„Ha egy népet beletörődni tanít a sors,
persze nehéz bűnösnek bélyegezni azt,
aki a végkimerültségig folytatja a beletörődést.
Még nehezebb elítélni éppen ezt a tűzoltót,
hiszen eljön a perc, amikor azt mondja:
nincs tovább — és maga zúdítja le a sziklát a völgybe.”
(Örkény István: Levél a nézőhöz - Tóték)
Remélem, sokan ismerik a darabot, a hatalom természetéről. Az író, Székely János ennek belső ellentmondásait járja körül, mintha egy erkölcsi képtelenséget elemezve. A rómaiak elhelyeznének egy szobrot a zsidók templomában, amit e közösség vallási tételei alapján nem tűrhet el. A dráma példázata szerint, egyáltalán semmi hatalma annak, akié a legnagyobb hatalom, esetünkben Caligulának. Valójában a hatalom azoké, akiknek látszólag egyáltalán nincs hatalmuk. Nem bírom kihagynia a poént: „a dolgozó népé”. És amit én a zalaegerszegiek előadásában a leghangsúlyosabb üzenetnek hallottam: egy nép fizikai leigázása nem jelentheti a meghódítását, mert ez lehetetlen, ha a nép megőrzi a szellemi identitását. Ha ezt elvesztette, akkor már nem nép, nincs mit hódítani.
Sztarenki Pál rendező és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház csapata ráérzett Székely-darabjára. Visszafogott érzelmek, pontos színészi játék, ami a szövegértelmezésre épült. Alig volt mozgás, ha volt, ott már robbant minden. Petronius és Barakiás – a két főszereplő – gesztusrendszere minimális, két köznapi ember beszélgetett vagy inkább leckéztetett, egy megoldandó problémáról. Hol is helyezzék el – a nem is látott - szobrot, épületen belül, avagy kívüle. Cselényi Nóra jelmeze a zsidóközösség esetében kortalan, tradicionális, a rómaiak terepruhában masíroztak. Szlávik István díszlete akárhol lehetne, jelenben, nem távoli múltban, kissé elcsúsztatta az időt.
Petronius, a légiók vezére egy lehetetlen eszmét képvisel, nem nyerhet, se így, se úgy. Ahogy kicsúszik az egyik csapdából, mert mégsem szegül a császár ellen azzal, hogy nem viteti be erővel a szobrot a zsidók templomába, azonnal beleseik egy másikba. Önvédelemből megöleti két bizalmi emberét, holott nem biztos azok bűnösségében. Mennyivel jobb is ő Caligulánál, akit a lovát ültette a szenátusba? Farkas Ignác helytartója az elején érdektelen, csak hajtogatja: „A templomba kell!” Itt van, parancsot hajt végre. Mit kell ezzel vacakolni? Aztán elkezdik érdekelni a főpap szavai, megrendül. Nem mondhatnánk, hogy Petroniusa intellektuális fölényű római, de gondolkodó, erős férfi, aki az első perctől kezdve uralja környezetét. Szép ívű játékkal mutatta meg egy ember belső vívódását. Nem széles gesztusokkal, nagyhanggal, hanem belső tűzzel. Ez Farkas alakításaiban valahogy mindig benne van, még ha elbukó, kisembert játszik is vagy főleg akkor. „Mint komor bikának olyan a járása”, valahogy tudjuk már az elején, lesz katarzis. Most éppen akkor, amint szétkapta egy szögbehajtóval a szobrot rejtő szállítódobozt, s meglátta az valójában mit is rejt. Hát most nem császár szobrát. De előtte még megkönnyezte eddigi oktalanságát, hogy erkölcsi hullaként tengette mindennapjait a provinciákon, egy nem létező hatalmat szolgált, amikor lehetett volna a tudás birtokában is.
Balogh Tamás Barakiás főpapja szinte jelentéktelen. De nincs benne semmi félelem, amikor érveit, benne a kérés elutasítását kell kimondania a légiók vezére előtt. Nem bölcs, nem tévedhetetlen, csak hisz. Istenben, igazában, népében és hitében, de nagyon. Lucius (Hertelendy Attila) és Probus (Szakály Aurél), a két segédtiszt szinte egyek, mintha nem is lenne különbség közöttük, csak másként túlélők. Ugyanúgy végzik – ebben a bűnben – speciel mindketten ártatlanul. Deciust, Caligula követét Kiss Ernő játszotta végig önelégült vigyorral. Mai, fura figura volt, pragmatikus, aki annyit ért, amennyije volt éppen, és sohasem veszített, ha igen, akkor is nyerésre állt, másban, máshol. Beszédes volt testjátéka, ahogy lefagyva tűrte a nála sokkal nemesebb Petronius őszinte, bajtársi ölelését, ahányszor csak találkoztak. Bellus Attila alakításában I. Agrippa elment aranyért alkut venni Caligulához, az előadásban inkább volt túlélő bankár, mint Palesztina királya, okos gazdasági döntést hozott a menekülés érdekben. Júdás (Andics Tibor) meg valóban egy politikust mintázott. Esztelenül köpködött, szinte mindegy is mire. A lényeg, hogy hangosan, feltűnéssel.
Nagyon egyben volt ebben az előadásban minden. Könnyen befogadható, beszédes szimbólumok, némi eszmei mondanivaló, éppen annyi aktualizálás, hogy az előadás ne legyen poros, de mégis értse a néző a párhuzamot, már ha van és akarja. Hagyták mint mindig, hogy a szerző szóljon általuk. A színészek részéről korrekt társasjáték a színpadon. Egy jó színházi este.
(Fotó: Seres Péter)
