„És lába már a deszkafokra lépett,
nem látta ott a sok kíváncsi népet,
egyik legény a hurkot rávetette
s a kötélen rángott már vézna teste.

Mikor nyakát a hóhér megcsavarta,
lilásszint öltött sápadt, vékony arca,
egy reccsenés s eltört szegény gerince:
már várta őt a hullaházi pince.”
(Komjáthy Aladár: Akasztás)

 
Nem nagyon szerettem az egyetemen a kötelező filozófiai irodalmat, de Cesare Beccaria: A bűnökről és büntetésekről, kivételt képezett. Egy mondata különösen megmaradt, a pro és kontra a halálbüntetésről témakörben: „nem a büntetés szigorúsága, hanem a tartóssága tesz a legmélyebb hatást az emberek lelkére”. Ezt igaznak tartom magam is. Példának okáért, felakasztani valakit egy gyilkosságért, csak pillanatnyi elégtételt hoz, de valakit arra ítélni, hogy még 50 éven át, mindennap azzal keljen, hogy embert ölt, sokkal nagyobb büntetés. (Már, ha van lelkiismerete.) Persze Martin McDonagh: Hóhérok című színdarabja nem filozófia tételként, nagyon is a gyakorlat oldaláról vizsgálja a halálbüntetést. Mit érez, gondol az az ember, aki megveti a hurkot a mások által halálraítélt nyakára. Csak szakmaszerűen végrehajt, vagy moralizál is?

Aki ismeri az író darabjait tudja, védjegye a fekete humor és bizony sok az erőszakos, durva jelenet műveiben. A Hóhérokban a szereplők csak módjával alázzák, nyúzzák egymást, a hangsúly az eszmei mondanivalón, így a halálbüntetés „jogossága”, az 1960-as évek angol társadalma, különösen a „vidéki” Anglia társadalmi problémáin van. A szerző maga „hagyományos vígjátéki thriller”-nek tartja darabját. A mű 2015-ben íródott és gyorsan elhozta Magyarországra a Katona és Gothár Péter rendező, aki talán a legsikeresebb magyarországi McDonagh-bemutatót is magáénak tudhatja, a Kriplit a Radnótiban, 2001-ben.

Az elején le kell szögeznem, a Hóhérok messze nem olyan ütős darab, mint a Kripli, a Párnaember, vagy a Vaknyugat. Igaz, nem is „ír gyökerei” vannak, de azért itt is halnak meg a színpadon. Amit ebből a színműből ki lehetett hozni, az megjelent a Katona előadásában. A történet két nap alatt játszódik egy ivóban, 1965-ben, Oldham-ben (Manchester elővárosában) akkor, amikor az angol parlament már bejelentette a halálbüntetés eltörlését. A kocsma üzemeltetője, Harry Wade, a második legismertebb hóhéra Nagy-Britanniának. Ide toppan be egy idegesítő londoni fickó, bizonyos Mooney, alaposan megkavarva a pub állóvizét, valamint Harry volt „akasztós” segédje, Syd egy igen nyomasztó hírrel, talán kivégeztek egy ártatlan embert. Ráadásként megjelenik egy újságíró, aki interjút kér Harrytől, a hóhéri karrierjéről. A cikk után pedig megérkezik a már nyugdíjas „kolléga”, Albert Pierrepoint, aki a hóhérok doyenje volt, Harry csak az árnyékában sütkérezhetett. 

Wade-nek egy szolidan zugívó asszonya, Alice és egy gátlásokkal küzdő Shirley nevű lánya van, ők hárman viszik a kocsmát. (Csak érdekességként, a darabbéli név, két angol hóhér nevéből tevődik össze, a már említett Harry Allen-ből és Stephen Wade-ből, aki annak az Albert Pierrepointnak volt a segéde, aki 450 emberen hajtott végre halálos ítéletet, közöttük valamivel több, mint kétszáz náci bűnösön. „Kölcsönkérte” őt Németország és Ausztria erre a célra. Neki volt kocsmája a való életben Oldham mellett.) A kis család, ez a három karakter le is tarolja a darabot, a többiek, bármilyen fontosak is dramaturgiailag, és bármilyen jó alakítások is születtek, csak kiegészítő színek. 

Az ívó törzsközönsége, akár David Lynch Twin Peaks-jéből is előléphetett volna. Bárgyú, agyatlan figuráknak tűnnek ők, mégis ott van bennük a sötét oldal. A kocsmatöltelékeket játszó színészek mindegyikének sikerült egy életet a színre vinni, szerepbéli karakterük múltját, jelenét, jövőjét, egy komplex emberi jellemet megjeleníteni. Fry (Kocsis Gergely), mint állandóan matt részeg kisvárosi főfelügyelő, aki állni nem tud a piától, csak kapaszkodva, de amikor kell, a zsaruvér, vagy inkább bizonyíték elmaszatolására képes zsaruagy felbuzog benne. Charley  (Lestyán Attila e.h.), aki olyan jelentéktelen, ha nem lenne, fel sem tűnne, Bill (Mészáros Béla), aki válása óta non-stop részeg, s úgy nyal Harry egójának, hogy az gyomorfogató, ráadásként eljátssza a semmiről, hogy az az ő véleménye. És végül Arthur (Bezerédi Zoltán), akinek hallása és látása szelektív, azt lát és hall, amit akar, s kiválóan ellavíroz - a talán nem is létező – fogyatékosságaival. Ő az egyetlen, akinek ellenvéleménye is lehet Harry ellenében. 

A hóhér szakma csúcsragadozója szerepében, Alfred Pierrepoint-ként, Máté Gábor állt a színen. Hálás szerep, mint Kellér Dezső szerint Honty Hannáé a Luxemburg grófjában, Madame Fleury-ként. Az utolsó percekben tűnt fel, de addig csak róla beszélt jóformán mindenki, Pierrepoint így, Pierrepoint úgy, ott se volt, de puszta neve irányította az eseményeket. Persze Harrynek veszett kutyaként vérben forgott a szeme, ha személye felmerült. Máté meggyőző volt, élt a ziccerrel, de még nem kelt külön életre az általa vitt figura, mint a Sirályban Szorin, majd talán később.
 
Harry segédjeként, Cyd szerepében Ötvös András telitalálat. Ha valami, ez a szerep az övé. A szervilizmus, a stílustalanság és a sunyi reváns bajnoka egyben. Minden mozdulata, szava olyan volt a színpadon, ahogy én képzelem az angol cockney-t, mint társadalmi egyedet, bár tény, ők londoniak, nem „vidékiek”. 

Tasnádi Bence Mooney-ját – a darabban minden baj okozóját - eleve meghatározta jelmeze. Azt simán viselhette volna az ifjú Tom Jones, amikor 1964-ben Londonba érkezett Pontypridd-ből, hogy végre legyen egy hit-je, az a bizonyos It’s Not Unusual. (Tihanyi Ildi jelmezei, amelyek abszolút korhűk, sokadszorra tesznek majdnem egy teljes darabot a bemutatott darabhoz.) Mooney elegánsan ugyan, de tenyérbe mászó, polgárpukkasztó, deviáns és titokzatos. Tasnádi bravúrja, hogy csak a végén dőlt el ki is ő, addig ide-oda kapkodta a fejét a néző, hogy belője a figurát.  
 
És akkor a Wade-család. Rezes Judit a sokadik piás asszonyt viszi színre (Abigail bulija, Részegek, A bajnok), de ahány darab, annyi részegség. Most is van egy kis pluszjátéka, amitől ez a tintás nő más lesz, mint elődei. A szerep csúcsra járatva, amikor a szerető anya elmagyarázza elfuserált, 15 éves, tömblábú és kuka lányának, „Sörlikének”, hogy nem kell az olyan csaj a fiúknak, akik belül gátlásosak, kívül deprimáltak, vagy ha belül gátlásos, kívül legyen bombacsaj, ami „Sörlike” ugye nem. Jordán Adél kisebb bravúrt vitt véghez. Először is maszk és különösebb jelmez – tömblábakat leszámítva – elhiteti gond nélkül, hogy 15 éves kamasz. Aztán hopp, a depis, kissé debil kis hernyóból pillangó, mi több némi bölcselettel bíró nő lesz. Megint egy pompás karakteralakítás. Jó lenne már egy abszolút főszerep, mit bír a színésznő.  

Fekete Ernő szerepkört váltott. Már nem kisfiús amorózó, jönnek majd szép sorban a kiégett csehovi középkorúak és a gonosz Shakespeare-i figurák, meg az amerikai trojka, O’Neill-Williams-Miller hősei. Most Harry Wade-et nézve a színpadon először döbbentem rá, hogy semmit nem tudok erről a színészről. Idáig meg voltam győződve, hogy ő Ivanov, Vagin, Stockmann, Hjalmar Ekdal, Alceste. Úgy hittem ezek azok a karakterek, amelyek személye által realizálódnak a színpadon. De akkor honnan jött Harry Wade? Ez a korlátolt, hímsoviniszta, öntelt, hiú bugris, aki még beszélni sem tud? Mert a színpadon nem egy színész állt, aki játszott, hanem Anglia második legjobb hóhéra, Oldham-ből, ez tuti. Fekete Ernő ritkán visel színpadon maszkot, tömést – nem kis műpocakra gondolok -, de most ezt is bevetette, keménykalappal, csokornyakkendővel, kárókockás mellényben nem disztingvált pub-ot, kricsmit vezetett. Harry már megjelenésében a megtestesült angol provincializmus volt. Ráadásként Fekete nem a saját hangján beszélt, Harry kapott egy új nyelvet és hangszínt, kis horkantásszerű röhögéssel. Harry Wade nyelve se nem argo, se nem szleng, se nem tájszólás nem volt, valami egészen egyedi, Henry Higgins átmenne világbajnok gyorsíróba, ha jegyzetelhetné. Nem tagadom, kedvelem Fekete Ernő színészi munkásságát. Ha nem így lenne, ezzel az alakítással feltétlenül megnyert volna magának. Így csak elképedtem, újra, milyen színpadi átlényegülésre is képes ez a művész.

A darab hosszúsága ellenére szórakoztató volt, végig lendületes, nem ült le, pedig két részben játsszák. Ehhez nagyon sokat hozzátett Morcsányi Géza fordítása és vélhetően Radnai Annamária dramaturg munkája. Szinte végig úgy szól a szöveg, hogy egy-egy igekötő, vagy hang elhagyásával, felcserélésével nyelvünkben nem létező szó, kifejezés hangzik el a szereplők szájából. Például elfogulatlan helyett, fogulatlan, fehéren-feketén helyett, fehéren a feketén, nem méltattam rá odáig, stb. Tudja a néző füle, hogy mit hall, de mégis elmosolyodik.  

És az angol hóhérok, az ő lelkük, hogy néha egy ártatlan embert húztak fel – kimondani ugyan szörnyű, de amíg nem mi vagyunk -, talán nem is annyira érdekesek.

Gothár Péter vezetésével a Katona-csapata megmutatta, hogyan kell a Portugált angolosítani. Egy felvidéki kocsma és annak üzemeltetői, törzsvendégei sok hasonlóságot mutatnak az angol kocsmatöltelékekkel, a Wade-családdal. Egyformán pitik ők, de hiába röhögünk rajtuk, szánjuk is őket. Ettől lesz ez az előadás vélhetően sikeres, mert a színészek tesznek róla, hogy a figurák tökéletlenségükkel, fogyatékosságukkal is a szívünkbe lopják magukat. 

Aki megnézi az előadást, megérti mire a Komjáthy-idézet, mert akasztás azért volt, dögivel. 

(Dömölky Dániel fotója.)