Természetesen ismerjük a klasszikus történetet, azt a hírhedt "visszatekintést", ami után mindennek vége. Nem volt Feledi Jánosnak könnyű dolga, hogy ezt visszaadja. Egyrészt ott volt a minden hangjában, szárnyaló zene, ami teret kívánt, de a MÜPA Színpadán ott ült a Budafoki Dohnányi (nagy) Zenekar, így a táncra csak a színpad elülső szűk sávja maradt, ami erőteljesen behatárolta a koreográfiát. Másrészt nem egész estés zeneműről van szó, hanem egy szűk félórás kompozícióról, ebben kellett a kígyótól és ciprusligettől (Euridiké halálos sebétől) eljutni Orfeusz végső összeomlásáig, szerelme elvesztéséig.
A balett ezen az estén ott fejeződött be, ahol elkezdődött; egy csupasz emelvényen, az egyetlen díszletelemen. A koreográfus - Minorics Krisztián látványtervező segítségével – a történetet, annak dramaturgiáját határozott részekre osztotta: Gyász, Keresés, Szenvedély, Halál. Ezt a négy képet bontotta ki, a játékot két színhelyre helyezve: a felszínre és az alvilágra. A „földi élet” egy gigantikus hófehér faemelvényen játszódott, minden körötte és alatta már Hádész birodalma volt. A színvilág egyszerű, a színpadkép látványvilága letisztult. A három használt szín: a fekete, a fehér és a vörös, melyek élesen kiugrottak a színpadtérben. (Kiváló volt a fénytechnika is.) Az emelvényen (fent) a tiszta érzelmek. Ennek megtestesítője Euridiké is, fehér ruhában, Orfeusz a szenvedélyes, vörös jelmezben, mindenki más feketében. A legkifejezőbb szó a látottakra: SZENVEDÉLY. Orfeuszt a szenvedélye vezette a Holtak Birodalmába, de éppen a szenvedélye akadályozta meg, hogy a napfényre, a felszínre vezesse Euridikét. Szentpáli zenéje érzelmekkel teli, erős hangzású szimfonikus mű. Feledi pedig jól érzett rá, miként lehetne ezt látványban visszaadni.
A koreográfus a szenvedélyt megtestesítői pár mellett, a Holtak urára és segítőire: így Kharónra, a holtak folyójának révészére, s a bejáratot őrző háromfejű kutyára, Kerberoszra ugyanakkora hangsúlyt fektetett. A balettből visszakapta a közönség - a színpadi koreográfia és látványvilág segítségével – még Hádész fekete tüzes paripáinak, s a küklopszok által készített sisakjának a képét is.
Feledi eddigi munkáiban ennyi táncos mozgatását még nem láttam, hiszen húszan is voltak egyszerre a színpadon. Ötletes volt, ahogy ezt megszervezte, megtoldva a most rendelkezésére álló kicsiny színpadteret. A táncosok jellemzően a nézőtéren át jutottak fel a színpadra, homogén, fekete csoportként, hullámzó mozgással. A koreográfus a tánckórus által kifejezett, hol fenyegető, hol gyászmozgás ellenpontjaként, képes volt vizuálisan a központi szereplőket (Orfeuszt és Euridikét) a tánccsoport mellé helyezve, mégis mintegy kiemelni őket.
Feledi János Orfeusz szerepée Csizmadia Tamást választotta. A férfi főszereplő mozgása, tánca központi eleme a gyász kifejezése volt. Színészi játéka ehhez gyermekien naiv, amitől színpadi jelenléte, produkciója hiteles volt. Jól adta vissza az elveszettséget, reménytelenséget. Euridikét táncoló Horváth Zita mellette az érett, szárba szökött nőiesség. A táncos megjelenése mind a nyitóképben - áttetsző fátyol (pontosan nylon) alatt vezetik Orfeusz elé Hádész Birodalmában, mintegy menyasszonyt kísérve a koszorúslányok -, mind a záróképben látványos, erős emóciók kiváltására alkalmas. A felszín felé vezető utón Euridiké fájdalmas, szinte görcsös tánca már a kezdő lépésekben éreztetette, nem fog átlépni a kapun, nincs happy end. Költőien szép kép volt, ahogy táncosnő egyenes testtel, szinte lebegve zuhan hátra az emelvényről, hogy végkép elnyelje az alvilág. Talpig fekete lasztexben Bajári Levente démonikus és méltóságteljes Hádész volt. Tánca dinamikus, még lovai és Kerberosz fékezése közben sem elveszítve fenyegető jelenlétét. Jó ellenpárja volt a Kharónt táncoló Suzan Jonas, a maga filigrán mozgékonyságával. A Halál folyójának csónakosa most nem mogorva, görnyedt figura volt, tombolt benne az élet.
Az Orfeusz-balett pompája az estén nem a koreográfiában testesült meg. Ugyan szép és látványos, de nem különösebben egyedi mozgáskombinációkat láttunk. Ami elragadta a nézőt, az a zene és a tánc szimbiózisa és a koreográfia színpadi leleményesség volt. Tiszta kifejezésmód, erős érzelmek, még a Halál Birodalmában is élettel teli karakterek, nem sovány árnyékok. Szentpáli és Feledi együttműködése kivételesen jóra sikeredett, amihez a Budafoki Dohnányi Zenekar Hollerung Gábor vezényletével szép, végig háttérben maradó tényleg zenei kíséretet adott.
(A fénykép az Orfeusz-balett előadásán készült a “Kortárs romantikusok 2.0” koncerten.)
hétfő, 22 október 2018 15:58
Szentpáli Roland/Feledi Project: Orfeusz-balett (MÜPA/CAFe Budapest 2018)
Már megint visszafordult…..
(MÜPA/CAFe Budapest – Szentpáli Roland/Feledi Project: Orfeusz-balett - 2018. október 17.-i előadás)
Olyan kicsin múlik, hogy Orfeusz és Euridiké története happy end-es legyen, persze most sem volt az. Szentpáli Roland – Offenbach, Sztravinszkij, Gluck, Monteverdi után – megírta saját verzióját, ahogy maga jellemezte „mozdulati zenét”. Feledi János koreográfus pedig mozdult rá, újat mutatva alkalmi táncegyüttesével. Az este legnagyobb csodája a harmónia volt. Zene és (kortárs)tánc számomra még sohasem működött ennyire egységes egészként. Amit a fülem hallott, arra csak egy adekvát válasz volt, az, amit a szemem a színpadon látott. Sajnálom, hogy az Orfeusz-balett csak egy estére szólt.
Címkék: