Iza színházban járt - Szvetlana Alekszijevics: Secondhand (Örkény Színház)
vasárnap, 30 szeptember 2018 16:16

Szvetlana Alekszijevics: Secondhand (Örkény Színház)

Értékelés:
(50 szavazat)

Mit tettél velünk XX. század?     

(Örkény Színház – Szvetlana Alekszijevics: Secondhand (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) - 2018. szeptember 29.-i előadás)

Ötletem se, miért vette elő az Örkény Színház Alekszijevics írásait. Miért érdekes nekünk éppen 2018 őszén a csernobili atomerőmű-katasztrófa, a szovjetek afganisztáni intervenciós háborúja. Az előadás végére megértettem. Nem az események az érdekesek, hanem az emberi élet. Sok-sok millió ember, aki nem tehet arról mikor és hova született, aki a történelem kegyetlen és önző sodrában egyénként csak bliktri. Az ember, aki még a maga életében sem lehet főszereplő, mert a körülmények hatalma megfojtja, megöli őt. A legtöbb, amit elérhet, hogy szabadság nélkül megpróbál boldog lenni, mert szabad akkor lenne, ha nem kellene állandóan valamitől félnie. Hoppá, mégis van az előadásnak aktualitása.  

Márta barátnőmtől kaptam Alekszijevics könyvét, az Elhordott múltjainkat, „együlésben” elolvastam, pedig nem kisujj vékony. Saját időutazásra vitt. Képzeletben ott álltam újra 13 évesen a Vörös téren, talpig úttörő egyenruhában (nyakkendő, szíj, síp zsinórral, ahogy az dukált), és vártam, hogy meglátogassam Leonyid Iljicset a Mauzóleumban. Gimnazistaként visszatérve már a peresztrojka és a glasznoszty közepébe csöppentem, amire meg felnőttként újramentem, már rég nem volt Szovjetunió, az „én Moszkvám”, a Baszmannaja utcával meg sehol. Pedig nem egy emberöltő, csak összesen 10 év telt el a három látogatás között. Az előadás elején felhangzott a szovjet himnusz, a vége felé a Священная война (Dícső háború). Mert Alekszijevics remek könyvet írt a Nagy Honvédő Háború másik arcáról is, Asszonyok a frontvonalban címmel. Felrémlett persze apám is, amint próbálta a fejembe verni, hogy hagyjam már Solohov, Szimonov győzelmi indulóit, Bikovot olvassak, ha már annyira erről akarok.

Oroszország egy különálló világ, ami „ésszel nem felfogható”. Az orosz ember lelkének pedig nincs megváltás. A Szovjetunió 1991-ben szétesett, utódállamai nehezen válnak modern társadalmakká. Mit tegyen az, aki a Nagy Honvédő Háborúba született, a sztálinizmusban járt iskolába, Hruscsov alatt diplomázott, Brezsnyev alatt alapított családot, Gorbacsov alatt azt hitte szabad lehet, most meg már csak fél, és nézi Putyin tigrisvadászatát. Alekszijevics a „homo sovieticus”-ról írt, meg Csernobilról és Afganisztánról, egyéni-családi-nemzeti tragédiákról. Arról, hogy az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a korábbi birodalmat romba döntötte, de Putyin már építi az „új birodalmat”, persze szovjet mintára. Az áldozatok: nyomorékká vált fiúk, életre sérül lányok, asszonyok, özvegyek, fiaikat vesztett anyák, lelkükben megroppant családapák.  

Az előadást nyolcan jegyzik rendezőként, Bagossy László, Kovács D. Dániel és a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói: Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili. Mi tagadás, ez érződik a produkción. Igaz, sodró lendületű végig, ami a színpadon történik, de korántsem egyenletes folyású az előadás. „Kisemberek” spontán monológjait látjuk, amint az orosz birodalom ledarálja őket. Felőrlődnek, mert nem tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő politikai-gazdasági-társadalmi nyomással. Az alkotók nem ítélkeznek a szereplőkről, sorsokat mutatnak.

Majdnem a teljes társulat színpadon. Lelkesen, nagy hévvel, évadkezdeti izgalommal. Persze nem mindenkinek jut az estén önálló monológ.

Csuja Imre csernobili lakos, hatéves kislányáról mesél, aki belehalt a sugárfertőzésbe. Kihűlő teste azon az ajtón fekve várja – legyengülve, megrokkanva - koporsója érkezését, amelyiken helyi szokás szerint a nagyapja is. A levett bejárati ajtón rovátkák mutatják apja férfivá érését. Csuja akár az ukrán Lear király: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell, És mondanunk, mi fáj, nem ami illik..”. Magamban megígérem neki, megjegyzem Katyusenka nevét.

Epres Attilának két ex-katona is jutott. Az öldöklés az öldöklés, akár háborúban, akár békeidőben, felemészti az emberi lelket. Két kiégett emberi roncs, akiben már mutatóban sincs a jóság. Znamenák István Afganisztánba fiát vesztett anyát alakít. A fiút a Közép-Ázsia országban elvesztő tábornokból „alakul át” nyílt színen gyászoló, ám még mindig  reménykedő anyává, hátha fia sírja üres. 

Remek jelenet, ahogy Ficza István a Poljuska dallamaira szélviharban trojkázik, kalimpáló lábakkal, míg felette Polgár Csaba vadul hajtja a szekeret, egészen addig, amíg lova lábát töri. Polgárnak amúgy jutott egy ütős elbeszélés. Egy csernobili tudósító, aki megtanulta, hogy az állatok ugyanolyan fontosak, akár az emberek, s beletörődött, hogy a hatalomnak nem volt és sohasem lesz érkezése a katasztrófa veszélyeiről való híradásra addig, amíg magát nem mentette biztonságba. Ő paraj sóskát gyűjtögetett gyerekeivel az erdőben menekülés helyett, mert a rádióban másról szóltak a hírek.

Máthé Zsolt is szerez az estén szomorú-szép pillanatokat. Az atomerőmű „takarításából” hazatérő apa, aki sapkáját adja az azt kunyeráló fiának, holott tudja el kéne égetnie, sugárfertőzött. Ahogy átnyújtja, tekintette mutatja mindegy, mindketten halálra ítéltek, az orosz vezetés a baleset után egy héttel döntött a város evakuálásáról. Nincs remény. Másik önálló betétjében remekül énekel, rap-el, akár a Baróthy Angyalaiban, kicsit „megőrül” a színpadon.

Bíró Kriszta és Zsigmond Emőke „egy családban két áldozat” jelenetben remekel. Az anyát megerőszakolják, lánya robbantás áldozata lesz a metrón, életét az menti meg, hogy a tömegben egy férfi rányomul, s teste felfogja a szilánkok nagyját. Bíró jelmeze, sminkje, a szemeit körülölelő világoszöld ócska szemfesték telitalálat. Nő nem lehet átlagosabb, középszerűbb, bedarálhatóbb. Takács Nóra Diána, akár egy rongyos delnő, talán az este egyetlen vidám jelenete, amint nagy öniróniával elmeséli mennyire szerelmes is volt Sztálinba, annak dacára, hogy az kicsi volt, testben lélekben egyaránt.

Pogány Judit háborús hős, aki Berlinben szénnel írta nevét a Brandenburgi-kapura, most meg kiröhögik az unokái, mert a kommunizmusban képes volt hinni. de az ufókban nem. Gimnazistaként sok ilyen veteránt láttam a Vörös téren, a Kreml falánál ücsörögni, rajtuk 5 kiló érdemérem és szó szerint ugyanazt mesélték akár Pogány Judit figurája. Minden átértékelődött, a hősök már nem hősök, tettük nem hőstett, talán igaz se volt a Nagy Honvédő Háború. Na és az ellenpár. Csákányi Eszter, a mai Oroszország üzletasszonya, aki nem süt fasírtot az urának, mert az nincs neki. Bejárónője van, egyedülálló, és nem fog beleőrülni a magányba, ha beledöglik se. Nyíltszíni tapsot kapott jelenete, megérdemelten.

Bagossy Levente a díszletekkel nem nagyon bajlódott, mintha nem is lenne, csak díszletelemek, például öt wc-kagyló, amiből felépül az afganisztáni őrjárat dzsipje, majd a dzsipen ülők koporsói. Ignjatovic Kristina meg bekérte az Örkény közönsége megunt gönceit, amelyek most bála számra hánykódnak a színpadon, hol széttúrja, hol felhalmozza azt a társulat. Praktikus megoldás, olyan független színházi. 

Az este példabeszéde: „A halálon kívül mindent túl lehet élni.”, de „senkinek nem kívánják, hogy a Szovjetunióban szülessen és Oroszországban éljen”. Igaz lenne ez a Monarchiára és Magyarországra is?

Baljósan komor évadkezdet ez az Örkényben. Talán nem korszakos, de egy felkavaró és  elgondolkodtató előadás van születőben. 

[Szereplők: Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke.]

(Fotó: Horváth Judit)

Megjelent: 3390 alkalommal