Eperjes Károly kedvelheti Schillert. Gyors egymásutánban harmadszorra állítja színpadra az Ármány és szerelmet. Két éve Veszprémben, tavaly Békéscsabán, most februárban pedig a Pesti Magyarban. Az MTI híradása nyomán érdeklődése a mű iránt: „A klasszikus darabok általában mindig érvényesek, de ebben a furcsa jelen pillanatunkban, a migráció, a világ megbolondulása idején […] amikor Európa nyugati része megkezdte a gyarmatosítást. Ennek következménye van, amit most fájdalommal érez mindenki.” Lövésem nincs, miről beszél. Miután az Ármány és szerelem egy klasszikus szerelmi történet, ami tragikus véget ér a társadalmi különbségek áthághatatlansága miatt.
Már csak azért bíbelődtem azzal, hogy megtudjam mit is akart ezzel a „rendezéssel”, mert amit színpadra vitt, már 30 évvel ezelőtt is egy avítt és poros előadás lett volna. Köze nincs a produkciónak a 2018-as színházi életéhez, annak művészi szelleméhez. Nem is érdemes szót vesztegetni rá, hisz az alkotók maguk sem feszültek meg az új ötletektől. Jelmez- és díszlettervező harmadszorra is ugyanaz, előhúzták a korábbi terveket, talán még le sem porolták. Egyébként mindez szemmel láthatóan nagyon drága és valóban szép kiállítású, de ötlettelen és statikus. A szereposztás zömében tévedés. A szereplők - tisztelet a kivételeknek - nem tudnak megfelelni a szerep kihívásának. És itt nem a főiskolásokról beszélek, nekik nagyonj kellett volna a endezői vezetés, pl. annak megvilágítása, hogy az érzelmeket nem üvöltéssel kell kifejezni, még egy Sturm und Drang darabban sem.
Haumann Péter eljátszotta már Eperjesnél Miller muzsikust, éppen két éve Veszprémben, ő is újrázott. És úgy döntött, csinál magának egy kis színpadi örömjátékot. Őt aztán nem befolyásolta Eperjes miket beszél a darabról, pontosan képben van, miben, mit játszik, ki is az a Miller muzsikus. Színpadra vitt egy becsületes kisembert, aki gyenge, eltaposható, de meg nem vehető. Egy örökkévaló tucat polgárt, ahogy az létezik a kezdetektől, s amíg világ a világ.
Aki kicsit is jártas a magyar színháztörténetben tudja, állítólag volt egy „nagy Miller”, Pécsi Sándor a Madách Színházban. A korabeli írások szerint hévvel, pátosszal alakította a muzsikust, nagy hanggal, igazi sturm volt a színpadon. A szerepet éppen Haumann Péterre szabták. A széles gesztusokkal dolgozó, megbízható eszköztárból merítő, de majdnem mindig magas színvonalon teljesítő karakterszínészre.
De Haumann ezen az estén – ami főpróba volt - megrázta magát és azt mondta, „primavera” van. Elhagyott mindent, ami „haumannos”. Nem volt a szokásos tipegős járás, a hitetlenkedő kikerekedő pillantások, rebbenő kezek, széles nagy mozdulatok, semmi, de semmi a szokásosból. Helyette nagyon letisztult, szinte csendes, belülről fakadó alakítás, mintha „belső maszk”. Test kiiktatva, csak szemmel, intellektussal való játék. Szinte vigyázott, hogy ne külső jegyekkel játssza el a karaktert. A színészi karizma hatott, mert az vitathatatlanul van. Haumann külsőség nélkül is tud teljes emberi sorsot, jellemet ábrázolni.
Csupa megadó beletörődés volt Millere. A muzsikus hallgat és tűr. Bár bölcs, s átlát minden hatalmi, társadalmi praktikán, tudja, ez kell a létezéshez, a család fenntartásához. Persze nagyon is élő kisember ő. Egy mozdulatból, pillantásból látjuk, hogy nem veti meg az érzéki gyönyöröket, s ha lehetne, lenne ő nagy moralista. Aztán egyszer aranyat kínálnak neki, annyit, amit elképzelni nem tud. Pár percre megszédül, de aztán életében egyszer kiegyenesedik, gerinces, tettre kész emberként viselkedik. Hősiesség nélküli hőssé válik. Csak egy percre, amíg az élet megpróbáltatásaiért képen vág egy kancellárt. Nem úgy telibe, csak jelzésértékűen, félve, de üt. Az estén ez volt az a két perc, amikor besűrűsödött a levegő, vágni lehetett volna a drámát.
A színész ellene ment eddigi önmagának. Átlényegült, eltűnt Haumann, csak Miller volt a színpadon. Semmi görcsösség, – nem pejoratív érdelemben vett, de megszokott - modorosság, lemondott a küzdésről, hogy neki „nagy színésznek” kell lennie. Játszott, a játék öröméért, ösztönösen, megfelelési kényszer nélkül. A darabban Miller elveszti összes kincsét, a lányát. S azt láthattuk az estén, mintha a színészben is meghalt volna valami, kicsit a szívét adta. Kezdem végre kapizsgálni Haumann miért a Nemzet Színésze.
Az előadásért talán kár feláldozni egy estét. De megnézni ezt az „új” Haumannt, az erősen ajánlott.
vasárnap, 18 február 2018 16:41
Schiller: Ármány és szerelem (Pesti Magyar Színház)
Lélekcsere
(Pesti Magyar Színház – Schiller: Ármány és szerelem - 2018. február 15.-i előadás)
„Ami szívből jön, csak arra
dobbannak meg más szívek.”
(Goethe)
Aki kicsit is ismer, nem vádolna meg azzal, hogy valaha is beleszédültem Haumann Péter színpadi jelenlétébe. Sőt, úgy gondoltam eléggé túl van hájpolva. Most megkövetem. Egyszeri és kivételes élmény volt látni, hogy egy pályája zenitjén álló - mondjuk ki, 70-es színész -, képes túllépni évtizedes beidegeződésén, rutinján, valami újba kezdeni. Színészi intelligenciával tudomásul venni milyen körülmények között van éppen, s az őt körülölelő káosz kiiktatásával merni és tudni rendhagyót és „nagyot" játszani.