Iza színházban járt - Topolcsányi Laura és Boros Ádám: Az utolsó aleppói bohóc (Stúdió K Színház)
vasárnap, 12 január 2020 15:49

Topolcsányi Laura és Boros Ádám: Az utolsó aleppói bohóc (Stúdió K Színház)

Értékelés:
(57 szavazat)

Küzdünk, mint malac a jégen 

(Stúdió K Színház - Topolcsányi Laura és Boros Ádám: Az utolsó aleppói bohóc) 

Sejtettem én a cím alapján, hogy a szíriai polgárháborúról lesz szó, így joggal vaskosabb témát vártam. Gáz, hogy a második óra végén íródik ki a falra Asia Ramazan Antar és Anas al-Basha neve. Ezzel kéne indítani. Ha eszem van, már annak el kellett volna bizonytalanítania, hogy az ajánlóban azt olvastam, hogy „gyökér-kompromisszum”, meg „az élők a holtak cipőiből kanalaznak”, s a darab műfaja: építkezés bontott anyagból. De bíztam a társulatban, s ők nem ábrándítottak ki most sem.  

Négy év polgárháború, harmincezer halott veretesebb gondolatokat eredményez még a civil hírolvasókban is annál, amit a szerzőpáros „összekanalazott”. Arról nem beszélve, hogy hajaz ez a történet valahol nagyon Wajdi Mouawad Futótűz című darabjára, de annak eredetisége nélkül (tűzfoltos ikerpár?).

Asia Ramazan Antar 19 évesen adta életet az ideáiért. Halálakor nem véletlenül írta a világsajtó: „meghalt a kurd Angelina Jolie”. A Közel-Kelet-i nők társadalomban betöltött szerepének gyökeres változásáért harcolt, példamutatásával, évtizedekkel dobta előre a térség lányai és asszonyai önbecsülését. Ez nem derül ki a darabból. Anas al-Basha-nak lehetne a produkció tiszteletadás, ha valami fontosat is megtudnánk erről a 24 évesen egy aleppói rakétatámadásban elhunyt fiatalemberről. De egyetlen dolgot tudtunk meg, hogy egy szorongó, döntésképtelen bohócdoktor volt a polgárháború éveiben. Annyit a szerzők javára írok, hogy legalább most megnéztem a net-en mivel is hívta fel magára a közfigyelmet Anas. A Sueddeutsche Zeitungból tudtam meg végül, hogy egy csendes, fogyatékos fiatalember volt, aki bohócjelmezt öltött, hogy örömet okozzon a háborúban élő gyermekeknek. Nem volt Facebook-profilja, nem dokumentálta tetteit, elég volt neki annyi, hogy a gyerekek örültek, ha ajándékokkal, jelmezben közéjük ment. Tette mindezt a szíriai polgárháború közepén. Szülei, családja elmenekült Aleppoból, hátrahagyták őt. Asia és Anas alakja köré íródott a történet. Ők a valóságban soha nem találkoztak, nem tudtak egymásról, életútjuk közös tanulságul véletlenül sem szolgál. Végtelenül melodramatikus és művi ez utóbb, „művészileg kiagyalva”. Különösen, hogy Asia angyalként grasszál a jelenetek között á’la Pallasz Athéne és valami keleti szónikus dobot ütöget.

Ha nagyon jóindulatú néző vagyok, akkor talán megláttam a „cselekvő életképeket” a töredékes, váltakozó párbeszédekben. Végül is az „építkezés bontott anyagból”, az igaz volt. A térség közelmúltjának összekapart töredékeinek összefűzése a sztori, de az estén feltáruló cselekményben semmilyen kibontakozó összeütközés nincs. Lehet, érzéktelen vagyok, de nem rázott meg, hogy nem kapni Liberot, így egy kiló cukorért lehet venni három textil pelenkát. Különösen, mert nem derült ki, miért is pisilnek be a hatévesek újra, amikor már szobatiszták voltak. Ahogy az sem, amint egy 1x1-es homokozó felett, gyűrűn tekeregve szakít két fiatal, mert a lány menne az európai „migráns-simogatóba”, a fiú meg maradna, ki tudja hol. (Pallagi Melitta nagyon profi, egy zsonglőr ügyességével tekerte össze a gyűrű két szárát, így a legköltőibb az volt az este, ahogy kipörgött, majd újra vissza, Lovas Dánielnek meg oké a hasizma.) Anas bohócdoktorként járta Aleppó utcáit, ami megjelenik a darabban, de most mégis úgy tűnik kőműves volt, mert egész előadás alatt bontott téglát tisztít, pakolgat gúlába.

Egyetlen mondat, ami ennek az előadásnak ad valami, utóbb is nyámmogható gondolatot a nézőben: „Nem látod, hogy ugyanazok adakoznak a segélyszervezeteknek, akik a fegyvereket árulják?” Két órára kevés intellektuális-ideológiai muníció ez.   

Mit tehet a színész, ha nincs igazán darab? Azt játszik, amit akar és tud. Ez a társulat ehhez kellőképpen kreatív és tehetséges.

Homonnai Katalin, rövidgatyás, nagyon buta utcakölyköt és kergetőző ovis kislányt alakít. Azonos fontossággal bír számára a kaja és a szemtanú előtti lefejezős játék, aminek a szabályait, lényegét nem érti. Egy háromperces, mini Janika-paródia, ahogy orrát törölve, kezeit mélyen zsebre dugva eljátszik a szecsuáni kacsa gondolatával. (Azért az megjegyzem halkan, a pekingi kacsa narancsos, nem a szecsuáni, az gyömbéres-currys a szöveggel ellentétben.)

Nyakó Júlia egy „főfeleséget” alakít, aki mindent elintéz, mindent megszerez, mindent tud, mert fontos ura mellett lehetősége van erre. A darab végén derül ki, hogy ennek ellenére végtelenül ostoba, mert férje szűz jezidi lányok tucatjait erőszak árán anyává tette, így szórva genetikai kódját szerte a térségben, amiből ő semmit nem érzékelt. Hiteles a játéka káderasszonyként, s a férje bűnei miatt lemészárolt, utolsó percben megvilágosodott áldozatként is. Ennél a szálnál megint leegyszerűsített a tények kezelése. Vélhetően – aki nem foglalkozik nemzetközi joggal, csak újságot olvas – sokaknak gőze nincs a jezidiek történetéről. Arról, hogy az ISIS közel 200 ezer jezidit tett rabszolgává, a nőket szexrabszolgává. Az a jezidi nő, aki kibírta megerőszakolását, szexrabszolga-árverésre került, az őt megvásárló „harcos” tulajdonává vált. Az ISIS-től kiszabadult özvegyek és lányok a Nap Lányai néven csoportot alapítottak: „Megerőszakolnak minket. Ezért mi megöljük őket.”

Ebből valamit Nagypál Gábor visszaad a darab vége felé, eljátssza a rape culture-t. Az este legemlékezetesebb jelenete az övé, ahogy halkan-megbocsátón, szégyellve is meg nem is, gyakorlatilag szinte normálisként tolerálja a nemi erőszakot, feltételezhetően egy ISIS katona, besúgó karakterében. Megszólal az ember benne, de mondandója végére csak eljut az  áldozat hibáztatásához („ha tűrte, még élvezte is”), ahhoz, hogy a nő végül is szexuális tárgy. A másik erős jelenet Nagypál és Spilák Lajos kettőse, ahol már a besúgó, addig vallomást kiverő válna áldozattá. Összehoznak egy feszült, majdnem lezárást - nem megjelenítésében, csak érzésében -, akár Olivier és Caine a Sleuth-ban, játszunk megkínzásost, lélektani hadviselést életre-halálra.

Anas Lovas Dániel, Asia – némán dobolva– Pallagi Melitta. Lovas mutat valamit, egy jobbat, szebbet akaró, gyengéd lelkű, magába forduló és magára hagyott fiúból, de koncepciózus történet és színészvezetés nélkül ez a figura a levegőben lóg a folyamatos téglatisztogatás közben. Pallagi játssza a szerelmét, aki végül elmegy Innsbruckba, talán tanítani. Ő mondja ki, majd írja fel az este a végén a falra a legfontosabb információkat, hogy mégis kötni tudjuk valamihez a látottakat. Talán nem ebben a szerepében, de imponáló, ahogy felnőtt, színészi eszköztára fejlődött ebben a társulatban, s már akár egy egész estét elvisz játékával.

Sipos György és Szilágyi Ágota villanásokra tűnnek fel, de annyira nincs szerep írva nekik, hogy nehezen hoznak ki bármit is figuráikból. Sipos egy nagyobb kamaszt játszik tán, aki ölni tanítja a kisebbeket bandavezérként. Szilágyi Ágota egy családon belül erőszaknak kitett muszlim asszonyt, aki fellázad impotens ura ellen és mással ejteti teherbe magát. In medias res jönnek a karakterek a történetben, nincs mibe kapaszkodniuk.

Nem derül ki, hogy a darab szerzői, a rendező, Blaskó Borbála mégis – a felszín didaktikus megmutatásán túl - mit gondol a szíriai polgárháború áldozatairól. Nagyon trendi a mozgásszínház, de most semmit nem adott a történethez Pallagi és Lovas „mutatványa”, öncélú volt. Elkelt volna egy dramaturg, aki gatyába rázza a jelenteket, ahogy egy jelmez-és díszlettervező is. Muszlim főasszonyok ritkán járnak fekete, arany flitteres miniben, ahogy a bohócdoktorok sem nőnek öltözött férfinak néznek ki.

Nagypál Gábor nyilatkozta egyszer, hogy néha küzd a rendezővel, a szerepformálással, akár malac a jégen. Most talán a teljes társulattal karöltve.  

(A képen Asia Ramazan Antar, ennyi jár neki.)

Megjelent: 1983 alkalommal