Iza színházban járt - „It’s a girl” (Csak egy lány) – Karantén-Színház-Napló 4.
hétfő, 13 április 2020 18:48

„It’s a girl” (Csak egy lány) – Karantén-Színház-Napló 4.

Értékelés:
(53 szavazat)

(National Theatre London és a Bristol Old Vic közös produkciója - Charlotte Brontë: Jane Eyre - 2020. április 12-én, felvételről)

Sally Cookson halál biztosan az angolok Székely Krisztája. Bátran „adaptál” és van muníciója a klasszikusok újraépítéséhez, romantikus, de egyben feminista Jane Eyre-t vitt színpadra. Az előadás középpontjában egy sokszorosan hátrányos helyzetben lévő fiatal nő áll, aki mindent nélkülöz: emberi kapcsolatokat, szeretetet, anyagi javakat, megfelelő oktatást. Mégis azt vágják a fejéhez minden nap, legyen hálás, hogy még nem halt éhen. Ez a Jane nem kér kedvességet, adományt, szánalmat. Ő csak lehetőséget akar, lerúgni az egyenlőtlenséget és az igazságtalanságot, és a befektetett munkája elismeréseként kis tiszteletet, talán egy csipetnyi szeretetet is.

Egyszer láttam már, hogy díszlettervező így „kiszúrjon” a színészekkel. 2005-ben, Kentaur/Alföldi Az ügynök halála előadásában a művészek tyúklétrán jutottak fel a háromméteres díszletelemek tetejére. Michael Vale díszlettervező – a három oldalról fehér függönyökkel keretezett térben - kaland-parki platformot épített négy vaslétrával, míg Katie Sykes jelmeztervező - majdnem viktoriánus -, többrétegű hosszú szoknyába öltöztette a színésznőket. A játék három órás, és majdnem illik rá a mozgásszínház jelző is. De itt vége a nem tetszett listának, mert a produkció egészen rendkívüli, Kosztya Trepljov is hasonló színházi formákról álmodhat. 

Az első aduász, hogy Benji Bower zenei válogatása a Kyrie Eleison-tól Conan Gray zenééig terjed, közbenső állomásként a Mad About the Boy-on át: az angol népzene, a jamaikai dallamok, a jazz és az egyházi ének jól megfér egymás mellett. Egy csodás hangú mezzoszoprán, Melanie Marshall tolmácsolja a dalokat, Bower és egy társa zenei kíséretében, húros és ütős hangszereken, élőben. Legalább nyolc teljes dal hangzik el, amelyek szerves részei az előadásnak, végig lüktető és tragikus érzettel színezve a produkciót. Marshall hangja sokszor a capella szól, kristálytisztán, s a dalok egyre sötétebbek, ahogy Jane sorsa egyre kuszább. Ráadásul Melanie Marshall színpadi karakteréről kiderül, ő nem a „kórus”, hanem Bertha Mason a „padláson lakó őrült nő”, Rochester első felesége, aki lépésről lépésre haladva – a hangjával - lángba borítja Thornfield Hall-t.

A második nyerő kártya a Jane Eyre-t játszó Madeleine Worrall. Ahogy Charlotte Brontë Jane-je, ő is belülről ragyog. Nem topmodell, angol vidéki lány, kívül és belül egyaránt erős, néha vitorlaként repülő dús hajkoronával. Egy nő, aki mindig bátran és őszintén viselkedik, minden életszakaszában vashittel önmagában. A gyermek Jane, akár Maugli harap, üvölt, feltörő érzelmei mentén cselekszik. A fiatalnő Jane is bátor: „Nem vagyok madár; egyetlen háló sem foghat be. Szabad ember vagyok, önálló akarattal." Igen beszédes és fizikai munkás jeleneteket komponált neki Dan Canham mozgástervező. Példának okáért az esküvője előtti estet, amikor egy emelvényen áll a színpad felett, s fehér menyasszonyi ruháját fentről „ráengedik”, míg kék nevelőnői ruhája tovaszáll, megmutatva ezzel, mit ad fel egy nő még ma, a „modern világban” is az esküvője napján. Nem kevesebbet: addigi identitását, a magában, az egyben és oszthatatlanban való hitét.

Worrall kivételével a további nyolc szereplőnek többes szerepe van, összeszokott társulatként működnek, néha kórust alkotva Jane számára, erősítve az éppen gyötrőn kimondott gondolatait vagy továbblökve őt a dilemmáiból. Jó színpadi jelenléttel bír Felix Hayes, a keserűen is vonzó Rochester szerepében, ahogy saját kudarcai vigaszát megleli Jane-ben. Laura Elphinstone hiperaktív a gyermek Adel karakterében, míg a nevelőotthoni Helen szerepében szinte tapinthatóra játssza az empátia érzését. Craig Edwardsnál hitelesebb színpadi – két lábon járó - kutyát még nem láttam, Pilot szerepéért Olivier díjat érdemelt volna. Simone Saunders maga a házi tűzhely Bessie szolgálóként és a született ostoba sznob Blanche Ingram-ként.

Sally Cookson adaptációjának középpontjában nem a romantika áll, bár az hangsúlyosan megjelenik a színpadon, hisz igazán „szépre csinálta” Jane és Rochester egymásra találását, két – egyként szerencsétlen ember – szenvedélyes összekapaszkodását. Azzal együtt világossá teszi rendezése, hogy a #metoo évtizedét éljük, nők milliói küzdenek még mindig a nemükkel szembeni korlátokkal, zaklatással. Előadása Jane születésével kezdődik, az „It’s a girl” kifejezés zeng a színpadon, s ezzel is zárul a produkció. Jane lányának születésével megint az „It’s a girl” kifejezés hangzik fel. Közben persze megmutatja, hogy Jane egy igazi hős, aki fütyül a társadalmi szokásokra, elvárásokra, sőt a női magatartásmintákra. Ő egy olyan nő, aki „hallja” önmagát és szenvedéllyel hisz az élet minden területén az egyenlőségben és szabadságban. Csak egy személy uralhatja az életét: önmaga.

A Jane Eyre – tetszik, nem tetszik - az angol irodalom egyik legjobb viktoriánus regénye, amelynek egy igen egyedi, de tisztelettel teli újragondolását láthattuk. 

Megjelent: 1522 alkalommal