Iza színházban járt - Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 - Monteverdi: Poppea megkoronázása
csütörtök, 23 augusztus 2018 00:10

Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 - Monteverdi: Poppea megkoronázása

Értékelés:
(37 szavazat)

Two hearts, believing in just one mind

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Monteverdi: Poppea megkoronázása – 2018. augusztus 20.-i előadás)

Utálom a „soha ne mondd, hogy soha”-kat. De most mégis. Ilyen komplex, kompakt előadást még nem láttam Salzburgban, még akkor is, ha a produkció erőteljesen feszegette a mai operajátszás határait. Elég-e még - önmagában - csak a zene és káprázatos énekhangok vagy több kell? Az estén a tánc, a zene, az ének és a dráma egyenrangú volt a színpadon, s mindez közel 400 éves barokk muzsikára. A maga nemében forradalmi előadás, amihez Monteverdi operája kiváló alapanyag volt. A téma erotikus, mélyen erkölcstelen, így mellbevágó. A zene viszont mennyei. Poppea csókjai révén Róma első asszonya lesz, egy álhatatlan férfi oldalán, akinek csak folyton változó vágyai az állandók.     

Egy komplett örült Rómából, akinek az anyja eléri, hogy a sokadik férje a vér szerinti fia helyett az ő fiát tegye meg hatalma és trónja örökösének. Midőn ezzel megvolt, azonnal meg is mérgezte az urát, s biztos, ami biztos még megölte a vér szerinti fiút, az igazi trónörököst is, a sajátjáért. Az a kis hálátlan köszöneteként eltette anyját láb alól. Aztán Néró – mert róla van szó - ötször házasodott, három nőt és két férfit emelt maga mellé. Az első feleség, Octavia azért halt meg, mert Néró beleszeretett Poppeába, akinek nászajándékul odaadta Octavia levágott fejét is. De a szenvedélye gyorsan elmúlt, a császárnévá koronázott terhes asszonyát úgy hasba rúgta, hogy az belehalt a vetélésbe. Hát így ment ez Rómában.

Ehhez a sztorihoz nem kaptunk klasszikus operaszínpadot ezen az estén. A legfőbb díszlet egy magasból és hátulról, előre szinte hullámokban alábukó, hatalmas festett szőnyeg volt, ami beborította a színpadot. Motívumai mezítelen testek, mintha barokk festményekről. Egy gigantikus kristály csillár néha aláereszkedett, s a színpad közepén, egy kerek pódiumon egy-egy táncos folyamatosan a saját tengelye körül forgott, önmagát szédítve, akár egy dervis. Az egész estén át. Talán az őrület szimbóluma volt ez. Azé az őrületé, amely Neró udvartartását, s magát a császárt, a költőt, a szerelmes férfit is irányította. Sarah Lutz szólótáncos, a BODHI PROJECT és a SEAD Salzburg Experimental Academy of Dance tagjai vérprofik voltak. Csak a sarokban jutott hely egy Bilmann-pirouettenek, stabil, álló helyzetből, s a táncosok csoportképei mindig úgy mutattak, akár Hieronymus Bosch festett víziói. A zenészek nem a zenekari árokban foglaltak helyet. A Les Art Florissants tagjai - William Christie irányításával - a színpad előterében ültek az estén, két oldalt, kis mélyedésekben, hiszen a 16 zenész maga is a színpadi installáció része volt. 

Az énekesek hiánytalanul és hibátlanul teljesítettek. Elsősorban Nerone-Néró (Kate Lindsey) és Poppea (Sonya Yoncheva). Mert Monteverdi művéhez „nagy hangok” kellenek, s nekik az opera két főalakjának szerepében ez szerencsésen megvolt. Néró szerepe eredetileg kontratenor, amit Lindsey mezzoszopránként váltott ki. Megmutatta az örült császár miden szélsőségét, kettős, sőt rejtett énjét. Hol a vágyaktól remegő, érzéki szerelmest, hol a parancsoló, hisztis, magában bizonytalan, s ezt erőszakossággal palástoló uralkodót. Hangban, mozgásban egyaránt. Kapott egyet a hímsovinizmus is, ahogy hippinek ható szerkóban téblábolt, s minden örültsége után értetlenül, széttárt karral állva kérdezte szinte: Most mi van? Ezentúl én diktálok! Ennek a karcsú nőnek erőteljes, férfias jelenléte volt színpadon, túlzások nélkül. Méltó párja volt Poppea szerepében az énekesek között A+-listás Yoncheva. Még véletlenül sem egy odaadó szerelmes nőt formált, hanem egy számító és hatalomvágyó asszonyt, aki mindent egy lapra tett fel. Első asszony akart lenni Rómában, de mindenáron. Tudta, mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Az énekesnő értelmezésében Poppea összetett figura volt, ám nem éppen szerethető. Érzéki nő, aki vágyott a testiségre, s nem volt ellenére a császári koronáért való harcban némi hancúrozás. Teste ugyanúgy eszköze volt ambícióinak, akár az agya. Igaz, néha megingott, s valóban maga alá gyűrte a szerelem érzése, nemcsak a hatalom mámora diktált számára. A két énekesnő hangja abszolút kiegészítette egymást, duettjeik mennyeinek hangzottak, mert ahol az egyik befejezett egy hangot, ott folytatta a másik. Mintha a két szív, két hang egyként dobbant volna. Arról már nem is beszélek, valóban elcsattantak csókok a színpadon. Nem tudom mivel vette rá a rendező Yonchevat és Lindseyt, hogy formálisan „eljátszadozzanak” egymással, még ha Néróként és Poppeaként is, mert bizony nemcsak jelzésértékű hajszálfinom utalásokat láthattunk. Test a testhez, száj a szájhoz ért. A két énekesnő alárendelte magát a rendezői akaratnak, s emellett énekeltek még felsőfokon.

Talán semmiben nem maradt el tőlük Stéphanie d'Oustrac Octaviaként, aki egyrészt bánkódó, megcsalt nő volt, de gyilkos, bosszúszomjas megcsalt feleség is. Énekhangban kiválóan teljesített, akárcsak Ottoneként Carlo Vistoli. Aki Poppea szerelmes férjeként, annak meggyilkolásától sem riadt volna vissza. Seneca szerepére Renato Dolcini hangban jó választás volt, de kinézetre inkább a fiatal Gandhira emlékeztetett, mint az életét fürdőkádban végző, beteg, elpuhult és megfáradt bölcs házitanítóra. Persze gyengén teljesítő „hang” az nem volt a színen, egy szerepben sem.

Jan Lauwers koreográfus-rendező előtt le a kalappal. Ha jól olvastam, első rendezése ez az opera, s rögtön Salzburgban debütált. Eddig koreográfusként, saját maga alapította táncegyüttesével dogozott. Azt le sem tagadhatná, hogy festészetet is tanult, még táncképei is táblaképekként álltak össze. Erőteljes, szuverén víziója volt az operáról, s játszi könnyedséggel „használta” a szereplők tehetségét, irányította őket a színpadon. Rendezői alapgondolata a szerencse forgandósága és a sors szeszélye körül forgott. Az egyiknek sikerült, felemelkedik, a másiknak nem, elbukik. Látszólag nem tudni miért.

Az biztos, Salzburgban ilyen formabontó előadást még nem láttam, ami a társművészeteket, a zenét, a táncot, a képzőművészetet ilyen egységben kezelte volna. Ráadásként igazi dráma volt a színen. Egy operában hosszú csendekkel mert operálni a rendező, az adott énekes színészi erejében, színpadi jelenlétében bízva. A nagyon máshoz szokott, kicsit sznob közönség jól fogadta, sőt hálásan, hogy nemcsak valami rendhagyónak látszót, hanem valóban rendhagyót látott.

Megjelent: 2170 alkalommal