Iza színházban járt - Cseh Andrea Izabella

„Őrült zene”  

(Miskolci Nemzeti Színház – Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek - 2021. március 13-i online előadás)

Szegvári Menyhért rendező a ’80-as évek elején vitt színpadra először Szomory darabot, a Szabóky Zsigmond Rafael-t. (A címét Hagyd a nagypapát!-ra változtatta, gondolván, ki menne el színházba az eredeti darabcímre.) Úgy tartotta, az író „őrült zenét” írt, mert: „ami szellem és kellem és bűbáj és műháj és zsong és kong és hajít, mondhatnám hajlít és ferdít és ordít és fordítva ferdít, ez mind, mind itt van nekünk”. Abszolút meghatározás. Talán ezért nehéz Szomory drámáit élvezhető mód színre vinni, mert ha az „őrült zene” nem jön vissza, oda az egész. Miskolcon Keszég László és a társulat valamire ráérzett, majdnem kamarazenél.    

Egyre mélyülő seb

(Katona József Színház – Garaczi László: Végre egy kis csönd – 2021. február 12-i e-színházi előadás)

A csúf igazság: nehezen néztem végig. Elvégre is itt ülök félig bezárva, hogy lehetek annyira lüke, hogy a többi bezártat nézem. A premier plánban mutatott színészarcok, a videotechnika, a zene egyszer csak beszippantott. Hiába mozgott a kép, úgy éreztem rádiójátékot hallgatok. Kicsit ingerültté váltam, amire 75 perc múlva felállhattam. Valami mégsem nem engedett el, nem tudtam elűzni az arcomba tolult arcokat, a szikár, fásult mondatokat. Mindjárt Valentin-nap, Diana Krall és Tony Bennett duett-albumával próbáltam védekezni: Love is here to stay. Nem jött be.  

szombat, 23 január 2021 18:30

Pass Andrea: A vándorkutya (Vígszínház)

A gyerekek órája

(Vígszínház – Pass Andrea: A vándorkutya – 2021. január 23-i streamelt előadás)

Pass Andrea írta, rendezte darabnak nyugtalanító feelingje van. Valamiért William Wyler Végzetes rágalom (The Chlidren’s Hour) című filmjére és Szakonyi Károly Adáshibájára emlékeztet, így együtt. Mit tehet a gyerekszáj, a pletyka emberi életekkel, s mit jelent, ha otthon együtt is ül egy „család”, de nincs miről, vagy nem mer semmiről beszélni. A darab leginkább meghökkentő. Nem groteszk, nem misztikus, véletlenül sem thriller, komédiának sötét, tragédiának könnyű, véres családi drámá(k)nak soványka. Színházba nem mentem volna érte, de online bevállaltam, kíváncsi voltam Halász Juditra. Milyen jól tettem!

„Nő vagyok, és egy nő sorsát akarom!”

Augusztusban az Ünnepi Játékok 100. évfordulóját ünnepelte Salzburg. A kerek születésnap – a fesztiválalapító, Max Reinhardt előtti tisztelgéssel – csendesre hangolódott. Már a tavalyi évben érezhető volt, változás jön. A fesztivál két vezérszava: mítosz és #metoo. Helga Rabl-Stadler 25 év után búcsúzott az elnöki poszttól, míg Markus Hinterhäuser, a fesztivál művészeti vezetője 7 évre – harmadízben – ismét bizalmat kapott. A 2019-es fesztiváltéma: antik mondák, ezzel tisztelegve a másik fesztiválalapító, Hugo von Hofmannsthal emléke előtt, aki a mítoszokat az emberi lét varázslatos tükrének tartotta. Hat operabemutató, három színházi premier, kéttucatnyi világsztár. Jól kezelték a „kellemetlenségeket” is, a fesztivál kellős közepén érte Placido Domingót – a világ talán legnagyobb élő operaénekesét – a zaklatás vádja. Rabl-Stadler asszony és stábja egy éjszaka alatt kiizzadta magából a megoldást: in dubio pro reo. A zárónapon Domingót álló ovációval éljenezte a közönség a Luisa Millerben, és visszavárták 2020-ra A szicíliai vecsernyére. (A salzburgi publikum maga ítél.) Azonban 2020 márciusában felütötte fejét egy sötét erő: a világjárvány. Wilfried Haslauer kormányzó a nyár elején bejelentette, Helga Rabl-Stadler szerződését 2021. december 31-ig meghosszabbítják, hogy az általa előkészített program, ha később is, de méltómód megvalósulhasson. A nyáron „csak” két opera és két színházi bemutatóra került sor, bizonyosan iszonyatos pénzügyi veszteséggel. Évtizedekig sikeres elnök így nem búcsúzhatott. Salzburg ugyan nem vált szellemvárossá, de szellős osztrák kisváros képét mutatta. A programokra még az utolsó percekben is volt elérhető jegy, bármelyik étteremben, bármely napszakban szabad asztal, és szállodai szoba bőséggel. Placido Domingó nem lépett fel A szicíliai vecsernyében, az előadás elmaradt, ám életműdíjat kapott a várostól, amelyért – a COVID-19 vírusból felépülve – annak rendje és módja szerint elrepült Salzburgba augusztus 6. napján.            

Cella-tangó

(Feledi Project – NO EXIT – 2020. december 10-i online felvétel a Nemzeti Táncszínházból)

„A pokol – az a másik ember/a többiek” tartotta Sartre, ami igen jó alapgondolat lehet egy táncszínházi esthez. Az író Zárt tárgyalás című drámáját dolgozta fel a Feledi Project szeptemberben bemutatott NO EXIT című előadásával. Egy gyermekgyilkos, egy áruló és egy szeretőgyilkos, akik még haláluk után, a pokolban is egy másik embert kínoznak, csak maguk kínjával ne kelljen szembenézniük. Feledi nem az Isteni színjátékból ismert mitológiai képekben mutatja meg a poklot, hanem azt a hétköznapi infernót láttatja, ami mindennapi emberi kapcsolatainkat uralja. Most nem annyira történetet mesél, hanem érzéseket villant fel, ami a zenével, a fényekkel, az egymásnak feszülő, majd szétváló testekkel, egy-egy szólóval mégis emberi sorsokká, történetekké állnak össze.

Elemi ösztön(ök)

(Pécsi Nemzeti Színház – Katona József Bánk bán című drámájának átdolgozása Nádasdy Ádám újrafordítása alapján - 2020. október 26-i előadás)

Vilmos Noémi számára 2020 őszi(rózsás) SZFE-mozgalma parádés antrét jelentett a pályára lépéshez. Ha nincs a bemutató körüli nyilatkozatháború, hogy vajon trágár-e a pécsi előadás vagy sem, ha Vilmos nem a SZFE egyik vezérszónoka, nem lenne most nézői zarándoklat a pécsi Kamarába. Kezdő színházi ember szárnybontogatását látni szívmelengető. Különösen, hogy az előadás – alább bővebben kifejtve – hagy kivetnivalót maga után, de az nem kétséges, hogy a rendező és közvetlen alkotócsapata erős művészi vízióval bír. Mégis úgy gondolom, az előadás végén felhangzó hangos szimpátia taps nem a produkciónak, hanem a helyzetnek szól. A színpadon felhangzó „Sokáig éljen a magyar szabadság!” és a „Szabad ország, szabad magyarok!” vezérmondatoknak.  

vasárnap, 15 november 2020 15:54

Azt meséld el, Pista! (Örkény Színház)

Mácsainak lenni….   

(Örkény Színház – Azt meséld el, Pista! – 2020. október 21-i előadás)

Mácsai Pál - az általam ismert - színházi élet azon szereplője, akit soha nem tudtam kategorizálni. Színházigazgató, rendező, színész, előadóművész, néha zenész, és mindemellett vagy mindezért közéleti ember, napi moralista, zoon politikon.
Nézőként szemlélem, nem testközelből. Innen kínos tévedését, botlását nem láttam. Ha szól - akár a színpadon, akár a közéletben - mértéktartón teszi, lazasággal álcázott eleganciával. Mindenre tudja a jó választ, meg azt is, hogy a színház világában mi a „current PC”, emberként és művészként egyaránt. Tudja azt is, mikor kell, és mikor nem lehet kompromisszumot kötni.
Irányítása alatt – szinte surranó pályán – kialakult egy elit csapat, művészszínház: az Örkény. Nem nagyüzem, családias kisvállalkozás. Kívülről botrányok, nyafogások, ajtócsapkodások nélkül, a konfliktusok családon belül maradnak vagy gentleman agreement-el elsimulnak.
A „Mácsainak lenni” jelenség látszólag igen könnyed. Rejtély, mi lehet ennek a tökéletes képnek az ára, ha van ára. Örkény István írásainak interpretálása adta az apropóját annak, hogy tisztuljon a kép. Az eredmény: ez a nézőtérről láthatatlan, és ez így helyes.


Vincze Jánosról két meghatározó impresszióm van. Az első 2019 tavaszáról. Pesti vendégjáték után a Játékszín tele kollégákkal, színikritikusokkal. Ő, a darab rendezője nem „udvarol nekik”, nem sütkérezik a dicséreteikben. Egymagában ül egy kóla felett, feszülten, már menne, az előadás sikeresen lezajlott. Alig egy óra múlva hív, mégsem töltik az éjszakát Pesten, inkább autóba ültek és „hazamentek a zenészek” Baranyába. A második benyomás pár hónappal későbbről van, a POSZT idején benéztem hozzá. Aznap volt a Pécsi Harmadik Színház évadzárója. Uránvárosban, a színház előtti betonon bográcsozott a kb. 15 fős gazdasági-szervező-műszaki csapat. A férfiak főztek, az asszonyok tálalták, amit otthon sütöttek. Kicsit olyanok voltak, mint Kajtárék A veri az ördög a feleségét című filmben. A vendéget középre ültették, reneszánsz mód ettek-ittak-zenéltek-kvaterkáztak. A karmester pater familiasként a rendező-ügyvezető volt. Jókedvűen és fesztelenül.

Nem kergettek asztal körül
ha az élet nem sikerül
sikerülhet még a halál
bátran jöhet otthon talál
(Szegvári Menyhért)



Kacérkodott néha az elmúlás gondolatával, de már évek óta nem vágyott semmire, arra végképp nem, hogy én, vagy akárki más nekrológot írjon róla. A halála napjának éjszakáján átolvastam leveleinket – akár G. B. Shaw és Mrs. Campbell, csak velük ellentétben mi pro forma nem ismertük egymást –, és végiggondoltam hosszú-hosszú telefonbeszélgetéseinket. Az elmúlt pár évben nemcsak az alkotóművészt, az embert is megismertem. Szegvári Menyhért „feladat” volt számomra. Általa, pályáján át értettem meg, mi az a karma. Fájdalom, hogy ő, aki annyi mindenben olyan tehetséges volt, egy dologhoz végzetesen nem értett, nem tudta jól élni az életét.      


(John Updike - Tasnádi István: Az eastwicki boszorkányok – Játékszín, felvételről)

Szeretem Updike regényeit, így ezt, a kisvárosi (fehér) középosztály kiröhögéséről szólót is. Olvastam a Játékszín ajánlóját – „…. David Lynch-filmhez hasonlítható, görbe tükröt tart a világra: a vágyak kiteljesedéséhez mélyrepülésen át vezet az út, ami nyomot hagy az emberben.” Abból gyanút foghattam volna, hogy van „társszerző”. Már az 1987-es film – a smink nélkül is ördögi Jack-el! - határeset volt, de ehhez a produkcióhoz képest maga a Salemi boszorkányok. Ha színen maradna az előadás hallgatnék, de miután nem játssza tovább a színház morgolódhatok.

2. oldal / 30