Interjúval indult az este a Vígben: „Ki olvasta a Háború és békét”. Püff neki, a közönség 2/3-a nem. (Nem tudom hányan fogták fel, hogy akkor bizony itt az idő.) Ami a Vígszínház színpadán folyt röpke 3 órában, az maximum egy hosszú werk-film Tolsztoj regényéből, Amikor még a magyar érettségihez elkelt némi irodalmi tudás, ezért a tartalmi összefoglalóért nem csak Horger Antal úr buktatott volna.
Alexandr Bargman rendező már a Szentivánéji szexkomédiából is Feydeau-bohózatot csinált, de Woody Allen - ha nehezen is -, elbírta. Tolsztoj nem. Hacsak nem az a kiindulás, hogy a közönség zöme eleve retardált, bekajol mindent, ha villódznak a fények, szól a zene és esik a műhó. Azt meg azért erősen kikérem magamnak, hogy az az alaptétel: a színháznéző csak úgy bír ki három órát, ha azt hiszi a facebook hírfolyamát pörgeti éppen. Értem én, hogy nagyon akarja a színház a fiatal közönséget bevonzani, de könyörgöm, ők sem mind hülyék. Persze, amikor második rész kezdésekor Napóleon karaktere kijött gatyában, műhassal, mezítelen háttal, némán, s az egyik legrégibb és legpatinásabb (polgári) színházunkban felzúgott a taps, elgondolkodtam, mégis?
Helen Edmundson regény-adaptációja alulról sem súrolja Gáspár Ildikó „örkényes” Mann és Kafka átdolgozásai mívességét, így a színre vitt sztori: „valami szerelmi történet”-re redukálódik, kis férfias kakaskodással. Bár azt belátom, a kb. 500 szereplő, több száz történelmi személy és a kéttucatnyi csatajelenet meghúzása emberpróbáló. Az vitathatatlan, hogy az orosz származású rendező, nagy orosz lélekkel bír, isteni a design-csapata: a díszlet, a színpadi koreográfia, a jelmezek. Mind szemet gyönyörködtetőek, szinte meseszerűek, lüktető, szárnyaló a zene. Forma az volt, s ez némely jelenetnek adott némi líraiságot, pl. Liza halálának a megkomponálása, Bezuhov gróf és Natasa Rosztova lelki összetartozásának érzékeltetése, az orosz sereg harcba indulása. De huszonhat szereplő a színen, nincs ott idő a tagolt szép beszédre, csak valami gyors locsogásra. (Nem is vállalkozhatom arra, hogy mindenkit megörökítsek, hiszen akkor leltár lenne ez az írás.) Büszkék is rá az alkotók, hogy „itt most 40 oldalt átugrunk”. A szereplők zöme némán mutatja, kergetőzve táncolja, a jelmezével, színpadi tartásával próbálja üzenni ki is ő, mi is ő. A rendezés a karakterek kibontásának, jellemfejlődésének nem adott teret. Persze így, aki nem olvasta a regényt nem értette, hogy Andrej miért szeret bele Natasába, Natasa meg a szerelem csúcsán mit akar Anatole-tól, Andrej miért rühelli Lizát, Pierre miért nem vallhatja meg Natasának, hogy szereti, Kutuzov a sarokban ülve és olvasgatva, hogy gyűri le Napóleon seregét, stb.
Ebből az előadásból még csak véletlenül sem csengett le, hogy Andrej és Natasa, olyan szerelmespárja a világirodalomnak, mint Rómeó és Júlia. Andrej itt a Három nővér Andreje, szép csendben elhegedülgetett. Javára írom Wunderlich Józsefnek, hogy próbálta a figura méltóságát megőrizni, volt játékában nyugtalanság, arisztokratikus ridegség, kis macsós, önsorsrontó harapósság. A Pierre-t játszó Király Dániel „találkozott” a szereppel. Egy álmodozó gyermek és egy kedves, akaratgyenge mackó, egyben. Kár, hogy felemás, furcsa körülmények között került sor erre a randevúra. A regényben mindent Pierre szemével láttat Tolsztoj, az ő érzései, gondolatai viszik a cselekményt. A Vígszínház színpadán érthetetlen Pierre szabadkőművességgel való kacérkodása, a borogyinói csata utáni letargiája, s az a politikai tevékenysége, amire Platon Karatejevvel való találkozása sarkalja. Karatejev egy mellékfigura, a nép alakja. Egy rongyos paraszt, apró örömökkel. Karácsonyi Zoltán nemes egyszerűséggel, megkapó öt percet produkált a szerepben.
Hevér Gábor Bolkonszkij hercegként szinte már a ”nagy öreg” a színpadon. A zsarnok apa, aki képtelen a háborúba induló fiát megölelni, Marja lánya iránti szeretetét pedig csak durva zsarnokaként éli meg. Leányaként Szilágyi Csenge azon kevesek közé tartozott, aki perfektül megvalósította a rendezői szándékot, szemrehányó némasággal képes volt átadni egy jelentéktelen kis szürke áldozat bánatát és fájdalmát, méghozzá nemességgel. Talán még Kopek Janka fogott meg a femme fatale Héléne szerepében. Számító, kegyetlen, erkölcs nélküli pénzéhes dög, angolna testtel. Ráadásként még merészen közönséges is.
És a végére a feketeleves, a nagy truváj, ifj. Vidnyánszky Attila Napóleon karakterében, ami bizony igazi mélypontja az előadásnak. Mintha a Wampeticsnél szórakoztatná a közép prolikat. Medvén lovagolva, ugra-bugrálva, hadarva, festett képpel, középszerű bohócként. Fene tudja miért kapott egyiptomi fáraóknak járó síremléket ez a Napóleon, ráadásul Párizs szívében! Az előadáshoz semmit nem adott hozzá, hogy a korzikai kisszerű vásári mutatványos.
Sokadszorra szomorodom el a Vígszínházban, hogy Jób Dániel, Várkonyi teátruma merre tart, mi folyik azon a színpadon, ahol Ajtay, Bulla, Darvas, a Gombaszögi-nővérek, Jávor, Latinovits, Ruttkai, Varsányi játszott egykor. Egyszer majd csak nem megyek többé, minek. Hozzám nem akarnak szólni.
Lev Tolsztoj: Háború és béke (Vígszínház)
Ez valami modern? (Tolsztoj röviden és homályosan)
(Vígszínház – Lev Tolsztoj: Háború és béke - 2018. május 14.-i előadás)
Mikor lett a Háború és béke szinte eposzból zenés bohózat? Lehet nem Lev Tolsztoj írta, hanem Georges Feydeau, azért kergetőznek annyit a nők és férfiak a színen? Erősen kétlem, hogy Bonaparte Napóleon, aki megteremtette a modern Franciaország alapjait (a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási, pénzügyi és közigazgatási rendszert) és mellette tönkreverte fél Európát, egy nevetséges paprikajancsi lett volna, vagy valaha is így kellene tekintenünk rá. (Ja, és nem vagyok bonapartista!) Ráadásként azt sem hiszem, hogy zenés álló-és mozgóképek hosszú láncolata, még ha néha oly szépek is, valaha is kiváltják a színjátszást.