, akarnék-e kincskereső vagy kalóz lenni, andalító-e, amit a színpadon látok? A válasz: nem. A darab Robert Louis Stevenson regénye „nyomán” íródott, s az előadás is valaminek a nyomán maradt. Nem gyerekelőadás, inkább színházat biztonsággal megtöltő zenemű, egészen képtelen magyar dalszövegekkel. Nagykiállítás, a maga módján professzionális produkció.
Apránként telik meg a mosdótál*
(Cia Mea Culpa Companyia de teatre a Három Hollóban – Mercè Rodoreda y Gurguí: La plaça del diamant (A Diamant tér) – 2019. november 7.)
Esemény, amiről utóbb derül ki, ha elmulasztottad volna: pótolhatatlan veszteség. Gondolnánk-e józan ésszel, hogy egy hazánkba látogató katalán kamaraszínház szerezheti az évad eddigi legnagyobb meglepetését? Három színész, majdnem üres színpad, jelzésértékű kellékek, s egy olyan regény, aminek az írójáról legtöbben nem is hallottunk. Maga az előadás egy fájdalmas, torz mosoly. Latin mesevilág a spanyol polgárháború kellős közepén, az örök asszonyi sors korrajzba ágyazva. Kicsit Doktor Zsivágó, kicsit Az eltűnt idő nyomában, benne egy csipetnyi Thomas Mann.
London, 2003, David Mamet: Edmund című darabjának előadása a West Enden. A címszerepben egy színész-rendező, aki üstökösként indult, aztán kicsit megrágta Hollywood. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, a negyvenes Edmundé vagy Kenneth Branaghé. Budapest, 2019, Raymund Fitzsimons: Kean, a színész vallomása című darabjának előadása az RS9 Színházban. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, minden idők legnagyobb angol színészéé vagy Széles Lászlóé. Edmunddal Branagh visszatért oda, ahová tehetsége alapján tartozik. Széles László játékát látva, nézőként érdekeltté váltam, hogy megtudjam merre tart a pályája. Újabb színpadi szerepe apropóján ültünk le beszélgetni hivatásáról, életéről.
„Színháztörténetileg még nem gondolkoztam”
(Három Holló Színházi Szalon – Budapest Orfeum című előadás színházi felvétele, majd szakmai beszélgetés Benedek Miklós színművésszel és Zsámbéki Gábor rendezővel, Gabnai Katalin drámatanár/színikritikus moderálása mellett a hajdani előadásról - 2019. október 26.)
„A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne […] Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több ’én’ van benne.” – tartotta Latinovits Zoltán. Vannak-e ma „én-gének” vagy már csak „kollektivizálható” színészek. Miért van nosztalgiánk olyan színészek, előadások után, akiket, amelyeket nem is láttunk, de a mítoszuk megérintett? Nyújthattak-e többet régen az előadások a ma látottaknál? Ez a gondolat indította el, hogy a Három Holló Művészeti Központban a 2019/2020-as évadban hajdani színházi produkciókat (művészeket) idézzünk meg, a Színházi Kritikusok Céhe tagjainak vezényletével. A színházi közvetítések felvétele után a szerencsésebb nézők újraélhetik, mások megélhetik a rácsodálkozás érzését, bepillantást nyerhetnek a hogyan volt, hogyan készült színházi varázsba. Célunk az előadások létrejöttét dokumentálni, a talán másképpen eltűnő kulisszatitkokat megőrizni, mert hisszük, értéket képviselnek.
Pesti Broadway, te csodás
(Thália Színház – Eisamann Mihály/Halász Imre/Békeffi István: Egy csók és más semmi - 2019. október 12-i előadás)
Két éve nem láttam a Thália Színházban saját előadást, de Zayzon Zsolt szerződtetése valahogy hívó szó lett. És igen, végre nemcsak a könnyű műfajban így-úgy működő aktorai vannak a teátrumnak, hanem egy kifejezetten elegáns férfiszínésze. Juronics Tamás rendezte előadás kellemes meglepetés. Egy munkás nap után nem is vágyhat többre az ember. Impozáns díszletek, igényes jelmezek, szépnek és boldognak tűnő emberek a színpadon, kézzelfogható, érthető gondokkal. A fényárban úszó pesti Broadwayről betérve – egy kis időre - úgy tűnik, az élet valójában egy rózsaszínű álom.
Fucking 20th century
(Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat – Szőcs Géza: Raszputyin - 2019. október 5-i előadás)
Sardar Tagirovsky színpadi költő. Komplex látásmódja, reneszánsz színházi fantáziája új utakat keres. Színházában egyik ámulatból esik a másikba a néző, az arra fogékonyak fejében utána brainstorming, hosszan. Mit is láttam, hogyan is volt, mit is jelenthetett? Saját formanyelvvel bíró művész, aki tudatos daccal járja – most éppen rögösnek tűnő - útját. Nem adja magát, művészi hitvallását a közízlésnek, türelemmel és humánummal próbálja újra és újra elmondani ő mit gondol, érez fontosnak, most éppen Európa jövőjéről. Úgy, ahogy azt csak egy orosz lélekkel bíró (kazanyi születésű) ember tudja.
Amerikai Horror Story - Rémségek Cirkusza
(Hatszín Teátrum – Henry Farrell: Mi történt Baby Jane-nel? -2019. szeptember 20-i előadás)
Aki bírta az American Horror Storyt – márpedig én igen – az tobzódik. Amit Sarah Paulson és Frances Harmand Conroy tud, azt Hernádi Judit és Kiss Mari is. Amit Finn Witrock és Emma Roberts azt Kovács Máté és Hartai Petra párosa szintén. Ha Bercsényi Péter kijön a színpadra, boldog vagyok, lassan abba is belenyugodtam, hogy szoknyában. Az viszont tény, a színházban ketten kacagtunk önfeledten, Zsuzska barátnőm és én. Hát rajtunk kívül nem néznek a népek Fox-sorozatokat?
Tét nélkül
(Pesti Színház – Spiró György: Honderű - 2019. szeptember 6.-i előadás)
Bűnösen kevés alkalommal fordultam meg a Budapesti Kamaraszínházban, de a Honderűt speciel láttam. Katartikusan jó előadás volt. Akár húsz évvel ezelőtt ott, most a Pestiben újra Valló Péter vitte színre a darabot, Szlávik Istváné a díszlet és Szakács Györgyi jelmezeit viselik a szereplők. A színpadon a teátrum vezetőszínészei. Pár évvel ezelőtt Spiró Kvartettjét már néztem így a Pestiben, hogy az eredeti darab teljesen áthangolódott, elveszett az, amiért izgalmas, érdekes.
Bertie nyeregbe szállt
(Kecskeméti Katona József Színház – David Seidler: A király beszéde 2019. szeptember 7.-i előadás)
Negyedik éve igyekszem ott lenni a Vidéki Színházak Fesztiválján. Minden évből van egy „felfedezettem”. Nádasy Erika - 2015, Bajomi Nagy György – 2016, Farkas Ignác – 2017, Köles Ferenc – 2018. Idén Zayzon Zsolt, mert Kőszegi Ákost azért már nem kellett felfedezni magamnak. Egy lassú folyású, mégis fordulatos, letisztult színházi este. Semmi csilli-villi, egy fehér, steril „dobozban” folyt a játék, amit csak a minden értelemben jelenlévő színész ereje töltött meg.
Rocky Balboa és sithek kardja
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – George Enescu: Œdipe – 2019. augusztus 11.-i előadás, premier)
Achim Freyer rendező egy 85 éves csudabogár. Szállodánk reggeliző terméből majd mindennap láttuk, ahogy szinte futott reggelente a Felsenreitschule-ba próbálni. Nem faksznizott, gyalog, vászonnadrágban, rikító, mintás ingben, ami majdnem a térdéig ért, kezében hatalmas kék vászonszatyorral. A premier napján kijött a nézőtérre és a zenekari árok mellett boldogan ölelkezett mindenkivel, aki gratulált neki. Nemcsak rendezte Enescu operáját, de maga tervezte a díszletet és a jelmezeket is. Az Oidipusz-történet színreviteléhez rendhagyó és egyedi formanyelve van. Nem az ő hibája, hogy magam ezt nem beszélem. Hetek óta jár a fejemben egy-egy színpadi képe, szimbóluma. Hatott rám az előadás, nagyon is. Mégsem tudom, hogy a nem tetszik tartományból miért nem billen át a mérleg nyelve a tetszik térfélre.
Nylon-gyár
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Mozart: Idomeneo - 2019. augusztus 12.-i előadás)
Peter Sellars rendező és csapata a környezetszennyezés depressziójára pár száz kiló nylon színpadra vitelével reflektált. Lehet, az Idomeneo színpadra állítása nagy kihívás, de nem neki, aki az operarendezés jelenlegi fenegyereke, és legendás arról (is), hogyan akaszt ki különcségével színpadi nagyságokat. Az idei salzburgi Mozart-víziója nem igazán formabontó, pedig nagyon up-to-date volt a két vezérmotívuma: a migráció és a Földet fenyegető környezeti katasztrófa. Három fiatal énekesnő, Teodor Currentzis karmester és Wolfgang Amadeus mentette, ami menthető.
Nem hazudik a tükör!
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Georg Friedrich Händel: Alcina - 2019. augusztus 13.-i előadás)
Ott valami egészen csodásnak láttam az előadást. Aztán gondolkoztam, hosszan hagytam ülepedni az élményt. Cecilia Bartoli és Philippe Jaroussky két különleges művész, de ez mégis kevésnek tűnt utóbb, a meghökkentő külsőségekkel operáló rendezés eladására. Ráadásul, nem vagyok álszent, és talán megvan bennem a képesség ízlésem határainak kitágítására, de amit most láttam, az nálam kiverte a biztosítékot. Nem akarom egy előadás utolsó statisztáját sem megalázó helyzetben látni a színpadon. Bartoli pedig még nagyon a jelen, lehetne finnyásabb.
Szóljatok Stone-nak!
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 - Luigi Cherubini: Médée - 2019. augusztus 16.-i előadás)
Ha bajban lenne az opera műfaja, azonnal Simon Stone-ért kellene küldeni. A fickó ért ahhoz, hogyan szerezzen a komolyzenének, az operának újabb és újabb – lehetőleg fiatal – követőket. Mintha az operaszínpad Tarantinoja. Gondolta a fene, hogy az idei év legnagyobb élménye Salzburgban egy 1797-es – a világ színpadain alig játszott - Cherubini darab lesz. Megtanultam Stone nevét, meg a debütáló Elena Stikhináét is. Csendben néztem hogyan megy végbe a színpadi őrségváltás a világ egyik legrangosabb zenei fesztiválján, mert ők új időket hoztak, annyi szent.
Misztikus, kissé utópisztikus
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019/ Hallein/Perner-Insel – Molnár Ferenc: Liliom - 2019. augusztus 17.-i – bemutató - előadás)
Realista, őszinte, játékos és költői. Ez mind igaz Mundruczó Kornél rendezte Liliom előadásra. A darab valóban egy népszínmű, ahogy Ausztriában mondják: volksstück. Ráadásul ugyanúgy illik ez a történet Bécsbe (Salzburgba) – ha nem jobban - mint Pestre. Sőt, sok közös vonása van Liliomnak Hoffmannsthal Jedermannjaval. Mindketten képtelenek sorsuk evidenciáinak a felismerésére. A rendező egy karizmatikus Julikát választott, Maja Schöne személyében és egy talán még erősebb jelenléttel bíró színésznőt, Oda Thormeyert Muskátné szerepére. Az ismert történeten tudott csavarni egyet, egészen más dimenzióba helyezve Molnár Ferenc klasszikusát.
Szörnyella, de Eurydice
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Offenbach: Orfeusz az alvilágban - 2019. augusztus 12-i előadás)
Ami nekünk Kálmán Imre, az a franciáknak Offenbach, az operettkirály. Barry Kosky úgy hiheti, ő Óz, a nagy varázsló, ha lehetőséget kap, kápráztatnia kell. Fittyet hányt hagyományra, megszokásra, elvárásra. Az „opéra-buffon”-t - ahogy Salzburgban műfajilag besorolták a darabot - valahová Fosse Kabaréja és az Örült nők ketrece közé pozícionálta. A kán-kánt szigorúan csak férfiak járják, néha nyers a színpadi játék, vaskosak a szimbólumok, igaz még épp a jó ízlés határán. Az előadás Salzburgban meglepetés, talán azért lehet itt, mert idén épen 200 éve született Offenbach.
Es lebe die Csárdásfürstin!
(Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – 2019. augusztus 9.-i
Rögtön a közepébe: nem tartom elvesztegetett időnek, hogy megnéztem Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőjét. Azt viszont fájlalom, hogy a C-vitamin, a golyóstoll, a Rubik-kocka melletti híres hungarikumunk csinnadrattás színreviteléhez nem sikerült karizmatikus zenésszínpadi művészeket összeverbuválni. Mert azért ez a darab a Bánk bán, Az ember tragédiája mellett a magyar színpad igazi reprezentánsa. Ahogy a konyhában is kiváló alapanyag kell egy jó marhagulyáshoz, úgy egy minőségi művészi produkcióhoz is kell a príma adalék. Ez persze részben most is megvolt, de legfontosabb, a humán tűzerő az hiányzott. Enélkül pedig nem lehet színházi legendát teremteni, csak egy nézhető előadást, ahogy ez most is történt.
„Pepecselés és bíbelődés”
(Miskolci Nemzeti Színház – Kosztolányi Dezső: Édes Anna - 2019. június 27.-i előadás)
Költői színpadkép, lendületes előadás egy erős színtársulattól, egytől-egyig kiváló alakítást nyújtó színészek. Mégis hiányérzettel jöttem ki a színházból. A „bűnös” Kosztolányi. Ahogy életre szóló cimborája, Karinthy Frigyes írta a Nyugatban: „mintha egyenesen szakácskönyvet írna”, bár az Édes Anna „mindenképpen hibátlan, mindazzal a jófélével, amiből készült, s azzal, ami hiányzik belőle.”
Ebony and Ivory
(Debreceni Csokonai Színház – Dosztojevszkij: Az idióta - 2019. június 14. )
Forrong a színházszakma. A POSZT-on pro-és kontra odavágások, de mindez nem számít, mert ha nincs POSZT 2019, valószínűleg sohasem látom ezt az előadást, aminek 2018 áprilisában volt a bemutatója, Debrecenben. A versenyprogram zöme (drfe-től a kategória: vérsz@r), egy-két biztonsági kűr: Katona, Örkény, Radnóti. Olyanok ők lassan, akár Hofi a Kádár-korban, gőzszelep, s néha tényleg bátrak. És akkor a program végén jön egy lágy tavaszi fuvallat. Egy szofisztikált, lélekemelő színházi ünnep, és valóban csak a nézőtéren marad meg a jobb-és baloldal, a színpadon SZÍNHÁZ van. Sardar Tagirovsky rendező és csapata viszi a bankot, mindegy kié a proforma díj.
(Majdnem) Csodaországban
Eljön az idő, amikor egy opera-látógatónak fel kell venni a kesztyűt, végignézni a Ringet. Majdnem megtettem, de a „hármaskát”, Siegfriedet kiütötte Tom Jones, aki éppen ekkor lépett fel a Papp László Sportarénában, a „négyeskét”, Az istenek alkonyát, pedig még egy Sir Tomnál is vonzóbb program. Összegezve: első nekifutásra ez rendben is volt így. Már a második nap végére világossá vált, hogy a Wagner-saga befogadása nem mindennapi esemény. Nem beszélve arról, hogy felfogtam: Siegfried, aki egy testvérpár - Siegmund és Sieglinde - szerelméből születik, később maga is elveszi a walkür nagynénjét, Brünnhildét. Közös felmenőjük Wotan főisten ezt még elnézné neki, na de az engedetlenségét, azt nem. (Még jó, hogy nem az én terhem a családjogi – öröklési - viszonyok kikavarása.) Arról a felismerésemről nem is szólva, az elmúlt 30 év minden filmsiker és dallama a Ringből jött.
Who’s Afraid of Amanda Szopkó?
(Pinceszínház - Balázs Ágnes: Meghallgatás)
Színésznő ír színésznőről, színész rendez színészt, színészházaspár játszik színészházaspárt. A Pinceszínház ősbemutatója, Balázs Ágnes Meghallgatás című darabja Bogár Ella, a híres színésznő és Láng Leonárd, a színészként kevéssé elismert, de színpadi szerzőként éppen sikerrel debütáló művész kapcsolatát tárja elénk, melyről kiderült, hogy működésképtelen; megbuktak szakmai és civil életük összerendezése során. A nagybetűs szerelem egyszer talán megvolt nekik, de elmúlt, az nem tudta összetartani őket. A kettejük közötti kötőanyagot mindig is emberi gyengeségeik és frusztrációik jelentették. A darab címe részben pontos, másrészt csalóka. Valóban meghallgatáson vagyunk, de ennek a castingnak szó szerint vérre menő tétje van, nemhiába aposztrofálja művét pszihokrimiként a szerző. Csak a záró-képekben érti meg a néző, honnan indult igazából a cselekmény, s végtére is meddig jutott ő a két emberi sors megismerésében.
Be my Baby
(Trojka Színházi Társulás – Sipos Vera: Silence Book/fizikai színházi képek kezdőknek és haladóknak - 2019. május 11.-i előadás)
Vaskos hazugság lenne állítanom, hogy az évad előadását láttam, bár lekötött, nagyon is. A fizikai színházzal csak ismerkedőfélben vagyok, Horváth Csaba és Hegymegi Máté produkciói a referenciám. Persze egy előadásban sem körözött még a szereplők lábfeje az orromtól pár centire. A történet bergmanos, lélektani konfliktusokkal szöszöl, nem működő párkapcsolatokat mutat meg. Van ritmusa, a hangulata skandivánosan távolságtartó. Bele lehet feledkezni, várja a néző a csavart, ami végül elmarad, de valahogy ez mégsem baj.
És a Buddha-szobor összetört
(Radnóti Színház – Harold Pinter: A gondnok – 2019. május 9.-i előadás)
Harold Pinter művei valahol Beckett és McDonagh írásai között vannak, félúton. Egyszerre nevetséges és drámai ami a színpadon folyik, de nem tragikomikus, inkább groteszk. E darabjában három „társadalmilag” beteg embert látunk. A látszatra legelesettebb egyszerre csak ördöggé válik. A színpadi démont Schneider Zoltán játssza. Tíz év után újra az ő vállain nyugszik egy produkció, nemcsak az előadás fontos epizodistája. Már ezért érdemes volt Alföldi Róbertnek kézbe venni a szövegkönyvet.
A tuskó szele
(MITEM 2019 – Klaipeda Drámai Színház, Litvánia – Saulius Šaltenis: Kurafiak - 2019. április 26.-i előadás)
Azt mondta szünetben az én kedves ismerősöm (a Kuti), necces az a gördülő tuskó a darabban, még letarol. Igaza lett, a második részben úgy meggurította az egyik szereplő, hogy a fülem mellett csapódott a széktámlának. Vigyázott rám Thaleia. Az ember sokféle színházi formanyelvet megismer, van amit megkedvel, van amit próbál megérteni és van, ami meghaladja képességeit. A nemrég elhunyt Eimuntas Nekrošius utolsó munkája a „próbál megérteni” kategóriába esett. Ahogy képzett társam, drfe odasúgta előadás közben: „Tuti ez a litvánoknál sem érettségi tétel!”
Soha nem találkoztunk személyesen, mégis lassan három éve „fecsegünk”. Színházról, könyvekről, filmről, zenéről, múltról, máról, életről, halálról, betegségről, kicsinyességről, nagyszerűségről, egyszóval mindenről. Nem állítanám, hogy nyitott könyv előttem, de a sok kis részlet már egésszé állt össze, és néha érteni vélem őt. Kevesekkel osztom meg úgy a gondolataimat, ahogy vele. Ma, 2019. április 24. napján ünnepli a 70. születésnapját, örülök, hogy „ismerhetem” őt.
Tao helyett Starbucks
Radnóti Színház - Branden Jakobs-Jenkins: Glória – 2019. április 2.-i előadás
Sok volt a jóból egy estére. A Tesla Színház, mint játszóhely és Jakobs-Jenkins darabjának megismerése, együtt. Már-már azt hittem, egy Orlai-produkciót látok éppen. (Bár a Vénusz után erre nem sok sansz van.) Rendezőként Hajdu Szabolcs jegyzi az előadást, de a darab kamutéma/ kamuérzések/ kamu megoldások tipikus tengerentúli katyvasza. Éppen csak pár vonással a Szex és New York felett. Korrekt rendezés, színjátszás, de 10 halott és 18 sérült ellenére a legnagyobb feszültséget mégis az okozza, hogy Starbucksból egy macchiato jön extra habbal, vagy egy hosszúkávé zsírszegény tejjel.
Babi Cool
(FÜGE/DEKK Színház/Kőszegi Várszínház – Vinnai András: Vojáger – 2019. március 27.-i előadás)
Vinnai darabja nagyjából a vegetatív lét és a minőségi lét különbségével foglalkozik, de nem vádolható azzal, hogy shakespeari dramaturgiával. Olyan pintésbélásan kortárs színház, azt hiszed valami, de aztán rájössz inkább csak ötletgyűjtemény, amibe néha becsúszik egy valóban jó poén. Nincs benne nagy sztori, fergeteges szópárbaj, nagy érzelem, nagy röhögés vagy nagy sírás. Ami miatt nem bánom az estét, Babi néni, alias Nádasy Erika, a Félelmek Kútjának Őrzője.
Farkasfalka
(Pesti Színház – Ibsen: John Gabriel Borkman – 2019. március 11.-i előadás)
Mintha Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjét néznénk. De mégsem, nem robbannak a konfliktusok, csak megtörténnek dolgok. Valló Péter régi színházi előadásokat idéző, klasszikusan szép előadást vitt színre. Teret engedve a színészi játéknak, kizárva a melodrámát. Megmutatta, hogy minden emberi lélekben eredendően megbúvik a kegyetlenségig fajuló önzés. Mintha tudná, semmi és senki nem tud egy emberrel szemben olyan kegyetlen lenni, mint egy másik ember önös döntése.
Az a baj, hogy élek
(Pécsi Harmadik Színház - Schwajda György: A szent család)
Vincze János rendező szerint a darab egy „olyan komédia, melynek a mélyén egy ember tragédiája rejlik”. Most éppen egy sokgyerekes anyáé. Ez az előadás vezérgondolata. Hiába nevetnek a komikus jeleneteken a nézők, a reménytelenség érzése az, ami megmarad az előadásról távozóban. Nem monodrámát látunk, mégis majdnem one-woman showt egy kivételes művésztől, újra egy zsebkendőnyi színpadon, ahogy Dajka Margit mondta: „okmánybélyeg méretben is” a tőle telhető legjobb szinten. Vári Éva játékát.
Az Eszenyi!
(Vígszínház – Molnár Ferenc: Liliom - 2019. február 11.-i előadás)
Ifj Vidnyánszky Attila nem úgy olvassa, érti Molnár Ferencet, ahogy én. Nem állítanám, hogy teljességében megértettem vízióját a műről. De egy dolgot nagyon elkapott, azt az érzést, hogy az élet kegyetlen, s a földi átutazók többségének alapból semmi remény. Erősen kívántam azt is már, hogy Eszenyi Enikőről újra higgyem, nagyszerű, nemcsak ügyes. Emlékezzek milyen volt Claire (Fekete Péter), Nóra és Blanche szerepében, és milyen is volt Kleist: Heilbronni Katica rendezése.
Király és Nagypál, a bátrak
(Szkéné: Shakespeare: Macbeth – 2019. január 16.-i előadás)
Shakespeare Macbethje nagy kedvencem, amióta láttam Colleen Dewhurst-öt – Marilla a Váratlan utazásból - egy 1960-as, fekete-fehér felvételen, amint Lady Macbethként kezeit sikálta, úgy nyolc percben. Nagypál Gábor önmagában hívónév számomra, mert kisszobától-barlangig mindent bejátszik. Bevallom, mégis szkeptikus voltam, mit is kezd ő majd a marcona skóttal, hogy fogja az én empátiám megmozgatni. Simán abszolválta a feladatot, látható erőlködés nélkül.
Petronius és Lucius
(Nemzeti Színház – Székely János: Caligula helytartója - 2019. február 1.-i előadás)
Van abban valami báj, hogy egy, a Ceaușescu-éra alatt, a hatalom természetéről íródott drámát – a 2018-as magyarországi társadalmi és politikai közegben – éppen a Nemzeti Színházban visznek színre. Persze érthető, van hozzá egy Trill Zsoltjuk, akinek izzása, színpadi perpetuum mobile léte kiállt a hősszerepekért. Nem okozott csalódást, de egy fecske nem csinált nyarat.
És megtudtam, hogy nem lehet hallgatni….
(Vígszínház – Márai Sándor: Hallgatni akartam – 2019. január 23.-i előadás)
Azt hiszem, mindenkinek írnia kéne a saját „Korom Naplójá”-t. Sajna Márai, Ady vagy Heltai szintjén keveseknek megy majd, de mégis jó lenne, ha a jövő emberei minél több szemszögből megismernék azokat a kis mindennapi történéseket, amelyek az ő életüket is befolyásolják, akár 100 év múlva. Azokat a vezetőket, akik ma a magyar nemzet sorsáért felelnek. Meg azt is, hogyan lehet igazi (gonosz) rossz vagy ártatlannak látszó, de mégis (gonosz) rossz döntésekkel emberi, nemzeti tragédiákat előidézni. Valahogy így lehetett ez 1938-ban és 1941-ben is. „Megszólított az idő”, mert Hegedűs D. Géza azt akarta, hogy megszólítson.
Pereg az almafilm
(Mozsár Műhely – Dodo Gombár: Ég és nő között - 2019. január 10.-i előadás)
Ádám és Éva történetének feldolgozása Dodo Gombár tollából korántsem madáchi mértékű, s a benne lévő humor sem éri el Mark Twain sorait, az első emberpár Naplójából. A szlovák író darabjának sikere attól függ, az előadók tudnak-e magukból annyit hozzátenni, hogy az éppen csak ötletszintű textus megelevenedjen. Biztató jel volt, hogy Ádám=Bercsényi Péter. Egy olyan színész, aki a színpadon mindig, minden körülmények között vibráló. Bercsényi fanoknak az előadás kötelező. Nadrágszerep!
Röhög a színház
(Centrál Színház – Ödön von Horvath: Kasimir és Karoline - 2019. január 5.-i előadás)
Ha ezt az előadást Alföldi Róbert az általa dirigált Nemzeti Színházban viszi színre, a balta megáll a nézőtéri levegő csendjében. Ezzel szemben a Centrál Színház közönsége derekasan szétröhögte. A nézők zöme puszta vurstlit látott, hallotta 3+2 Csipkés kombinéját, meg a Neotontól a 220 felett-et. A színpadon valami szerelmi dráma folyt, amiben a pasi és a nő egyformán rászeretkezett. De közben kolbászt zabáltak, sört vedeltek, böfögtek, köpködtek, csak nem lehet komoly ez az egész.
„Nagyon jól tudja az Uránváros
Hogy rövid az élet s a határidő záros
De egyetlen éjjel az Olimpia bárban
Megkapok mindent mit az élettől vártam.”
(Cseh Tamás: Hová megy ma éjjel az Uránváros)
2018. december 12. napján premier volt a Pécsi Harmadik Színházban. Vincze János rendező állította színpadra Schwajda György: A szent család című komédiáját. Most nem kritikai írás következik, az majd később, a Criticai Lapokban. Lehet, hogy Vári Éva 2017 nyarán tért vissza Pécsre, de haza ezzel az előadással érkezett, most. Ez a szerény, uránvárosi intézmény kellett ahhoz, hogy újra lássuk Vári Éva mire képes, ha színművész énjétől valaki akar valamit.
Amennyit felvesz(el)
(Jurányi Inkubátorház – Czingel Szilvia könyve alapján: Szakácskönyv a túlélésért - 2018. november 30.-i előadás)
Akár Martin Sherman Rose-története. Ha a témáról szabad ilyet mondani, lightos formában. Az este meglepetése Hay Anna. Különleges hang, figyelmet követelő színpadi jelenlét, még Radnay Csilla és Nagy Mari mellett is, akik persze, „ahogy a csillag jár az égen”. Az előadás során rántott párizsit szolgálnak fel, amit magam a gimnáziumi menzán ettem utoljára, ahogy sokan mások. Privát, nézői időutazás. Egy kis üröm az örömben, tán már az életben nem tudom meg, hogy a krumplis fánk félkiló krumplija mégis mennyi lisztet „vesz fel”.
(Feledi Project: Hullámok - 2018. november 13.-i előadás / Örkény Színház – Sylvia Plath: Az üvegbúra – 2018. november 15.-i előadás)
“Virginia Woolf helps.
Her novels make mine possible.”
(Sylvia Plath)
Sok a hasonlóság Virginia Woolf és Sylvia Plath életútja között, mégis bárgyúság lenne összemosni munkáságukat, sorsukat. Modernista, vallásos írók, akik nőként nőkről írtak, bátran használva új irodalmi formát, kísérleti prózát, szinte úttörőként. A Feledi Project Woolf Hullámok, az Örkény Színház Plath Az üvegbúra című kötetéről gondolta úgy, dolga van vele. Mert üzenetük van a ma emberének a lelki kiúttalanságról, a világtól való elszigetelődésről. Vajon miért is?
Film az Operaházban
(MÜPA/MET élő közvetítés - Nico Muhly/ Nicholas Wright: Marnie - 2018. november 10.-i előadás)
Ez még Alfred Hitchcocknak is tetszene. Végre, abszolút egyenértékű a színjátszás az énekesi teljesítménnyel. Jó, a zenei alapanyag nem Puccini, de a lenyűgöző látványvilág az előadás penge feszültsége ezt feledteti. Isabel Leonard az opera Tippi Hedrenje, hűvös, titokzatos, cool és bársonyosan gyönyörű mezzo hangja van. Ráadásul előadásmódja vetekszik Madonna fénykorának szexepiljével, egy igazi Material girl. Lehet nem is operát láttam?
Hogyan lehet az, hogy a Kripli Johnnyja és Lenin Hetes Ikre 60 éves lett? Úgy, hogy öregszünk. Ő is, meg mi is. Ez persze nem baj. A baj a színészet maga, ahogy a színész tartja: „Kevés dolog marad utánunk, színészek után. A színészi hivatásból adódik, hogy amit létrehozol, olyan illékony...” Pályája, személyes sorsa megmutatta, nagyjából jól gondolja.
Már megint visszafordult…..
(MÜPA/CAFe Budapest – Szentpáli Roland/Feledi Project: Orfeusz-balett - 2018. október 17.-i előadás)
Olyan kicsin múlik, hogy Orfeusz és Euridiké története happy end-es legyen, persze most sem volt az. Szentpáli Roland – Offenbach, Sztravinszkij, Gluck, Monteverdi után – megírta saját verzióját, ahogy maga jellemezte „mozdulati zenét”. Feledi János koreográfus pedig mozdult rá, újat mutatva alkalmi táncegyüttesével. Az este legnagyobb csodája a harmónia volt. Zene és (kortárs)tánc számomra még sohasem működött ennyire egységes egészként. Amit a fülem hallott, arra csak egy adekvát válasz volt, az, amit a szemem a színpadon látott. Sajnálom, hogy az Orfeusz-balett csak egy estére szólt.
Glitter and Be Gay
(MŰPA/CAFe Budapest – Berstein: Candide - 2018. október 13.-i előadás)
Mi ez? Opera, operett és/vagy zenés színház? Mindegyik és egyik sem. A West Side Story sikere előtt, 1956-ban a Candide nyitotta a Broadway évadát és azonnal megbukott. Ma viszont reneszánszát éli a mű, L.A.-ban Kelsey Grammer játssza Voltaire-t, és Patti LuPone-nak sem derogál fellépni a produkcióban, Öreg hölgyként. Böhm György rendező határozott vízióval bírt a darabról, produkciója egyszerre volt eklektikus és innovatív. Kedvemre való.
Nelli Feat. Mariska
(Nemzeti Színház – Örkény István: Tóték - 2018. október 11.-i előadás)
Szűcs Nelli október 10.-én, a Karrier-dal / Vári 60 esten szinte lélek-robbanásként énekelte pályatársnőjének a Csornije glaza című dalt. Másnap Örkény Tótnéja volt a Nemzetiben. Játszott? Nem. Mariskát megtette a darab főszereplőjévé. A színésznő tudja és meri is használni a színpadon a benne rejlő képességeket. Remélem, 30 év múlva ő is kap majd a közönségétől egy KÖSZÖNÖM-estet, mert Vári Évában és benne van valami közös: olyan nekik a színpad, mint albatrosznak a vitorlázó repülés, lételemük.
Opciók
(Nemzeti Színház – Ivan Viripajev: Álomgyár (Dreamworks) - 2018. október 3.-i előadás / Csehov: Egyfelvonásosok – 2018. október 4.-i előadás)
Aki nem Deepak Chopra és Paulo Coelho szavait issza, nehezen fogadja be Ivan Viripajev buddhista tanokkal nyakon öntött mondatait a szeretet erejéről. Néha igen bambának éreztem magam, mert az írói mondanivaló nemhogy 120 percre, de talán 20-ra is kevés. Értettem ugyan mi zajlik előttem, de csak arra gondoltam, annyi remekmű van a világirodalomban - például egy másik orosz, a tehetséges Anton Pavlovics bármely írása -, miért ez a darab? Egy okos barátom azt mondta az előadás után: Opció 1. – megírni az igazat, Opció 2. – hallgatni. Az egyest választottam.
Mit tettél velünk XX. század?
(Örkény Színház – Szvetlana Alekszijevics: Secondhand (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) - 2018. szeptember 29.-i előadás)
Ötletem se, miért vette elő az Örkény Színház Alekszijevics írásait. Miért érdekes nekünk éppen 2018 őszén a csernobili atomerőmű-katasztrófa, a szovjetek afganisztáni intervenciós háborúja. Az előadás végére megértettem. Nem az események az érdekesek, hanem az emberi élet. Sok-sok millió ember, aki nem tehet arról mikor és hova született, aki a történelem kegyetlen és önző sodrában egyénként csak bliktri. Az ember, aki még a maga életében sem lehet főszereplő, mert a körülmények hatalma megfojtja, megöli őt. A legtöbb, amit elérhet, hogy szabadság nélkül megpróbál boldog lenni, mert szabad akkor lenne, ha nem kellene állandóan valamitől félnie. Hoppá, mégis van az előadásnak aktualitása.
Minden ifjú színész álma, a meseszép pályakezdés adatott meg neki. Szaladt is az álmai után. Kicsit megcibálta az élet, de megtanulta a talpon maradás szabályait. Kislányos mosolyú színésznő ült velem szemben, az idő múlását csak mókás, „Kalán nénis” szemüvege jelezte. Kiadós nyári zápor kellős közepén találkoztunk. Kapucnis széldzsekiben, ázott szárnyú pillangóként érkezett, de még rátett egy lapáttal, jegeskávét rendelt. Kívül-belül átfagyva, összekucorodva kezdett mesélni. A „pillangó szárnyak” gyorsan megszáradtak, a belőle áradó csendes szenvedély legyűrte a külvilág tolakodását. Szavaira mintha a Teréz körút zajos csúcsforgalma is elhalkult volna. Murányi Tünde ábrándos tekintete ellenére is realista, de még ezen belül is a józanabb fajta. Hivatásába vetett hite nem tört meg. Csillogó tekintettel, mohón várakozva beszélt új feladatairól, holott még a múló évad is szólította, előadásra szaladt tovább, június utolsó napjaiban.
A templomba kell
(Vidéki Színházak Találkozója 2018 – Székely János: Caligula helytartója - 2018. szeptember 6.-i előadás)
Lehet, Farkas Ignácnál van jobb színész. De kevés színpadi színésznek van olyan kisugárzása, mint neki. Ezen az estén kijött (kikocsizott) a színpadra és azonnal emlékezetemben élt Kolhaas Mihályként, amint fát hasogatott 2015-ben, Gyurica órásmesterként 2017-ből, az elmúlt évek Fesztiváljairól. Sűrű, fojtott színpadi lét jellemzi, majdnem mindig a robbanásponton. Tekintete szúrós, mélyen borongós, fizikuma masszív, mondatai akár a pörölycsapás. Az is lehet, nem Petronius a legjobb alakítása, amit láttam tőle, de színpadi ereje már annyira az „enyém”, hogy amikor az este könny csordult a szeméből, úgy éreztem én sírok.
A vidéki színész…, aki nem a maga ura
(Vidéki Színházak Találkozója 2018 - Chirstopher Hampton: Veszedelmes viszonyok - 2018. szeptember 8.-i előadás)
Isten tudja miért, de ezt a produkciót vártam a legjobban, érte még az Örkény Esztrádot is kihagytam. Nem erre számítottam. Az „annyit improvizálok, mint egy vidéki színész” eléggé közhelyes mondata lett a főattrakció a férfi főszereplő szájából. Igaz, ez nyíltszíni tapsot kapott. És nem igen értettem a végén a huhogós nézői elégedettséget. Egy átlagos, nem sok kreativitást felmutató, még a szerző mondanivalóját sem kibontó, néha igen lassú színházi előadást ültünk végig. Nem javította az esélyeket, hogy az előtte lévő estén a miskolciak újrafogalmazták Shakespeare-nek – a még a le nem írt - sorait is.
150!, avagy kellenek a hősök
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Bizet: Gyöngyhalász – 2018. augusztus 23.-i előadás)
José Carreras volt apai nagyanyám kedvence, állandóan ő szólt, Pavarottit és Domingot, csak „szükséges rosszként tűrtük” mellette. Mára Luciano halott, José visszavonult, Plácido meg olyan csillag az opera egén, akihez hasonló kevés, ha van egyáltalán. 2018. augusztus 23-án egyedülálló csúcsot állított fel a Salzburgi Ünnepi Játékokon. A The New York Times augusztus 22-i számában megjelent cikk szerint, a Gyöngyhalász Zurga szerepe 150. megformált operahőse volt. Caruso 60 szerepet tudhat magáénak, Callas 50-et, Renée Fleming 55-öt. Domingo meg majdnem egymaga lelépte hármójukat, mérföldkövet állítva az opera történelemben.
Amikor kopogtat a halál
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Hugo von Hofmannsthal: Jedermann – 2018. augusztus 21.-i előadás)
Tizenéves vágyam vált valóra azzal, hogy a salzburgi Dómtéren megnézhettem Hofmannsthal darabját. Úgy annak 700-dik előadását. Érdemes volt várni rá, bár bizarr élmény. A nagy igazság, hogy mindig, mindenhol egyedül vagyunk, még ha hisszük is néha, á nem. Az meg persze tény, aki megszületik az meg is hal. Kevesen olyan filantrópok, mint Jedermann/Everyman/Akárki, s még kevesebben olyan szerencsések, hogy életük derekán még egy fordulóra elengedi őket a Halál. Hány embernek adatik meg, hogy alkut csikarjanak ki a Halál nevű trükkös fickótól, hogy újrakezdjék, valamit még befejezzenek?
Ma már merészségnek tűnik, de 2016/17 telén portrét írtam Vári Éváról a Criticai Lapokban. Minden sorát igaznak tartom ma is, de akkor még csak egy színművész alapszíneit láttam. Érteni véltem, de nem éreztem ennek fundamentumát, az embert. Persze egy rendkívüli ember megismerésére, csakis rendhagyó körülmények között kerülhetett sor. Amihez kellett az ő akarata is, mert a Vári Birodalom szigorúan zárt világ, oda nem lehet jegyet venni. Színpadi jelenléte alapján kompakt kis idea volt a fejemben, amit nehezen engedtem el. A színésznő „egyedüli példány”, mégis ezerszer izgalmasabb az ember, akiből a művész épül fel.
Two hearts, believing in just one mind
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Monteverdi: Poppea megkoronázása – 2018. augusztus 20.-i előadás)
Utálom a „soha ne mondd, hogy soha”-kat. De most mégis. Ilyen komplex, kompakt előadást még nem láttam Salzburgban, még akkor is, ha a produkció erőteljesen feszegette a mai operajátszás határait. Elég-e még - önmagában - csak a zene és káprázatos énekhangok vagy több kell? Az estén a tánc, a zene, az ének és a dráma egyenrangú volt a színpadon, s mindez közel 400 éves barokk muzsikára. A maga nemében forradalmi előadás, amihez Monteverdi operája kiváló alapanyag volt. A téma erotikus, mélyen erkölcstelen, így mellbevágó. A zene viszont mennyei. Poppea csókjai révén Róma első asszonya lesz, egy álhatatlan férfi oldalán, akinek csak folyton változó vágyai az állandók.
Keresztapus és Lusta Dick
(Szegedi Szabadtéri Játékok – Menken-Slater: Apáca Show - 2018. augusztus 10.-i előadás)
Még egy fülledt nyári estén is csodásak a szegedi Székesegyház kivilágított tornyai. Alattuk igazi csilivili show hömpölygött, nézőteret rengető hangerővel, újra és újra tapsra hangoló ének-és zeneszámokkal, robosztus táncjelenetekkel. Mintha láttam volna a színpadon a Macskafogó trombitás őrmesterét, s a lágyszívű Frank Vitale-t a Keresztapusból. Jó lett volna hallani az I will follow him-et és az Oh Maria-t, mégiscsak az Apáca Show-t néztem. De a slágereken túl is volt hiányérzetem, hisz nem évelő, csak egy nyári produkció volt ez. Ahogy MGP mondaná „uncili-smuncili pultra rakva.”
Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, „mezei nézők”-ként idén is összeálltunk egy szavazás erejéig. Már le se írjuk hányan szavaztunk, de többen, mint a Színházi Kritikusok Céhe teljes létszáma, a 90 előadás/évadot mindenki megugrotta.
Idén is elméláztunk a Céh jelöltjein, meg azon a tényen, hogy megint mindent vihet két olyan előadás, amelyet még talán a szavazó kritikusok közül is csak kevesen láthattak, hisz évad végén mutatták be az Egy piaci napot (Radnóti Színház) és összesen nyolc előadása volt, a Salemi boszorkányok (szombathelyi Weöres Sándor Színház) premierje szintén májusban volt, bár ebből húsz előadás is lement. Mi nem láttuk még egyiket sem.
De még jobban Vidnyánszky Attila szavain: „az Önök egyik munkatársa néhány évvel ezelőtt leírta: akikről Önök nem írnak, az nincs is.” Nem tudom hány színész, rendező van Magyarországon, de biztos olyan 700-1000 között lehet a számuk. Ehhez képest, talán tucatnyi színész és rendező volt és van pályája egészén át játékban a kritikusoknál a díjakért, bizony évtizedek óta. Úgy tűnik, a hajdani „nagy Kaposvár” és a Katona mítosza halhatatlan, aki ott megfordult, csak az lehet érdekes, míves, s az egy-két kivétel (például Töröcsik, Trill) csak erősítik a főszabályt.
Lassan 40 éve oszt díjakat a Színházi Kritikusok Céhe. A rendezőket, a legjobb rendezésért 1990 óta díjazzák külön is, elválasztva teljesítményüket a legjobb előadástól. Zsótér Sándor a rekorder, kilencszer volt az év rendezője, de két ízben az év előadása is az ő nevéhez fűződött. Nyomában Mohácsi János a két kategóriában egy együttes 10-sel, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás közelíti a féltucatnyi elismeréshez, míg Bagossy László, Gothár Péter, Andrei Şerban és Alföldi Róbert tudtak duplázni. Tény, hogy voltak, akik egyszer-egyszer labdába rúgtak, de az elmúlt közel negyedévszázad legjobb színházi alkotásai bizony négy rendezőhöz kötődtek, ők mindig az ihletettség állapotában vannak, voltak a színházi kritikusok értékítélete szerint.
A színésznőknél Töröcsik Mari a zászlóvivő kilenc díjával, Molnár Piroska, Csomós Mari és Lázár Kati (idei életmű díjával) hat, Csákányi Eszter öt elismeréssel bír, Fullajtár Andrea négy ízben részesült a kritikusoktól elismerésben. Még 35 színésznő díjazott, s érdekes mód, akik képesek voltak duplázni (Bodnár Erika, Udvaros Dorottya, Básti Juli, Igó Éva, Béres Ilona, Tímár Éva, Hámori Gabriella, Eszenyi Enikő), szinte azonnali egymásutánban részesültek mindkét díjukban, aztán mintha elengedték volna a kezüket. A díjak persze a két nagy színházi műhelyhez és/vagy a kritikusok által „sztár” rendezőnek tartott alkotókhoz kapcsolódtak. Ez alól csak Törőcsik és Csomós személye képezett kivételt, őket hosszan kísérték a kritikusok, ha volt bemutatójuk az évadban, bizony vitték a díjat. Törőcsik személye miatt olyan színházak is befuthattak, akik amúgy labdába nem rúghattak alkotóműhelyként, s talán kedvéért jött létre az életműdíj is. A férfiaknál nagyobb volt a verseny, 55 színész nyert el díjat. Közülük csak Trill Zsolt mondhat magáénak 4 elismerést (elsősorban Zsótérral való közös munkái okán), míg Fekete Ernő, Kulka János és Sinkó László 3-3 díjat tudott elnyerni, Fekete és Sinkó elsősorban a Katona tagjaként, Kulka János már Kaposvárott, aztán a Radnóti Színház és a Nemzeti Színház kötelékében is.
Fél tucat rendező mellett, egy tucatnyi színész, akik életen át képesek voltak megtartani a tehetség állapotát, de főleg a lehetőséget arra, hogy egy-egy színház, vagy rendező okán észrevegyék a színházi kritikusok, hogy pályán vannak. Sokak megcsillanhattak egy-egy szeretett rendező mellett vagy a sztárszínházak kötelékében, egy alkalommal. A többieknek meg köszönték a részvételt. Tényleg, „akikről nem írnak”, azok bizony színpadon vannak tán minden este, de mintha nem is lennének, úgy a 9/10-ed.
Eau de Ribanc
(POSZT 2018 – Kecskeméti Katona József Színház – Leon Stein/Kálmány Imre: Csárdáskirálynő - 2018. június 12.-i előadás)
Ahányszor Bad Ischlben járok, szemezek a Lehár-villával, hogy majd egyszer bemegyek, és majd egyszer beülök egy operettre a városban. Ez még várat magára, de a POSZT-on eljutottam végre a Pécsi Nemzeti Színházba, ami lenyűgözött, és életemben először láttam élőben a Csárdáskirálynőt. Autentikusabb környezetben erre sor sem kerülhetett volna. Ráadásul úgy beleszédültem Kálmán zenéjébe, mint talán még soha, a Csárdáskirálynő szövegkönyve is - ami lehetne az életbölcsességek kiskátéja - új dimenziókat mutatott számomra. A produkció bizonyította, véresen komoly műfaj ez, még ha habkönnyűnek látszik is. Minden, de minden a ritmusra lépünk és szólunk törvényének megtartásán múlik.
Az élet tragikus, de mégis édes
(POSZT/ Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház – László Miklós: Illatszertár - 2018. június 14.-i előadás)
Hova juthatna a világ, ha minden mellőzött színész László Miklós példáját követve, írna egy olyan színdarabot, ami hatvan évig kavarog a nagyvilágban, hogy aztán hollywoodi kasszasiker legyen. Mert bizony az 1937. március 20-án bemutatott Illatszertár A szerelem hálójában (You’ve Got Mail) irodalmi alapja. Az meg egyenesen meseszép, hogy Mohácsi János a nyíregyházi társulattal milyen szirupnélküli, keserédes, mégis szívet facsaró előadást teremtett színpadra.
Aljasság az emberi élet törvénye
(Városmajori Fesztivál/ Szombathelyi Weöres Sándor Színház - Ben Jonson: Volpone 2018. július 3.-i előadás)
Kora nyári, bágyadt este, évadvég. Egy kifejezetten kellemes, olyan low–key színházi élmény. Könnyed, mai szöveg (naná, Spiró kéznyoma), és a hosszú „egyrész” ellenére is lendületes játék, néha nagyon jó gegek. A színpadon keményen dolgozó – a játékot láthatóan mégis élvező – színészek. A női szekció – Bánfalvi, Hartai – egészen pazar. A produkció alig „alföldis”, de azért minden mutatva van, csak nem csúcsra járatva.
„A színházban mindig a kutya a legjobb dolog”
(Madách Színház – Marc Norman & Tom Stoppard: Szerelmes Shakespeare - 2018. július 4.-i előadás)
Azt hiszem Stanisław Witkiewicztől származik a mondás, hogy „amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt”. Na, pont ez az, amit a Madách Színházban megéltem. Lehet, kicsit előítéletes vagyok, de azt hittem, ha a Madáchba megyek, zenést fogok nézni. Nem értettem, hogy eltelt ¾ óra és énekszám meg sehol. Jó, volt helyette Kerekes Éva, Petrik Andrea, Székhelyi József és Adorjáni Bálint, na meg egy border collie. Nem tudtam túl komolyan venni az előadást, mert olyan volt, akár egy Walt Disney rajzfilm.
Csibészes mosoly, elegáns, mégis laza színpadi jelenlét. Magamban így tartottam számon Ficza Istvánt, akivel a nézőtér sötétjéből régen szimpatizálok. Mindig tetszett színészi svungja, tartása, megjelenése és érzékelhető alázata hivatása iránt. Talentumosnak láttam minden szerepében. Hidegzuhanyként ért, hogy bizony csehovi lelke van, amelyen imádott szakmája – csalfa szeretőként – már sebet ejtett. Mostanában láttam meg benne az ifjú Gálffi Lászlót. Egy percig nem csodálkoztam, amikor beszélgetésünk során mestereként említette a színészt, imponáló szeretettel, tisztelettel beszélve idősebb pályatársáról, kollégáiról.
Ez valami modern? (Tolsztoj röviden és homályosan)
(Vígszínház – Lev Tolsztoj: Háború és béke - 2018. május 14.-i előadás)
Mikor lett a Háború és béke szinte eposzból zenés bohózat? Lehet nem Lev Tolsztoj írta, hanem Georges Feydeau, azért kergetőznek annyit a nők és férfiak a színen? Erősen kétlem, hogy Bonaparte Napóleon, aki megteremtette a modern Franciaország alapjait (a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási, pénzügyi és közigazgatási rendszert) és mellette tönkreverte fél Európát, egy nevetséges paprikajancsi lett volna, vagy valaha is így kellene tekintenünk rá. (Ja, és nem vagyok bonapartista!) Ráadásként azt sem hiszem, hogy zenés álló-és mozgóképek hosszú láncolata, még ha néha oly szépek is, valaha is kiváltják a színjátszást.
Hoppá…nana
(Örkény Színház – Vajda István: Pedig én jó anya voltam - 2018. május 11.-ei előadás)
Azt tudtam, hogy 1990-ben törölték el a halálbüntetést Magyarországon, s azt is, hogy 1988-ban hajtották végre az utolsó kivégzést. Speciel Molnár László Henrik nevét még az életben nem hallottam, s nem tudom, hogy a kettős gyermekgyilkosság miatt felakasztott férfi nevének elraktározására szükségem volt-e. Mert az előadás egy életre bevéste oda Lacikát. A produkcióval magával kissé zavarban vagyok, szürreálisan keveredett a színház és az élet. Nem vagyok benne biztos, hogy az este végén Pogány Juditot láttam-e a színpadról távozni vagy Molnárnét, a becsületes magyar proli anyát.
Világszínház, ahogy azt a Soroksári úton gondolják
A színházi blogírás lehetőséget ad újraélni egy, a nézőtér sötétjében már megélt ritka pillanatot, újragondolni egy-két mondatot, szituációt. A MITEM 2018 elvette az (utó)írás örömét, nem igen volt mit „újragondolni”. Talán csak a Szlovén Nemzeti Színház Iliász előadása adott igazán gyógyírt a zömében lélektelen magyar fordításért (különösen a szofisztikált angol nyelvű tolmáccsal való összevetésben), a sokszor olvashatatlan feliratozásért, az eklektikus – és kimondom, unalmas - műsorkínálatért. A szlovének a végén megmutatták ész+szív+ötlet+hivatástudat = jó színház. De ez három hétért sovány vigasz volt.
Lady Prospero
(Rózsavölgyi Szalon – Emberi hang/Molnár Piroska önálló estje - 2018. május 6.-ai előadás)
„Régi nevek, régi arcok, régi napok képei…” Pont olyan az est hangulata, mint Michel Legrand sanzonja, a Szélmalom. Látszólag kedves, aztán mégis lehangolóan szomorú. Pedig főleg operett-dalok hangzanak el és egy derűsnek tűnő színésznő emlékei elevenednek meg. A végén mégis egy sóhajjal áll fel a néző: „az ember nem tépheti ki a szívét, hacsak nem akar nyomban meggebedni” (Zola). Tán nem véletlen, hogy a nyitó-dal refrénje: gáz, amikor csúcsra jár a szív. Molnár Piroska szíve garantáltan arra járt.
Tangled Up in Blue
(Andaxínház - Szökik a málna (elszabadult revű) - 2018. április 30.-i előadás)
„Hey! Mr. Tambourine man, play a song for me
I'm not sleepy and there is no place I'm going to”
(Bob Dylan)
Zsalakovics Anikó, a revű ötletgazdája (tán rendezője) lehet szereti a káoszt, de a káosz őt nem annyira. Nem menti nálam a produkciót még az sem, hogy kedvenc Bob Dylan-em híres szállóigéjén alapult a bevezető. Ahogy színházi blogger-társam, Éva szokta mondani: „voltak az előadásnak értékei”. Igen, Petrik Andrea és Hajduk Károly, na meg József Attila, Márai Sándor, W. Broniewski és persze Mr. Tambourine Man.
Woodstock a tárgyalóteremben
(Három Holló Színpad/Budapester Ensemble – Heinrich von Kleist: Az eltört korsó - 2018. április 25.-i előadás)
Még az ellenségeim sem vádolhatnak azzal, hogy jól beszélnék németül, de mégis nekiveselkedtem a Budapester Ensemble német nyelvű előadásának. Nagy hiba lett volna kihagyni. Az együttes független, alternatív színházi formáció, alapítói Danielle Dutombé és Klaus Jürgen Kramer. Isten tudja mi hajtja a párt, hogy éppen Magyarországon csináljanak német nyelven színházat, 2018-ban. Jó hangulatú, kreatív, kifejezetten szórakoztató előadást láttam. Így a MITEM 2018 kellős közepén, szinte oázis volt a sivatagban. Semmi túlzás, felesleges rájátszás, lila művészet, technikai csili-vili. Vérbő komédiázás, mindig éppen csak a jó ízlés határáig.
Katz, hol vagy?
(MITEM 2018 - a Szentpétervári Alexandrinszkij Színház a Nemzeti Színházban – Tatjana Rakhmanova: Svejk. A visszatérés - 2018. április 11.-i előadás)
Az elmúlt két évben elkényeztetett az Alexandrinszkij Színház, így a Holló és a Bűn és bűnhődés után ez a produkció bizony csalódás volt. Lehet Svejkről mesélni – bármilyen konstellációban - Katz tiszteletes nélkül? Nem! Szép a társulattól, hogy itt „főpróbált”, a darab hivatalos bemutatója csak május 2-án lesz az anyaszínházban, Szenptéterváron. Nem mondom, voltak ismerős hangok, „bizony a gaz liberális csőcselék elárulta a hazát, és olyan közállapotokat teremtett, hogy még a legyek is le merték szarni Őfelsége, Ferencjóska képét….”, de Hasek humora, na az sehol.
Egy előre eltervezett gyilkosság története
(Nemzeti Színház – Colm Tóibín: Mária testamentuma - 2018. április 7.-i előadás)
A Bajor Gizi Szalonban Jézus anyjának, Máriának emlékezését interpretálja a színház művésze. A nagyszínpadon eközben egy befogadott produkció, cigány-musical dübörög. A zenétől remeg a padló, a falak. A zaklatott monológ igazi buli hangulatot kap kívülről. Milyen műsorszervezés ez már? Minden tiszteletem Nagy Marié, aki képes volt mindezek ellenére csak a „küldetésére” koncentrálni. Tóibín regényét egysóhajú monológként tolmácsolta, mégsem untuk a már rogyásig ismert sztorit, mert új aspektusát hallgattuk, színes és míves előadásban. Mintha egy szomszédasszonyt, annak tékozló fia zűrjeiről, anyai szíve fájdalmáról.
Miért nem tudok én látszani?
(Három Holló Színpad – Parti Nagy Lajos: Ibusár – 2018. március 26.-i előadás)
Az élet él és élni akar. Kevés mondat jellemezhetné közösen és jobban Ady soránál Sárbogárdi Jolánt és Nádasy Erika színésznőt. Ahhoz, hogy Jolán, Parti Nagy Lajos írói fantáziájának szüleménye a színpadon megelevenedjen, a színésznő „húsát és vérét” adta, hogy mindenki megtudja, Jolán egyre vágyik: látszani. Nádasy Erikáról üvölt, „csak azért is” ember. Vélhetően akarata uralja sorsát, még ha kacskaringókkal és bukásokkal is, kudarcai dacára is megpróbálja újra és újra. Akárcsak Jolán, látszani akar. Balsors vagy szerencse életében, hogy álmai, vágyai leginkább a színpad körül forognak. Így aztán Sárbogárdi Jolán talán ő maga is lehetne.
Egy kis itóka, ha bennem van
(Magyar Színház – Háy János: Utánképzés ittas vezetőknek – 2018. március 22.-i előadás)
Lehet-e komédia (még ha keserű is) egy olyan történet, amely emberhalállal végződik? Miért hahotázik a közönség önfeledten azon, ahogy emberek önmagukat, környezetüket veszélyeztetve, részegen volán mögé ülnek? Háy János író üzenete biztos több, mint amit a főpróbán a színpadon láttam. A produkció mégis szórakoztató volt, akkor is, ha néhol komolyan hittem, mindjárt jön Katona János és a „Gyöngykavics”. Lengyel Ferenc rendező jó ritmusú előadást vitt színre, de sok embertől függ(ött) a minőség, s van több gyenge láncszem a produkcióban.
Das Stegreiftheater (Rögtönzések Színháza)
(Három Holló Színpad / TÁP Színház – Alatta – Felette // Választások - 2018. március 14.-i előadás)
Két név: Jacob Levy és Löwenstien László. Nekik köszönhetjük a Rögtönzések Színházát Bécsből, az 1920-as évekből. Négy évig üzemeltették, belebuktak, elmentek világhírt kovácsolni Amerikába. Levy a pszichodrama atyjává vált, Moreno néven, míg Löwnestein Peter Lorre-ként számos hollywoody film karakterszínészévé. A TÁP-os színészek érezték és élvezték a műfajt, hogy életük nyitott könyv lett egy estére, s írott szövegkönyv nélkül mesélhettek múltjukból, jelenükből, szabadon. Ezen az estén választásaikról, hogy egy-egy döntésüket mi motiválta, s az vajon megváltoztatta-e életüket.
Még ha a halál völgyének árnyékában járok is…
(Három Holló Színpad – Feledi Project: Az idők folyamán - 2018. január 26.-ai előadás)
Sok író vetett önkezével véget életének, de valahogy Virginia Woolf az, akit látunk is, amint kövekkel a zsebében besétál az Ouse folyóba. Az órák című film nyomán a kép bevésődött. A mozi megmozgatta Feledi János koreográfus-rendező fantáziáját, gondolati táncestté formálódtak. Miként a film ugrál három idősík között, úgy kevergek én is a Feledi Project munkái között. Az Idők folyamán első darabjaik egyike, amit évek óta nem játszottak a fővárosban. Másfél éve követve produkcióikat, érdekes tapasztalás „elölről hátra menni”, érzékelni miként változott a koreográfus kifejezőereje az évek alatt. Ez az est klasszikusan szép, lehelet finom és fájón mutatja be az ember beteg lelkének kínjait.
Pocsék ország pocsék polgárai (Shakespeare III. Richard-jából kölcsönözve)
(TÁP Színház/Jurányi Inkubátorház – Korrup Schőn - 2018. február 12.-i előadás)
Dögönd-Fosond-Hugyi a magyar Bermuda-háromszög, ahol a korrupció mély árkába hullik az európai uniós fejlesztési pénz. De a falvak mégsem virágoznak fel. A beruházások nyomában – különösen Dögöndön - csak gaz nő, bűz terjeng és jő a halál azért, aki nem tapsol ennek. Vajdai Vilmos egy huszáros ötlettel előbb néma dögöndi polgárokká teszi a közönséget, aztán cinkos némákká. Utána meg mehetnek haza a kedves nézők, erkölcsi nullaként. Talán nem véletlen, hogy egy friss felmérés szerint, Európában csak Bulgária korruptabb ország, mint Magyarország
Lélekcsere
(Pesti Magyar Színház – Schiller: Ármány és szerelem - 2018. február 15.-i előadás)
„Ami szívből jön, csak arra
dobbannak meg más szívek.”
(Goethe)
Aki kicsit is ismer, nem vádolna meg azzal, hogy valaha is beleszédültem Haumann Péter színpadi jelenlétébe. Sőt, úgy gondoltam eléggé túl van hájpolva. Most megkövetem. Egyszeri és kivételes élmény volt látni, hogy egy pályája zenitjén álló - mondjuk ki, 70-es színész -, képes túllépni évtizedes beidegeződésén, rutinján, valami újba kezdeni. Színészi intelligenciával tudomásul venni milyen körülmények között van éppen, s az őt körülölelő káosz kiiktatásával merni és tudni rendhagyót és „nagyot" játszani.
„Ki szomorú, ki fideszes?”
(TÁP Színház – Minden Rossz Varieté - 2018. február 9.-i előadás)
"Az ízlésem a lehető legegyszerűbb.
Mindenből beérem a legjobbal."
(Oscar Wilde)
Wilde, aki vélhetően nem volt egy prűd ember, az estén kiguvadt szemmel ült volna. Amiről egyáltalán nem beszélhettünk, az bárminemű ízlés. Örülök, hogy a TÁP Színház 25 éves, de ha ez színházi egyedfejlődése csúcsa, kár volt ennyit küszködni a megmaradásért. Vállalt céljuk persze teljesítve: „A TÁP Színházat a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze.” Jó, nem felejtem el, hogy az évad – számomra – eddig egyik legértékesebb előadását, Az utas és holdvilágot is ők vitték színre. Kérek mindenkitől sűrű elnézést, akit arra kapacitáltam, hogy nézze meg a Minden Rossz Varietét. A cím valójában lefedte a produkciót, de élőben (mégis) váratlan volt.
Zsúrszínház
(Rózsavölgyi Szalon – Hindi Brooks: Romance.com - 2018. január 31-dikei előadás)
A Rózsavölgyi Szalon egy érdekes színpad. Mindig minőségi téma, zömében kvalitásos művészekkel, polgári miliőben. Ez eddig feledtette, hogy quasi cukrászdában ülünk. Éppen ezért volt kiábrándító egy olyan produkciót látni, ami csak és kizárólag arra épül, hogy Molnár Piroska „édes”, s mind ő, mint Jordán Tamás jelentős múlttal bíró színházi ember. Közel ötezres jegyárért kevés, hogy neves színészek, impozáns pályával, s villantanak is valamit a tudásukból. Ettől még ez az előadás már a ruhatárban felejtős.
Tedd vagy ne tedd. De ne próbáld!
(Nemzeti Színház - Jean Cocteau: Szent szörnyetegek - 2018. február 2-dikai előadás)
Molnár Ferencet a Pestiben Eszenyi Enikő Helen-alakítása zúzta be, a Nemzetiben kollektív munkában vágták haza Cocteau-t. Mind a Pestiben, mind Nemzetiben volt azért egy-egy karakteres epizód, ott a Mama-öltöztetőnő rózsaszín Crocs-papucsban, itt Lulu-öltöztetőnő szőrös mamuszban. A darabbéli Florent, a nagy színész átszellemülten zengi: „a színpadon élni kell”. Sajna ebben az előadásban mindenki csak játszott, Nagy Marin kívül. Ő mamuszban, cicanadrágban, kendőturbánnal a fején, abban a kb. kétszer öt percben, amíg színen volt megmutatta, hogy mi a különbség a munkavégzés és a hivatás között. A tavalyi Aase-díjas tudja mit beszél: „Egy epizódszereplőnek nincs második lehetősége. Abban az egyetlen számára megadatott pillanatban kell, muszáj jónak lennie.”
Ma játszani fogok!
(Nemzeti Színház - Sényi Fanni (Beaumarchais Egy őrült nap avagy Figaro házassága című drámája nyomán): Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke - 2018. január 13.-i előadás)
"When your heart's on fire
You must realize
Smoke gets in your eyes"
(Platters)
„Talán színházban vagyunk?” teszi fel Figaro a kérdést. Ez az érzés uralta az estét, s talán ott voltunk. A produkció ugyan egy jó ötletre épül, de hosszan és lassan kivitelezve. Erősen küzdő színészek, akik színházat akartak csinálni, de a USS Enterprise fedélzetén ez nehéz, ha a kapitány nem James Tiberius Kirk. Amiért nem bánom mégsem, hogy ezt a három órát beáldoztam, az Szűcs Nelli. Rosinaként kijelentette: „Ma játszani fogok!”, s úgy is tett. Talán egy árokparton, kuruttyoló békák között is elhitetné a közönséggel, hogy az Old Vic-ben vannak. Nevetős-könnyes, szinte csehovi pillanatokkal ajándékozott meg.
„Halált virágzik most a türelem”
(Katona József Színház – Nem tudhatom (Radnóti és korunk) - 2018. január 4.-i előadás)
Leszögezem, soha nem kedveltem Radnóti Miklóst, a költőt félistenként, mint például Adyt. Pedig tucatnyi versét kívülről tudom, hála Latinovitsnak. Sorai, gondolatai megkerülhetetlenek, önkéntelenül idézem. De ezen az estén történt valami. A „Radnóti és korunk” gondolat, amire felfűzték az előadást, telibe talált. Már nem az abdai „mártír költőt” látom benne („Tarkólövés. – Így végzed hát te is…”), hanem egy köznapi emberi élet szinte blőd tragédiáját, ami a véletlenek apró sorozatán múlott. Elemi erővel tudatosult bennem, hogy valóban nem tudhatom….., miként is rímelhet össze 1944 márciusa és 2018 januárja. Minden meggondolatlanul kiejtett szónak, gyáva félrenézésnek, állampolgári közönynek súlyos a következménye.
Kuplé, nem kuplé, nem téma
(Hatszín Teátrum - Egy kicsit kuplézgatunk – Falusi Mariann és Lang Györgyi estje NEM PA-DÖ- DŐ KONCERT - 2017. december 22.-i előadás)
"Nem mondom, hogy ne sírjatok,
mert nem minden könny keserű."
(J.R.R. Tolkein)
Jó ötletnek tűnt egy kuplé-est karácsony előtt. Még a nyilvánvalóan Pa-dö-dő-s hangulat sem okozott csalódást. Lang Györgyi halálosan komoly arca részemről rácsodálkozás volt. Nagy öniróniával elmesélt színházi történeteit - azt hiszem - reggelig hallgatnám. Ebbe az irányba kéne tolni ezt az estet, erőteljesen. Falusi énekeljen, Lang pedig meséljen szomorú-vidáman, nagyon jól állt neki. Sztorizása üdítő, még akkor is, ha sok hasonló műsor van. Falusi csodálatos hangja és Lang, a színésznő elviszi az előadást, de nagyon.
Amikor nem kell megjátszani a szeretetet
(Erkel Színház - Umberto Giordano: Andrea Chénier – 2017. december 29.-i előadás)
Földi életünkben nincs teljes boldogság.
A boldogság rendesen magában hordja a méreg csíráit –
vagy pedig kívülről mérgezi meg valami.
(Csehov: A gonosz fiú)
Mondhat bárki bármit, Yusif Eyvazov B-listás tenorból felküzdte magát az A-listások közé. "Anna Netrebko férjének" szerepéből felszabadult, saját jogán megtölt már bármely operaházat, koncertpódiumot. De miért ne tegye ezt azzal a nővel, akit szeret? Az, hogy Netrebko hangja gyönyörűséges és még mindig könnyedén énekel, nem újság. Ezen az estén mégis vétettek kis hibát. Privát életük boldogságát felvitték a színpadra, házassági évfordulójuk napján léptek fel, s olyan csókban forrtak össze a nyílt színen, amire az éppen nősülni készülő Harry herceg és menyasszonya sem vetemedne. Mondjuk a jó ízlés határán belül maradtak. Az érzelmek azonban Eyvazov hangját kicsit „megtorpantották” a második részben.
„Lelkünkben gyújts pici gyertyát, sokat….”
(MÜPA – Budafoki Dohnányi Zenekar - A varázslat - 2017. december 16-i előadás)
Nincs is jobb Adventkor egy kis köznapi varázslatnál, ahogy Márai írta:„…hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” Ezt tudja a Budafoki Dohnányi Zenekar - Hollerung Gábor karmesterrel az élén - és a Feledi Project is. Tényleg a „lelki ünnepre” hangoló produkciót állítottak a MÜPA színpadára. Csodás érzés volt másfél órára újra gyerekké válni és önfeledten örülni egy-egy dallam, balett-betét felismerésének. A mágiafelelős ezen az estén Feledi János volt, aki „filléres csodaként”, pár egyszerű kellék, jelmez, letisztult mozdulatsor segítségével felvillanó, hajdani emlékek számbavételére és újonnan születő gondolatok tucatjára inspirálta a MŰPA 1650 nézőjét. Így együtt, de mégis külön-külön, önnön képzeletünk engedte mesevilágában kalandozhattunk.
Pontosan emlékszem a napra, amikor először „néztem” Nagypál Gábor szemébe, 2015. december 3-án, a Stúdió K Színházban, a W.S. Othello előadásán. Ő volt Rodrigo, égetett a tekintete. Hiába volt ez egy kisebb szerep, ugyanúgy bevésődött az estén, mint Zsótér Sándor rendezése, vagy Rába Roland „kiskendős” Jágó alakítása. Az első benyomásom is megvan még, a „Félvér Herceg”. (Igen, ez korunk, Harry Potter története, benne Perselus Piton asszociációs minta lett.) A színpadon mindig ilyennek látom őt, feketetónusú blazírt külső, feszítő belső energia, ami mindjárt robban. Ám a találkozónkra egy laza fickó érkezett, mintha a szomszéd házból, okos, mosolygós, világosbarna Bambi-szemekkel. Na jó, majdnem talpig feketében. Én meg keresgettem a művészembert, aki – számomra – Ibsen Peer Gyntjeként színháztörténeti pillanatot varázsolt.
„Rettenetes parasztdráma ez”
(Budaörsi Latinovits Színház – Lev Tolsztoj: A sötétség hatalma – 2017. december 1.-i előadás)
A nap reggelén a Facebook emlékeztetett, hogy 2015. december 1-én a londoni Garrick Színházban Branagh-t néztem. Leontest játszotta a Téli regében. Lehet ennél csodásabb egy nap? Hát nem. Volt hasonlóan jó estém? Hát igen. De nem csak a színpadon látottak miatt. Mert mit is láttam? „Gyilkosság, rablás, házasságtörés, újra gyilkosság, fajtalanság, nyomor, piszok, betegség: ezek a történet stációi. Az utolsó stáció pedig a lélek megtörése, a gyenge férfiúnak szinte perverz lakolni vágyása…” (Ady Endre – 1902. január 9. –én megjelent írása a nagyváradi Szigligeti Színház Tolsztoj-premierjéről.)
„Legyünk büszkék reá,
Hogy színészek vagyunk.”
(HoldonGolf Projekt/RS9 – Jean-Michel Ribes: Monológok, bilógok, trilógok - 2017. november 29.-i előadás)
Hm?! A szerző kortárs, francia színházi író/dramaturg/rendező. Mégis fúrja az oldalam, hogy Cortés Sebastian, a darab rendezője – aki vélhetően egy sokat olvasó ember -, miként és hogyan szeretett bele annyira e drámába, hogy színre vigye. Szórakoztató előadást láttam, megkapó pillanatokkal. A legnagyobb hatást mégis a „színházcsinálás” örömének a megmutatása okozta. Egy – bocsi! – lepukkant pincében három fiatalember, akikről sugárzott: „Mi szép, mi szép, mi szép/A mi föladatunk!” Valami megmagyarázhatatlan alkotói boldogság érzetét közvetítették. Tudták hol vannak, hogy vállalkozásuk széllel szembeni, mégis, hittel, alázattal, boldogan csinálták, mutatták mit tudnak, mit üzennek. Semmi spleen, nyafogás, látható művész elégedetlenség, glóriával átlépték a fizikai szűkösség kereteit.
Félrecsapom a kalapom…..
(Veres 1 Színház – Jeff Baron: Szép jó estét, Mr. Green című előadása apropóján)
Anulu, Homer, Kémeri és persze Judd Hirsch magyarítása, ezt jelentette nekem Székhelyi József, a mai napig. Először láttam őt színpadon, Jeff Baron darabjában. (Mire színházba járó lettem, eligazolt a fővárosból, hosszútávra.) Szép, de végtelenül szomorú volt ez az első színházi találkozás. Kevés hasonlót élhetünk át nézőként. Székhelyi fellépése bizonyította (újra), mennyire a pillanat, a most művészete a színház. Megismételhetetlen és visszaadhatatlan minden előadás. Egyszeri csoda, minden csak akkor és csak ott érvényes. Meg az is világossá vált, az élet miként képes villanásnyi idő alatt kirántani az illúziók világából, megmutatva a kőkemény realitást. Érdekes aurájú befogadó hely ez a moziból színházzá avanzsált Belvárosi Színház, 2015-ben éppen itt volt az első nagy rácsodálkozásom is. Még egyszer megadta a Belvárosi, hogy részese lehessek valami fájdalmasan szép színházi varázslatnak.
„I’m a boss…..forever” (Főnök vagyok…örökkön örökké)
(Divadlo na Zabradli / Katona József Színház – DJ/Shakespeare: Macbeth – 2017. november 4.-i előadás)
A cseh színházat nekem a Kórház a város szélén című sorozat színészei alkotják. Blazej doktor (Jozef Abrham), mint Asztrov, Hunkova (Iva Jazurova), mint Szerebjakova, Štrosmajer doktor (Miloš Kopecký), mint Harpagon, Higgins és III. Richard, na meg Králová doktornő (Jana Štěpánková), mint Lady Anna. Persze ezt mind nem láttam, csak olvastam róla. (Blazejékkal a Ványa bácsi pár éve majdnem összejött.) Erre jön nekem David Jařab, meg az ő „about” Macbeth-je. Az első rész alatt azon járt az agyam, mi a túró ez? Aztán csodák csodája, de a második részre úgy döntöttem, ki van ez mégis találva.
„Lelkem Aranyom” (Petőfi)
(Örkény Színház – Aranyozás - 2017. október 16.-i előadás / Katona József Színház – A halhatatlan halott – Arany-Félmaraton – 2017. október 22.-i előadás / Radnóti Színház – Színarany – 2017. október 27.-i előadás)
Imádjuk a született/meghalt kerek irodalmi évfordulókat. Ha aktuális, rogyásig emlékezünk, aztán várjuk a következőt, addig hadd szunnyadjon a mester. Mégis meglepett, hogy mind a három budapesti, ún. művészszínház szükségét érezte egy Arany-estnek, a költő születésének 200. évfordulóján. (Volt, akinél költségvetési támogatás, volt akinél a műsorpolitika indokolta ezt.) Érdekes, hogy a produkciók megmutatták a színházak, a társulatok pillanatnyi állapotát, s a költőre való emlékezés módja, értékmérő lett még az elitklubban is.
A nagy semmi, de az aranytálcán
(Nemzeti Színház - Michel de Ghelderode: Az Úr komédiásai - 2017. október 5.-i előadás)
Van előadás, ami után nem a katarzis, hanem a hitetlenkedés miatt alig lehet megszólalni. A Nemzeti Színházban, Bozsik Yvette által rendezett darabhoz foghatót még nem igen láttam. Egyetlen színpadkép árából (díszlet és jelmezek), amiből aztán több tucat volt, a Stúdió K Színház talán kihozta a Peer Gynt-öt, vagy a Nórát. Az előadásból levonható sommás mondanivaló és a főhős életének példázatához képest - ami kb. annyi volt, segíts magadon és az Isten is megsegít, avagy álljunk ki hitünkért a bűnös világ ellenében is -, igen rongyrázó volt a külső. Nagy Mari persze a „semmi közepén” is vérbeli színésznő.
„…..ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé…”
(Katona József Színház – Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos – 2017. október 5.-i előadás)
Sok színház ringatja magát abba a hitbe, hogy minőségi bulvárt játszik, pedig dehogy. Jelszavuk: „a munkában megfáradt közönséget ki kell szolgálni a pénzéért”. Nyomják a középszert, ami nem éri el a jó bulvár szintjét, csak talmi. Nem az utca emberei határozzák meg a színházak műsorpolitikáját, hanem a színházvezetők ízlése, akik – tisztelet a kivételnek - tömegtermékként állítják elő, ami szerintük eladható, amit „zabál” a közönség. Hatalmasra nyílt az olló szára a kultúra és az ún. tömegkultúra között. A színház világában is. A Katona ez évi első bemutatójával adott egy fricskát a médiának. Aztán - ha első blikkre nem is tűnik fel -, dobott egy követ a színházi élet állóvízébe is. Megmutatta, hogyan kell bulvárdarabot színre vinni. Tasnádi Bence megint szerzett színpadi „hűha” pillanatot, míg Takátsy Péternek és Pelsőczy Rékának jár egy őszinte vállveregetés.
Metamorphosis
(Nemzeti Táncszínház – Feledi Project: Hat tánc - 2017. szeptember 28.-i előadás)
Egy 2015. május 22.-i színházi este odasodort, hogy megnézzem a Feledi Project Psyché című előadását, 2016 szeptemberében. Egy évre rá, a mai premiert már úgy néztem, hogy tudtam mi a különbség a (klasszikus) Balett-, a Limón-, a Graham-, és a Cunningham-technika között. (Persze, azért nem mindig ismerem fel a modern tánc iskolajegyeit, ez mégiscsak egy szakma!) Az azóta látott Feledi-produkciók hatására ma már nem húzódozom egy-egy kortárstánc előadás megtekintésétől. Mi több, ha azt a nevet hallom, hogy Anne Teresa de Keersmaeker, vagy Wayne McGregor, már nem bambán nézek. Vélhetően, meglennék e tudás nélkül is, de mégiscsak több lettem tőle, adott valamit. Nemcsak én változtam persze, hanem Feledi János és kis táncos truppja is. Feledi feljebb lépett. Biztos vagyok benne, hogy a tegnapi előadás a világ bármely színpadán sikert aratna.
Miért kell, hogy sírj, Argentína?
(Müpa - Michael John LaChiusa/ García Lorca: Bernarda Alba háza - 2017. szeptember 22.-i előadás)
Nem bolondultam meg a címadással. Az esti show-t bizony ellopta egy hajdani musicalcsillag, Evita, alias Malek Andrea. A színpadon Bernarda Alba és háznépe története flamenco alapú, de eredeti, sőt eklektikus zenére bontakozott ki, formátumos, de más színházi közegben „szocializálódott” előadókkal. Böhm György rendező ezt a produkciót tisztességgel összerakta, ahogy azt kell. Még akkor is, ha egy hat évvel ezelőtti előadást láttunk, újratöltve. Na és ki tűnt fel? Uhrik Dóra. Kezdem azt hinni, hogy lassan ő a legnagyobb magyar cameo sztár.
Tátika Színház, világszám!
(TÁP Színház/TRAFÓ – Szerb Antal: Utas és holdvilág - 2017. szeptember 15.-i előadás)
“Fele homályban, fele fényben: ilyenek a bolygók.
A fél világ pihen, a fél világ munkálkodik.
De a szendergő feléből titokzatos erő sugárzik.
Az emberrel megesik, hogy az álom-fele
ellene mond az éber-felének.
Abból beszél az igazi természete.”
(Jean Cocteau: A nagy mutatvány)
Na, ez előtt az előadás előtt, volt bennem kétely! Vajon egy olyan színházi formáció, mint a TÁP Színház - amely egy, azaz egy előadás megtartására is már szponzorokat keres, s Vajdai Vilmos rendező vacsorát főzne egy potenciális támogatónak 1000 dolcsiért -, miként is lesz képes az Utas és holdvilág című regény világát, a lapokon megelevenedő ezerszínű és szagú olasz tájat, Párizs forgatagát megidézni. Mindezt a Trafóban, egy szinte nulla színpadtechnikával rendelkező, klasszikus színháznak erősen korlátos játszóhelyen. Kár volt! Megcsinálták. Ahogy a mondás tartja, a legnagyobb öröm mindig váratlanul jön. Tartózkodnék a nagy szavaktól, de az ilyen estékért tud újra és újra elbűvölni a színház. Amikor órákra megszűnik a világ, annak minden búja, baja, mocska, mert a színház (lesz) az egész világ. Az estén volt "nézői jutifalat” is, Gálffi László!
Kétely helyett csak bizonyosság
(Orlai Produkciós Iroda - John Patrick Shanley: Kétely - 2017. szeptember 11.-i előadás)
Titkon sejtettem, eljön a nap, amikor Fekete Ernő nem brillírozik egy szerepben, nem lehet mindig tehetsége teljes vértezetében. Azt viszont kizártnak tartottam, hogy a színpadon állva bármikor is „semmilyen”-nek hasson számomra. Akkor inkább legyen bűn rossz. Kerestem a mentségeket, hisz pontosan tudom – mert láttam őt már ahhoz eleget -, ha úgy adódik, a Mazsola és Tádéból is képes királydrámát összehozni. Vajon mi történt? Lehet, megbocsátóbb lennék, ha nem előző este látom Spiró Imposztorát, benne a főhős nagy tanításával: „Édes fiam, a színházban semmi sem számít, sem a szép hang, sem a jó megjelenés, sem a szakmai tudás, sem a rutin, mert csak egyetlen dolog hat a közönségre: az őszinteség. Azt, fiam, minden közönség, a legbutább is, a legműveltebb is, csalhatatlanul megérzi.” Ez a produkció jelenleg nem őszinte, csak a mindenáron sikerre hajaz.
„Néha most is ilyen futhatnékom van!"
(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Békéscsabai Jókai Színház – Örkény István: Macskajáték – 2017. szeptember 9.-i előadás)
„Megtörténik persze, és alighanem a szerepek többségében, hogy a színész az adott ponton megáll, nem kíván továbblépni, vagy nem tud túljutni rajta, mert a szövegben nincs rá indíték – amit minden megrovó szándék nélkül mondok, hiszen ettől még a darab is meg a színész is kiváló lehet. De ha én »a színész és író« találkozásának lehetőségét veszem számba, akkor a szabály helyett a kivételre hivatkozom, arra a ritka és nagyszerű alkalomra, amikor az író látomása – mint egy vers egy darab papíron – a színpadon lett teljes és egész.” Örkény István írta ezeket a sorokat Latinovits Őrnagy alakításáról. Ez így van nálam Orbánné személyével is. Egy színésznő elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy másképp láthassam Orbánnét, mint ahogy ő látta, mert vele, általa lett élő a karakter. Ennyi.
Bagatell.....
(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház – Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét - 2017. szeptember 6.-i előadás)
„Hát mitől nem lehetne jó, ha egy darabot klasszikusan, szépen előadnak? Abban is van jó.” – mondta egy számomra mindig hiteles színésznő. Ezen az estén láttam a szavak igazát, mert a zalaegerszegi társulat Csiszár Imre rendező irányításával megmutatta. Tény, vidéken is élnek – és biztos remélnek is - színészek, akikre érdemes lenne odafigyelnie a színházszerető nézőknek, de főleg azoknak, akiket hozzáértő színházi szakmának titulálunk. A vendégjáték során egy abszolút vidéki színész, Farkas Ignác másodszorra bizonyította nekem, hogy a vidéki színházakban több a „kincs”, mint hinnénk.
Berozsdáztunk, avagy ivanovizmus 2017-ben
(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Szombathelyi Weöres Sándor Színház - Csehov: Ivanov - 2017. szeptember 4.-i előadás)
Ivanov a prototípus Csehov kiégett főhősei között, s talán az ő sorsa a legfájóbb is. Trigorinnak, Asztrovnak, Vojnyickijnek, Versinyinnek, talán még Platonovnak is már mindegy, valamikor éltek, „s ebbe más is belehalt már”, a Sirály Kosztyájának meg sansza sem volt. De Ivanov szívfacsaró. Amikor a 35 éves férfi - aki előtt még ott állhatna akár egy egész, boldog élet, bármit is értünk ezalatt -, rájön, hogy itt a vége, az igazi saller. Más ebben a korban kezdi, neki meg már csak „szentimento naplemento”. (PNL-től csórva!) Lehet ezért a világot okolni, de a szombathelyiek előadása inkább azt erősíti, hogy ez a „nagyszerű” férfi bizony életképtelen, nem tud küzdeni sem a világgal, sem önmagával, még a saját életéért sem.
„Az Úr adta, az Úr vette el…”
VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Pécsi Nemzeti Színház- Jensen: Ádám almái- 2017. szeptember 5.-i előadás
Nem láttam a filmet, gőzöm nem volt a storyról. Felkészülésem annyi volt, hogy a neten olvastam még télen, hogy Rázga Miklósnak, aki a főhőst játssza, egy metszőfogába került a szerep, próba közben kiverte azt kollégája. Aztán örültem annak, hogy Cserna Antal és Köles Ferenc a szereplők között van és néztem csak, hogy vajon mit is fog ebben a darabban csinálni Uhrik Dóra. Erősen el tudom képzelni, hogy lehet Jensen drámájából jobb előadást csinálni, de az biztos, hogy a pécsiek produkciója hatással volt rám, s pár megkapóan szép perccel is megajándékoztak a szereplők.
A Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozta már saját jelöltjei-listáját, mi, mezei nézők - akárcsak tavaly -, idén is összeálltunk egy szavazás erejéig, a díjkiosztás, eredményhirdetés előtt egy hónappal. A színikritikusok tavaly 21-en szavaztak, idén mi is kicsit kevesebben vagyunk, csak 29-en szavaztunk, mert sok lusta színházimádónak egy nyár nem volt elég az elmélkedésre. A 90 előadás/évadot mindenki megugrotta.
Tavalyi évadban, idén is vannak fenntartásaink az eredménnyel, "ítélettel”. Talán nem véletlen, hogy a Tony-díjról 700 ítész dönt minden évben. Tavaly úgy állt fel az „év előadása”, hogy összesen 5 kritikus szavazott rá egyáltalán, 16-nál nem is szerepelt az értékeltek között. „Szétszavaz” a Céh. Persze tudjuk, remek és igazságos matematikai módszerük van, minden szabályzat szerint, és „de gustibus non est disputandum” (ízlésről nem lehet vitatkozni.) De mégis 5 ember dönti el, hogy egy évadban mi a csúcs, a feltétlen jó?
Az életműdíjról sem vitatkozhatunk, de mégis. Maximálisan elismerjük az idén Kossuth-díjas Radnóti Zsuzsa érdemeit, munkásságát, pl. éppen A Pál utcai fiúkért is. De kétévenként adnak színésznőnek életműdíjat. Tényleg, hogy Törőcsik Marin és Molnár Piroskán kívül nincs erre érdemes, zeniten lévő színésznőnk? Egy olyan kategóriában, ami ebben a Céhben nem is díjazott, mert dramaturg kategória nincs, ráadásként a dramaturgoknak saját, külön szakmai Céhe van. Mi az idén 90 éves Máthé Erzsinek adnánk ezt a díjat, de ha Pogány Judit, vagy Vári Éva polcát díszítené, akkor sem lennénk szomorúak!
„Ketten kellünk hozzá. Mindig.
Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat,
egy történet, egy érzés.
Én csak elkezdhetem.”
(Krúdy Gyula)
A születésnapi köszöntőből tradíció lesz! Bár a 20. környékén már komoly bajban leszek (ötletileg), de kellenek a kihívások! A pillangóhatás folytatódik! Az ez évi köszöntőben Vári Éva saját szavai. Sajnos még mindig igen szegényes és egyszerű az újságírói fantázia, érdeklődés. Témák: Miért jött el Pécsről? (Gondolom, most majd jön a „Miért ment vissza Pécsre?”) – Piaf – Rose - Életképek - Hat hét, hat tánc. Aztán csend, semmi más. De néha-néha, csak becsúszik egy-két izgalmas gondolat, magánemberi megnyilatkozás az élet, a világ dolgairól, egy kétségkívül igen bölcs színésznőtől.
Hungry for love (Szerelemre éhezve)
(Salzburger Festspiele/Grosses Festspielhaus – Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth - 2017. augusztus 15.-i előadás)
Már csak röhögök magamon. Tök mindegy kit és mit akarok megnézni Salzburgban, az sohasem úgy van. Hiába a tervezgetés hosszú hónapokkal előtte, valami változás mindig becsúszik. Most éppen Nina Stemme, Lady M. esett ki, ami kezdés előtt kb. két perccel vált publikussá széles körben. A salzburgi közönség meg derűs tapssal fogadta a hírt, ez van. Lehet, tudták a svéd énekesnő nélkül is lesz sokkhatás. Sosztakovics operája Vidnyánszky Attila szerint: "…az első és második felvonás mintha Dosztojevszkij fülledt, fojtogató légkörét idézné, …. a harmadik felvonás Gogol groteszk világára emlékeztet, míg a negyedik felvonás Csehov utolsó novelláinak lebegő, szinte kristálytiszta szellemét sugározza….” Szépen és pontosan fogalmazott.
"Mosolyogj, törjék csak a fejüket, hogy mitől van olyan jó kedved!"
(Pécsi Nyári Színház – Marc Camelotti: Boeing, Boeing (Leszállás Párizsban) - 2017. július 29.-i előadás)
Ha az ember idegenek közé kerül, az a halál;
és hazajutni újra, azok közé, akik közt van mindig,
mert az övé, testvérei, az az élet.
(Móricz Zsigmond)
Böhm György rendező ügyes színházcsináló. Előkapott egy könnyed világsikert, ami, ha jó volt Tony Curtisnek, jó lett neki is. Nagyon egyszerű receptformulával dolgozott. Végy egy Vári Évát, hagyd, hogy kiforrja magát, kicsit körítsd meg. Vári Éva meg úgy gondolta, ha színpadra lép, odateszi magát. Tagadhatatlan, az előadás színészileg heterogén, Vári játékintelligenciája és szakmai tudása "súlyos terhével.” Nem lenne fair a többieket vele összevetni. A színésznő úgy döntött most mókamester és tapsrend felelős lesz, mert végre hazatért abba „a városba, amelytől az lett, aki”, és most pont ehhez van kedve. Ő már bármit megtehet.
Feelings, nothing more than feelings
(Nemzeti Táncszínház – Feledi Project/Trió a lá Kodály: Prozódia - 2017. július 25.-i előadás)
Szegénységi bizonyítvány, de „Kodály világa” számomra a Háry János, meg a Székelyfonó, és pont. Aztán jön a Trió a lá Kodály, s elveszek Kodály „népzenéjében", mintha az lenne a Le Hot Jazz. Feledi János meg képes meglepni, újra. A Feledi Project ötödik előadását láttam zsinórban, azt hittem, tudom ám én már a dörgést. Hát egy frászt! Ezzel a produkcióval mentem vissza a kezdetekhez, számat tátva, mint az első előadásnál, a Psychénél. Ráadásként megint nem kellett semmit, de semmit megfejtenem, megértenem, csak átadni magam egy megfoghatatlan érzésnek. Ezért volt ez az előadás „aztahűha”.
„A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?”
(Madách Színház/Shakespeare Fesztivál – Krétakör (Schilling Árpád) - Shakespeare: hamlet.ws - 2017. július 12.-i előadás)
Színházügyileg uborkaszezon van így a nyár közepén. De azért akad izgalmas esemény, például a Krétakör évtizeddel ezelőtt bemutatott Hamlet-feldolgozása, ami újra színre kerülhetett a Madách Színház Shakespeare Fesztiválja keretében. Utána közönségtalálkozó a három színésszel, mert három férfiú birkózott a két tucatnyi szereppel. Nádasdy Ádám remek fordításával nem kellett küzdeniük, az alájuk játszott. A csemege, az előadás utáni beszélgetés a színészekkel. Meglepi persze a közönség, és az ő kérdéseik.
„…..mégis legjobb Kísértet”
(Rózsavölgyi Szalon – Mark St. Germain: Az utolsó óra - 2017. július 10.-i előadás)
Azt hittem, tudom mit fogok megnézni. Sigmund Freud vitatkozik egy filozófus pacákkal a világról, Isten létezéséről. Meg persze Jordánt és Alföldit. Már javában benne jártunk a sztoriban, amikor egy név megcsapta a fülemet, J. R. R. Tolkien. Rájöttem, hogy a „pacák” nem más, mint Aslan, az oroszlán megálmodója, a Narnia krónikái szerzője, Clive Staples Lewis. Fel sem ötlött bennem a szórólap alapján, hogy a C.S. Lewis név őt takarhatja. Persze nem csak a Narnia-t írta ő, hanem az Árnyékországot is („Soha senki nem mondta nekem, hogy a gyász ennyire hasonlít a félelemhez.”). Ehhez a regényéhez képest Eric Segal Love story-ja nem is olyan borús történet.
Munkás embert ág is húzta…
(Kecskeméti Katona József Színház/Városmajori Színházi Szemle – Szirmai Albert – (alapmű Bakonyi Károly és Gábor Andor) - Kaszó Elek, Mohácsi János, Geszti Péter: Mágnás Miska - 2017. július 4.-i előadás)
Gondolta a fene, de Bakonyi Károly szövegkönyvíró 1916-ban tuti nem, hogy Mágnás Miskája nemcsak a Tanácsköztársaság előtti években, de a Rákosi-korszak alatt, meg a III. Orbán-kormány alatt is pont aktuális lesz. Hogy „cintányéros cudar világban”-ban él a magyar még/már megint száz év elteltével is. Száz év meg se kottyant a történetnek, itt vannak még, vagy mindig az (új) urak, szolgálnak az (új) cselédek. Életemben először láttam élőben - egy teljes - operett előadást. Eszembe nem jutott volna a jegyvásárláskor, hogy ez kis híján úgy fog hatni, mint Ady Endre versei.
„Ebben az ideában van konklúzió!”
(Szombathelyi Weöres Sándor Színház/Városmajori Színházi Szemle – Mohácsi János-Mohácsi István: A falu rossza - 2017. július 1.-i előadás)
Nemcsak én, Mohácsi János is látja Bányai Kelemen Barnában a XXI. századi Jávort, szépen meg is énekeltette. (Talán a Kerek Ferkóból?) Tessék már sok-sok filmszerepet adni ennek az úrnak. Végre legyen újra a magyar filmekben snájding, férfias férfi, ne csak lányosképű, vagy érdekes arcú spleenes pasik. Ezért a szombathelyi társulatért valóban érdemes volt bemászni a lövészárokba, nagyon jó formában lévő színészcsapat. Igaza van Jordánnak, ezt a csapatépítést be kell fejezni, ha törik, ha szakad. Mégpedig annak, aki az alapoktól összerakta a társulatot. Szombathelyen egy 150 éves, mára kissé érdektelen népszínműből is képesek voltak tűzijátékot csinálni. Ok, ehhez kellett a dupla Mohácsi-faktor + Kovács Márton, egy másik jól muzsikáló csapat.
Lehetünk hülyék, anélkül, hogy hülyék lennénk?
(Miskolci Nemzeti Színház/Városmajori Színházi Szemle - Georges Feydeau: A hülyéje (A balek) - 2017. június 29.-i előadás)
Furcsán viszonyulok Feydeau-hoz. Még azt sem tudom eldönteni, tetszik-e, vagy sem. Most sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Kis híja volt, hogy a szünetben nem távoztam angolosan, mégiscsak ciki majdnem bealudni egy bohózaton. De Nádasy Erikát mentem nézni, ő meg sehol az első felvonásban. És milyen jól tettem, hogy maradtam! Nádasy 10 perc alatt lenyomott egy karaktert, ügyesen egyensúlyozva azt Füst Milán Bódognéja és a Mágnás Miska öreg Bárónéja között. Az előadás meg szárnyakat kapott, miután a színen Szőcs Artúr is feltűnt, saját személyével feldobva Feydeau vígjátékát, meg persze a rendezését is.
Az Everest csúcsa és a Mariana-árok mélye
(Pécsi EXPO-Center/Placido Domingo Classics 2017 - Verdi: Traviata - 2017. június 24.-i előadás)
Csodálatos, hogy Pécs, ami nekünk, magyaroknak gyöngyszem – de korántsem Salzburg, Bregenz, vagy Bayreuth -, képes volt megnyerni magának Placido Domingot, a tenorkirályt. Domingo nevét adta egy most alapított fesztivál-eseményhez. Lehet, 2017. június 25-én hajnalban, már a fejét verte volna a falba ezért. Persze nem kellett, ő 101 %-on teljesített. Megmutatta miért vált azzá aki, s miért lett legenda már életében. Társa volt ebben Marina Rebeka, az „elmúlt 50 év legjobb Violettája”, aki meg azt mutatta meg, hogy ő is már valaki, nemcsak Netrebko, meg Bartoli után érdemes szaladgálni a nagyvilágba. Sajna, innentől kezdve majdnem minden mást katasztrófa sújtotta területként lehet értékelni. Jó lesz, ha a rendezők már most elkezdenek tréningezni a jövő évre.
Esős, borongós napon találkoztunk. De két óra Szűcs Nellivel, és úgy érzi az ember, pont az utca napos oldalán áll. Sorsszerűség, hit, erő, szenvedély, tenni vágyás, mások tisztelete. Talán ezek a kulcsszavak a színésznőhöz. Közvetlen, érdeklődő, de nem bratyizós. Váratlan a kezdés, rögtön szerepcsere, felszólított: „Na, mesélj!”. Percek alatt megtaláltuk a közös kiindulópontot. Mi mást, mint egy pályatársnője előadóestjét. Vári Éva utolsó Piaf előadását, ahol mindketten ugyanazt éreztük, láttuk 2005-ben. Innentől kezdve nem állt meg a szó. Persze össze kellett kapnom magam, az öltözőjében beszélgettünk, bal válla fölött Marina Vlady, jobb válla fölött Fedák Sári nézett vissza rám, kinagyított fotókról.
„Örökké szeretni foglak….történjen bármi”
(Radnóti Színház – Wajdi Mouawad: Futótűz - 2017. június 15.-i előadás)
Nagyon csínján kell bánni az ígéretekkel. Főleg a "szeretni foglak egész életemben" kezdetűekkel. Azt sem tudjuk mi lesz holnap, honnan tudnánk mi lesz 20 év múlva. Aztán ott vannak a titkok. Titkot birtokolni néha nem izgalmas, hanem borzalmas érzés. Elszigetel másoktól, a világtól. Lehet olyan teher, hogy beleroppanunk az őrzésébe. A darab főhősének, Nawal Marwan-nak is sok titka volt, köztük egy szörnyű titok, aminek örökre annak kellett volna maradnia. Mert egy titokkal képesek lehetünk leélni az életet, de ha felpattintjuk a „titokzárat” sanszos, hogy mindent és mindenkit elpusztítunk magunk körül, ahogy Nawal Marwan is tette.
Tehetetlenke oroszok Párizsban
(Radnóti Színház – Dosztojevszkij: A játékos - 2017. június 7.-i előadás)
Én idáig azt hittem, Dosztojevszkij hőseinek jó része vagy lelki beteg, vagy idegileg kivan. Erre a Radnóti Színház előadásában annyi intrikától, pénzéhségtől majd kicsattanó, „egészséges” embert láttam, hogy már-már azt hittem egy Feydeau darabot nézek. A nyílt próba után kis csalódást okozott a bemutató, ott olyan izginek tűnt minden, volt lendülete, humora. Az előadásban ebből már csak pillanatok maradtak, főleg Csomós Mari és Schneider Zoltán megmutatkozása.
Hommage á Stúdió K
(Stúdió K – Ibsen: Peer Gynt - 2017. június 9.-i előadás)
Ha kapnék egy bónusz időutazást 10 régi színházi előadásra, az egyik út 1941. május 10.-ére vinne vissza, Peer Gynt a Nemzetiben, Jávor Pállal a címszerepben. Nem fog megtörténni, de a Stúdió K előadásában végre életemben először élveztem Ibsen drámáját. Volt persze zökkenő, a lendület is megtört néha-néha, nem zsöllyében ültem. Kárpótolt ezért, hogy Nagypál Gábor született Peer, Nyakó Júlia meg Aase-ként beragyogott a Gobbi-mítosz hallhatatlannak tűnő dicsfényébe. Hegymegi Máté azt mutatta, amit ígért, vándorlást Peer Gynt világába, fapados járatra szóló jeggyel. Az előadás erőteljesen kísérleti jellegű, de ha elkap a gépszíj, akkor már nincs megállás, csak a „nagy utazás”.
Girl’s power
(Katona József Színház - Philipp Löhle: Nem vagyunk mi barbárok – 2017. június 6.-i előadás)
I come only with my punishment
There comes only my conviction
Running is my fate
'cause I don't carry any identity papers
Lost in the heart
Of the great Babylon
They call me the Clandestine*
(Manu Chao)
Épp itt az ideje a színházi évad végének. Még egy-két szembenézés saját gyengeségeimmel, aztán mehetek terapeutához. Mert az esti színház sok gondolatot ébresztett ugyan, de én csak azon agyaltam, ha éjszaka bekopogna egy menekült hozzám, aki sötétbőrű és ételt, szállást, zuhanyt kér, mit csinálnék? Rosszabb ember lennék mint 10 éve? Nem hiszem. A világ lett félelmetes, kihívásokkal teli, de nagyon gyorsan. És sok mindenre választ kell találni magunkban, magunknak. Olyan válaszokat, amiket később nem bánunk, nem szégyellünk.
„A Cigány látta a Saul fiát, a Szerb látta Saul fiát, az Ukrán nem látta, de nem is tetszett neki!”
(Szkéné [Nézőművészeti Kft., a Vádli Társulás és a Jászai Mari Színház együttműködése] – Székely Csaba: Kutyaharapás - 2017. május 31.-i előadás)
Igazi Zeitstück-öt láttam? Nem tudom, kicsit bekavart a Tarantino feeling. Azt viszont határozottan tudom, hogy régen nevettem ilyen jókat színházban. Nem vagyok büszke rá, mert nem szofisztikált, finom humoron, agyatekert okosságokon nevettem, hanem trágárságokon. Sokszor, hosszan. Vállalom, bár talán nem is a trágárságokon nevettem, hanem egy összeszokott színészcsapat önfeledt ökörködésén.
Élet, halál, világegyetem
(Katona József Színház – Duncan Macmillan: Lélegezz (Lungs) - 2017. június 1.-i előadás)
Kicsit becsapott a színházi darabismertető. Tény, a gyermekvállalás tárgykörére van felfűzve a történet, de mégis egy - brutálisan őszinte - love storyt látunk, a kezdettől a végig. Történetet egy harmincas, bizonytalan, sokat agyaló, mindent analizáló párról, akik számos, de mégsem helyrehozhatatlan hibát követnek el. Életük kicsit ismerős, kicsit mosolyogtató, olyan esendően emberi. Néha nevetünk rajtuk, mert nagyon is szomorúak vagyunk.
„Egy humanista tetű”
(Pesti Színház – Brecht- Moliѐre: Don Juan - 2017. május 29.-i előadás)
Zsámbéki Borisz Godunovja „lassú” volt nekem múlt héten, Kovács D. Dániel előadása meg a kezdéskor felszalasztotta a szemöldököm, s majdnem úgy maradt két órát. Persze bírom Kovács D. munkáit, a Haramiák egy-két képe másfél év után is „megvan”, ahogy a „katonás” Ahogy tetszik is. Zene oké volt, jó kis raggie, Hegymegi Máté kiváltaná simán a Barnum & Bailey Cirkusz akrobatáit, Hegedűs D. meg kitanított, ha jön az adóhatóság, akkor szippantsak egyet, jobb lesz. Hajduk Károly olyan Don Juan, amilyen Don Giovanni Erwin Schrott. Velejéig rossz, mégis izgatóan hívogató, mert kinek kellenek a karót nyelt polgárok?
„Ne módosítsd az ügyvitelt”
(Katona József Színház – Puskin: Borisz Godunov - 2017. május 26.-i előadás)
Zsámbéki-leltárt tartottam az este. Igaz, főleg felvételről ismerem rendezéseit, a „forradalmi” színházalapításáról Székely Gáborral az 1980/90-es években még lemaradtam. A rendező munkái sohasem sokkoltak, kápráztattak, „csak” mutattak valami fontosat, amin lehetett gondolkodni. Van abban valami hátborzongató, hogy egy majdnem ötszáz éves hatalmi harc simán lehet mai, hogy Puskin közel 200 éve írott darabját nem kell aktualizálni. Zsámbéki az elmúlt években Ibsen, Brecht és Shakespeare színpadra vitelével sem törekedett a direkt belemagyarázásba. Mindig imponált, hogy gondolkodó nézőnek tart. Most valamiért halovány az eredmény, nincs meg az előadás végén a megszokott, fejbevágós felismerés. Pedig minden adott volt ehhez.
„Az én sorsom ez, és nem vagyok vele elégedetlen” - Portré Vári Éva színművészről
Márai Sándor írja: „Ötvenéves korára a művével készül el az ember, vagy az életével.” De nem Vári Éva, ő ötvenéves korában belevágott egy új műbe és újrakezdte az életét. Egy szál magában nekivágott a budapesti közönség meghódításának. De nem ám addigi státuszában, pécsi sztárként, hanem árgus szemekkel figyelt „kis vidéki színésznőcskeként", a Józsefvárosban. Aztán Kiváló Művész lett, Kossuth-díjas és a Halhatatlanok Társulatának tagja. A mai napig havonta tízszer színpadon áll, mert „miközben csinálom, sohasem vagyok fáradt”. Lehet, a közel hat évtizedes pályáján volt sok lemondás, csalódás, bánat és könny, de mégis Vári Éva az, aki érti és szívében érzi Bob Dylan életbölcseletét:„Boldog ember az, aki felkeléstől lefekvésig azt csinálja, amit szeret”. Márpedig, ha Vári Éva valamit szeret, az a színházcsinálás.
„Nem kell mindig nyolcat forogni” - Portré Feledi János táncművészről
Feledi János a táncművészek ifjabb generációjának tagja, még alig hagyta el a krisztusi kort, de már a magyar kortárs tánc egyik meghatározó alakja. Az általa alapított Feledi Projectnek 2016 októberében új bemutatója volt, Pilinszky: Szálkák címmel. A premier apropóján találkoztunk, beszélgettünk.
„Vologyenka, a trubadúr kandúr”
(Nemzeti Színház – Földes László Hobo: Ballada a két sebzett hattyúról – Szűcs Nelli és Hobo (Vlagyimir Viszockij) estje - 2017. május 22.-i előadás)
„Földgolyónkon jégpáncél dagad -
Egész évben nyugszik jég alatt -
Mintha tavasz nem jönne, sem új nyár -
Bolygónk szörnyű szemfödélbe bújt már -
Itten ember talpon nem marad.”
(Viszockij: Jégtakaró - Erdélyi Z. János fordítása)
Latinovits-Viszockij-Volonte, mintha szentháromság. Három öntörvényű előadóművész, akit idő előtt pusztított el saját, izzó szenvedélye. Latinovits 41, Viszockij 37, Volonte 23 éve halott, de a személyüket körülölelő legenda, „jelenlétük” töretlen. A Ballada a két sebzett hattyúról Földes László Hobo tisztelgése Viszockij élete és munkássága előtt. De az estet mégis egy színésznő, Szűcs Nelli emeli a magasba. Az ő hatalmas orosz lelke, vibráló asszonyisága és saját – veszélyesen - izzó szenvedélye.
Halj már éhen művészet!
(MITEM-2017 – Meno Fortas Színház, Vilnius - Franz Kafka: Az éhezőművész - 2017. április 30.-i előadás)
„Soha nem utánoztam Kafkát, de
ma már tudom, hogy néhány írása,
tárgylátása, szemlélete megvilágosítottak
bennem homályos területeket…”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)
Irigylem Márait, bennem nemhogy semmit nem „világosított meg” Kafka, de az irodalomórákon tök hülyének éreztem magam, mert sem Gregor Samsa, sem A per nem volt képes felragyogtatni elmém. Érteni ugyan értettem, de mégsem varázsolt el. Ami azt illeti, Eimuntas Necrosius, a darab rendezője sem lobbantotta fel bennem azt az absztrahálási képességet, hogy Kafka teljes valójában befogadható legyen számomra. Megint kissé ostobának éreztem magam, ahogy néztem a MITEM záró-attrakcióját. Ciki, de azt vártam, mikor is hal már éhen az éhezőművész, avagy maga a művészet.
Lermontov, a tatárok, meg a thébai Szphinx
(MITEM-2017 – Almetyjevszki Tatár Állami Drámai Színház – Lermontov: Asik Kerib - 2017. április 26.-i előadás)
Végre, valami igazi „szórakoztató színház” is a MITEM-en, majdnem. Amikor nem azon kellett töprengeni, hogy a felszíni tartalom mögött mi is a valós tartalom. Azt mutatták, mondták, amit láttunk. Vagy mégsem? A tatár színház is megviccelt. Már éppen teljesen elandalodtam a távol-keleti mesében, amikor egyszer csak jött a híres thébai Szphinx, meg az ő találós kérdése, in medias res. Azóta sem jöttem rá, hogyan és miért.
Az Ancien Régime rinocéroszháton megy a Pokolba
(MITEM-2017 – Radu Stanca Nemzeti Színház – Goethe: Faust - 2017. április 27.-i előadás)
Silviu Purcărete rendező és Helmut Strümer látványtervező olyan szemorgiát rittyentett a Fautsból, amit nem könnyen felejt el a mezei néző. Főleg az, aki művészszínházakhoz szokott és általában két lepelről kell elhinnie, hogy megindult a birnami erdő. Gusztus kérdése, hogy a színházlátogató az érzékeit, vagy az agyát szereti-e jobban használni a teátrumban, vagy netán mindkettőt egyszerre. Az biztos, ha rendező lennék, és éppen akadna két olyan színészem, mint Bács Miklós és Ofelia Popii, nem biztos, hogy a Monte Carlo-i Cirkuszfesztiválban gondolkodnék Goethe klasszikus műve kapcsán. Persze fanyalgás ide, vagy oda, az előadás azért hetekre való gondolkodnivalót adott.
Eofrosinia, a mikrofarad és a marxista irodalom
(MITEM-2017 – Július Együttes MHAT 9. Stúdió – Andrej Platonov: Fro - 2017. április 30.-i előadás)
Füllent az a színháznéző, aki azt állítja, hogy Platonov nevéről neki nem Csehov ugrott be először, s a címről tudta mit jelenthet. Pedig Andrej Platonov orosz író műve, a Fro, ami az Eofrosinia női név rövidítése a MITEM egyik legeredetibb előadása volt. Viktor Rizsakov volt tanítványai, Július Együttes néven jöttek újra Moszkvából, megmutatva, hogy a mai orosz húszéves színházcsinálóknak mit jelent az orosz hangosfilm, a sztálinista bürokrácia kiépülése, az orosz irodalom egy, a nagyközönség előtt talán ismeretlen darabja. Akárcsak múlt évben a Korszerűtlen koncert című előadásukban, megint tengernyi energia és szépség a színrevitelben. Ráadásul elképesztő mennyit fejlődtek a színészek kifejezésmódban, játéktechnikában, mennyire profik és mennyire tudják mit és hogyan akarnak megmutatni a színpadon.
The Big Five
(Belvárosi Színház/OPI – Ronald Harwood: A nagy négyes (búcsúelőadás) - 2017. május 6.)
A Big Five eredetileg egy vadászkifejezés, az öt legnehezebben elejthető, legnagyobb presztízsű afrikai vadat takarja. A Belvárosi Színházban hat éven keresztül lépett fel egy mintha Big Four formáció. Az elmúlt húsz év színházi eseményeit bogarászva úgy tűnik, alkalmi truppként, nem társulati lét keretében nem igen állt színpadon négy - kívülről nézve - ennyire különböző személyiségű, eltérő szakmai előélettel bíró művész, aki ilyen hosszú és harmonikus együttműködésre volt képes. Ráadásként egy eléggé közepes társalgási színműben. A sikert egyértelműen a négy színész egymás iránti, színpad iránti és a közönség iránti alázata vívta ki. És egy színészrendező, Gálffi László. Így van meg a Big Five.
A legjobb előadók valamivel többet visznek a szerepükbe
annál, amit a szerző papírra vett.
Ez teszi a színházat élővé, s ezért tartható fenn a színház.
(Stephen Sondheim)
„Márkus Emília a dög, a lótetű”
(Örkény Színház/OPI – Lázár Kati Jászai Mari estje – Kripli Mari - 2017. május 5.-i előadás)
„Az igazgató úr kémrendszerével egymás ellen uszította az egész testületet./…/ Így aztán a színház művészi színvonala oly siralmas mélyre süllyed alá, hogy amint látjuk, a pénztár megtöltésére alantas bulvár-drámákhoz kapkod, melyek a tömeg idegeinek izgatására, nem pedig a lelkek művelésére vannak szánva.” Jászai Mari szavai ezek, 1900-ban! Oops, röpke 120 év és semmi sem változott a színház világában? De a színésznő nemcsak a színházat ismerte, az életet is, ráadásként megélt mindent, amire vágyott. Talán még Madonna és Lady Gaga is tanulhatna tőle. Gondolkodása, életvitele századdal előzte meg korát.
„Jászai Mari a szenvedés, a bús sors, a fájdalmas végzet
királynői magaviseletére oktatja a nőket.”
(Krúdy Gyula)
„Ember tervez, Isten perverz?”
(Örkény Színház – Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény - 2017. május 1.-i előadás)
Az Örkény Színházban sem sikerülhet minden. Elég érthetetlennek tűnt a nézőtérről, hogy kilenc színészt, köztük a színházban vendégeskedő Csákányi Esztert vajh miért is kellett kitenni ennek az Ödön von Horváth „próbálkozásnak”. Arról nem is beszélve, hogy a hajdani Shure Színpad szinte alkalmatlan színháznak, tényleg csak kísérletezni lehet itt, a nézőkkel és a művészekkel egyaránt.
A tarantói Mama Leona pár napja
(Thália Színház – Carlo Goldoni: A főnök meg én meg a főnök (Két úr szolgája) - 2017. április 29.-i előadás)
Készültem a bemutatóra, elolvastam a színház ajánlóját: „A Ponyvaregénybe oltott commedia dell’arte, a Keresztapával keresztezett mágikus realizmus – Goldoni klasszikus vígjátéka, a Két úr szolgája mai olasz környezetben, őrült és kacagtató színpadi mesében.” Fejemben teljes káosz. A mágikus realizmus a Száz év magány, hogy kereszteződik ez a Corleone-család storyjával? A Ponyvaregény film neo-noir, black comedy, a commedia dell’arte meg a XVI. század vásári rögtönzése. Mégis, mi a fene lesz ez? Magam is elcsodálkoztam, de a Thália Színház szezonbéli legjobb előadását láttam.
„A sötétzárka sem tesz annyira magányossá, mint a hazugság”
(MITEM-2017 - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház - Bartis Attila: Nyugalom - 2017. április 28.-i előadás)
Talán ezt az előadást vártam legjobban az ez évi MITEM-en, mert a Színházi Kritikusok Céhe a 2015/2016-os színházi évad legjobb előadásának ítélte. Megnéztem. Vajon mit nem láttam én, amit ők igen? Úgy jártam el, ahogy dr. Frégel javasolja az eredeti regényben a főhősnek, Weér Andornak: “…írjon….szublimáljon egyet. Attól megnyugszik.”
David Bowie, a színháztényező
(MITEM – 2017 – oslói Norvég Színház – Eugene O’Neill: Amerika Elektra - 2017. április 24.-i előadás)
Tavaly a svájciak hozták el a MITEM-re a csehovi új formákat, Ostermeier Sirályával. Nagyon úgy tűnik idén a norvégok. Görög sorstragédia farmerban, zenei trióval kórus helyett. All that jazz, és működött!
Кто, как, почему/Ki, miként, miért, avagy itt mindenkinek szenvednie kell!
(MITEM – 2017 – Alekszandrinszkij Színház, Szentpétervár – Dosztojekvszkij: Bűn és bűnhődés - 2017. április 23.-i előadás)
Lehet, jókor talált meg a darab és kifárasztott az 5 és fél órás előadás, de attól tény, hogy nagyon-nagyon sok jó, sőt kiváló színházi este ellenére két éve nem „rántott magával” így előadás. A régi élmény egy mindent megváltoztató döbbenet volt, ez egy lelki felszabadulás. Annak igazolása, hogy bármit is hoz az élet, ha elég erősek vagyunk így, vagy úgy, de mindenen túllépünk. Ha van hitünk magunkban és szembenézünk azzal, hogy vannak dolgok, amiben valójában vétlenek vagyunk, de a következményén változtatni mégsem tudunk. Az is közrejátszott persze, hogy a Porfirij leadta nekem a színpadról „azt a baltát”, kár, hogy csak 20 perces megőrzésre. És egy nevet örökre megjegyeztem, Виктория Викторовна Воробьёва-ét (megdolgozott érte, hogy anyanyelvén említsem).
Hedda, mint Belle Starr
(MITEM – 2017 – Dramaten Stockholmi Királyi Színház – Ibsen: Hedda Gabler - 2017. április 22.-i előadás)
Belle Starr a XIX. század egyik törvényen kívüli hölgye volt Amerikában, aki igen ügyesen használta a puskát. Akárcsak a svédek Heddája. Nekem valahogy úgy tűnt, fétisszerűen rakosgatta a pisztolyokat, mint nem létező kisdedjeit, akikre persze nem vágyott. Az biztos, ha nem olvastam volna Ibsen darabját, most semmit nem tudnék belemagyarázni a látottakba. Ezért, vagy éppen ennek ellenére, lekötött az előadás. A címszerepet játszó Electra Hallmann érdekes színésznő, akinek határozottan van színpadi jelenléte.
Capitulatus!
(Erkel Színház/ Komische Oper Berlin – Mozart: Die Zauberflöte/Varázsfuvola - 2017. április 20.-i előadás)
Bergman, Branagh, Kosky. Ők valami olyat tudnak, amit nagyon kevesen. Más, új szintre emelni egy már amúgy is remekművet. Rendezőként álomvilágot építettek Mozart (és Schikaneder) Varázsfuvolája apropóján. A berlini Komische Oper előadása kivétel a törvények alól, a színen valami olyan működik, ami első megfontolásra kizárt. Tim Burton humora és ízlése, Buster Keaton rezzenéstelen arca, Claudette Colbert bája, a Nyugati Boszorkány masírozó majmai, Cafrinka fekete macskája, Hagrid Aragogjának neje és persze Mozart zenéje. Mindez együtt, egyszerre, céllal, okkal, szellemesen és értelemmel. Az „animációs” opera varázslatféle.
Go Johnny go!
(MOM Kulturális Központ/Nemzeti Táncszínház - Feledi Project: Sztravinszkij - Les Noces (Menyegző) - 2017. április 11.-i előadás)
Számomra is hihetetlen, de Sztravinkszkij Les Noces című darabját ismertem, az meg egyenesen csodaszámba ment, hogy láttam is a Royal Balett egy régi előadásán, dvd-n. Ha Sztravinkszkij zenéje díszlettervezésre ihlette Picassot, szerelemre lobbantotta Coco Chanelt és Walt Disney is akarta rajzfilmjéhez szerzeményét, pont a társművészetekre oly fogékony táncos fantáziáját ne mozgatta volna meg?
Nemzeti Lovas Színház
(Nemzeti Színház – Euripidész: Hippolütosz - 2017. április 10.-i előadás)
Karsai György tanár úr megtanított beavató színházi estéin, hogy a görög drámákat mai szemmel kell olvasni, így felfedezni a bennük rejlő, örökkévaló tanulságokat. Ezt Zsótér Sándor is tudja. Nem aktualizálta a történetet, mégis mai gondolatokat közvetített a k.e. 428-ban íródott darab színrevitelével. Euripidész persze az emberi lélek, vagy inkább az emberi gonoszság nagy ismerője volt: „Valóban tudom, mily gonosz, mit tenni szándékozom, de erősebb bármely megbánásnál a haragom.”
Kis magyar rapszódia
(MÜPA – Michael Sturminger: Just call me God - 2017. április 4.-i előadás)
Minden ember életében van legalább egy pillanat, amikor a világmindenség porszemeként megadatik neki, hogy a Föld évmilliárdjai történetében egy adott korban és napon olyan történés részese lehessen, amely naptól már semmi sem lesz többé számára ugyanaz. Nekem ez a nap 2011. október 20-a volt, amikor élő közvetítésben néztem a SkyNews csatornán, ahogy elfogták Szurt városában Moammer Kadhafit. A Just call me God című előadást nézve gondolatban újraéltem, ahogy a Líbiai Szocialista Népköztársaság Nagy Forradalmának Vezérét kihúzzák egy szennyvízcsőből, majd agyonverik. Amúgy is pocsék hangulatban vagyok már napok óta, így aztán John Malkovich-show az én fejemben valóságos KO-ra sikeredett, összekeveredve a mai magyar történésekkel.
Those who do not love me
do not deserve to live/
Akik engem nem szeretnek,
nem érdemlik meg az életet
(Moammer Kadhafi)
Bepenészedett életek
(Pesti Színház – Woody Allen: Szentivánéji szexkomédia - 2017. április 3.-i előadás)
A Szentivánéji szexkomédia alapból sem „woodyallen-es”. Nem nagyvárosi neurózis, hanem vidéki idill, semmi mély depresszió, megterhelve a miért is vagyok én zsidó kérdéssel, csak kusza érzelmi és érzéki problémák. A film se volt igazán átütő – nekem -, az abból készült színpadi mű sem veretes. Ettől persze lehetett volna ez még egy érdekes előadás, de nem lett. A tanulság? Úgy általában isten mentsen attól, hogy egy angol Csehovot játsszon, egy orosz meg Woody Allent rendezzen.
Harry kocsmája
(Katona József Színház – Martin McDonagh: Hóhérok - 2017. március 19.-i előadás)
Harminckét hóhéra volt Nagy-Britanniának. Köztük az egyik legsikeresebb – akárcsak a darabban – a Harry keresztnévre hallgató Mr. Allen, aki 1964-ig teljesített szolgálatot. Harry Allen csak a „második legjobb” volt és „soha nem érzett egy pillanatra sem bűntudatot, mindig békésen átaludta az éjszakát akasztás előtt, utána is”. Naplót vezetett 82 akasztásáról, amit már halála évében, 1992-ben árverésre dobtak a Marshall's aukciósházban. Persze, mint minden szakmának, a hóhérszakmának is megvolt az a veszélye, hogy hiba csúszik az ügymenetbe. De akárcsak egy traumatológusnál, szépítésre itt sem volt esély.
„Az élet valójában egyszerű, csak mi ragaszkodunk hozzá, hogy bonyolulttá tegyük”
(Thália Színház/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata - Határon Túli Magyar Színházak Szemléje - Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása - 2017. március 13.-i előadás)
„Egy Coehlo idézet a meghívóra” – énekli a Honeybeast, de Hamvas Béla Olbrin Joachimról szóló (filozofikus) meséjéből is lehetne bármely meghívóra jobbnál jobb filozófia közhelyeket nyomtatni. Joachimnak nincs gyártási azonosítószáma, „(élet)receptje”, sőt még fikciói sincsenek. Úgy tűnik tucatember, de mégsem tud a tömeg része lenni. Aztán eljut a világvégén is túlra, ahol felfedezi az alkotás örömét, a lélek szépségét, és végre rájön, hogy hibája csak az, hogy egyedi, ő nem a tömegtermelésre állt embergyár milliomodik outputja.
Au revoir Alice, bye-bye Birdie!
(Játékszín – Jack Popplewell - Robert Thomas: A Hölgy fecseg és nyomoz 100. előadás - 2017. február 28.-i előadás /
Katona Sufni – Fekete Ernő Weöres-estje, Mennyekbe vágtató prolibusz, utolsó, 101. előadás – 2017. március 10.)
A dolgok jelenlegi állása szerint két színész van, aki képes becsábítani többször, ugyanarra az előadásra, Vári Éva és Fekete Ernő. Ha valaki nekem azt mondja, hogy A Hölgy fecseg és nyomoz című darabot nem egészen két év alatt képes leszek hat alkalommal megnézni, lehet, kezdeményezem az illető gondnokság alá helyezését. De megtörtént. Ahogy a Prolibuszt is láttam már két ízben, az utolsó előadás előtt. Kíváncsi voltam a „Hölgyre” és „Madárkára/Birdie-re”. De most eljött a búcsú ideje.
„A legfontosabb, hogy ne létezzenek illúziók”
(Átrium Film-Színház – Dinyés Dániel – Duda Éva – Hegyi György: Frida - 2017. március 5.-i előadás)
„Én régen gyakran gondoltam azt,
hogy én vagyok a világ legfurcsább embere,
de aztán arra gondoltam,
hogy sok ilyen ember van a világon,
lennie kell még olyannak, mint amilyen én vagyok,
aki ugyanúgy, ahogy én is,
bizarrnak és sérültnek érzi magát.”
(Frida Kahlo)
Ha valaki, hát Frida Kahlo tudta mit beszél, amikor leszámolt az illúziókkal. A mexikói festőnő egész élete egy kihívás volt, mennyit képes tűrni az ember. Neki nem ahhoz kellett kurázsi, hogy merjen élni, hanem ahhoz, hogy akarjon élni, s nem a fájdalmai ellenére, hanem a fájdalmai árán. Élete megpróbáltatásaihoz képest semmiség volt, hogy nő létére összenőtt szemöldökkel és kis fekete bajuszkával flangált, s egy apja korú, lump embert szeretett, Diego Rivera mexikói festőt.
„Meghalni könnyű, a vígjáték a nehéz”
(Thália Színház – A. Dumas/J.P. Sartre: Kean, a színész – 2017. március 4.-i előadás)
A Keant játszó színész egész este a fenti mondatot hajtogatta, sőt, társaival együtt volt olyan kedves, hogy meg is mutatta, mily igaz ez az állítás. Egy nagyon jó társalgási darabból, tele poénnal, ráadásként egy jó fordításban, sikerült unalmas estét összehozni. Szép mentés volt Molnár Piroska színpadra küldése, de egymagában kevésnek bizonyult. Ahhoz, hogy egy jól megírt színdarabból ne csak kiragyogjon, hanem mentse is az előadást, még a színésznőnek is hasonló kvalitású játszótársak kellenek, mint A nagy négyesben.
„Kicsinálnak, mit csináljak?”
(Radnóti Színház – Shakespeare: Téli rege - 2017. március 3.-i előadás)
Shakespeare legtöbb művét nem nagy kunszt izgalmassá tenni. A Téli regét/mesét igen, hiszen a darab maga is csak egy mese a mesében, megspékelve a sors kiszámíthatatlanságával. A Szabó T. Anna – Morcsányi Géza – Valló Péter - Bálint András kvartettnek sikerült a kunszt, mert hiába a klasszikus angol színmű, a jó színészek, ahhoz, hogy ez a dráma igazán hasson, kell némi ötlet. Nem felejtettem még el a Kenneth Branagh Theatre Company 2015-ös adventi varázslatát, ahogy Branagh Leontesként állt a színpadi hóesésben, de Valló Péter előadásából áradó brainstorming szintén levett a lábamról.
Holle anyó Anglia trónján?
(Pesti Színház – Peter Morgan: Audiencia - 2017. február 27.-i előadás)
Hát hű! Lehet a darab Angliában és az USA-ban nagyot szólt, Budapesten éppen csak pukkant. Pedig a darabötlet remek. II. Erzsébet lassan 65 éves – sokszor alapjaiban megrengetett – uralkodása, 12 miniszterelnök „elfogyasztásával” egyenesen lélegzetelállító. De ez az előadás lassú, a szereplőgárda teljesítménye egyenetlen, II. Erzsébet meg sehol.
Izig-vérig Harpagon
(Pesti Magyar Színház – Molière: A fösvény - 2017. február 24.-i előadás)
Egy számomra mértékadó színikritikus azt találta mondani, „ha csak kijön Haumann Péter a színpadra, rögtön elolvadok a gyönyörűségtől”. Gondoltam magamban – tudom, tiszteletlenül -, ez sem komplett. A színész karrierjének valós aranykorát, az 1970/80-as évekbeli alakításokat nem ismerem. Az utóbbi pár évben pedig – szószerinti - vergődését láttam csak a Katonában, nem neki való előadásokban, nem neki való szerepekben. Megnézve A fösvény-t úgy tűnt, valahova most hazaért a színész.