Iza színházban járt - Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú (Pécsi Harmadik Színház)
vasárnap, 13 június 2021 11:43

Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú (Pécsi Harmadik Színház)

Értékelés:
(46 szavazat)

Soha nem ér véget  

(Pécsi Harmadik Színház – Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú - 2021. június 10-i előadás)

A darab nagyon amerikai, akár az üdvözlőlapjaikkal már hozzánk is rég elért tömegcikk-humoruk: előregyártott jópofaságok, „vicces” feliratok zenélő képeslapokon. A történet lehetne Michael Legrand Szélmalom-dalának visszatérő mintázata: „…sosincs vége, sosincs kezdet, mint egy végtelen szalag….”. Vagyis a nő és a férfi bonyolult kapcsolatrendszere, az első (vak)randitól a sírpiknikig, meg ami közte van: kis boldogságok, remények, megbánások, újrakezdések. Mindez egy vállaltan intellektuális, kisköltségvetésű színházban, ahol a (kortárs) magyar drámák mellett eddig maximum az ír abszurd vagy Székely Csaba képviselte a rendhagyót. A pandémia ezt a premiert hozta a Pécsi Harmadik Színháznak, s ők jelezték, megértették: The Times They Are A Changing. Nyolc hónap streaming és on demand színház után, nem is lehetett volna jobb visszatérésem az élő színházhoz.     

DiPietro történetszilánkjai nem ütöttek szíven, ahogy Roberts ismétlődő, főmotívumra épülő zenéje sem. Nem bódított el a szerzői üzenet, mert nincs, és a látvány, a technika, a szöveg szellemessége sem. Hol máshol, ha nem egy amerikai musicalben lehetne a hálószobában jelen egy ügyvédi iroda két alkalmazottja, hogy felügyelje a történéseket, vagy kapna partneri státuszt a házasságközvetítő üzletben egy több életfogytiglanra ítélt sorozatgyilkos.

Nézve a bemutatót, volt némi déja vu érzésem. Mert akár Woddy Allen Amit tudni akarsz a szexről…. című filmjeinek kis etűdjei, úgy pergett a két részben játszott előadásban a közel két tucat, egymástól független jelenet a színpadon. Darabról, mint koherens egészről nem beszélhetünk. Isten megteremti a férfit, majd a nőt, és a sors kergeti őket egyre előre egy jól meghatározott spirálban. Az első randevúról a házasságba, a gyermekvállalásba, majd megismerik a megcsalatás érzését, a szakítás, a válás keserűségét, talán belecsúsznak az újrakezdésbe vagy beleragadnak a páros magányba. És ezt készséggel, akár többször megismétlik az életben. Egészen addig, amíg már csak temetésekre járnak, ahol még felcsíphet egy 80-as férfi, egy 70-es özvegyasszonyt.

A színpadon felvonultatott karakterek nagy száma ellenére, hisz a színlap 65-öt jelez, kicsi a szereplőgárda. Összesen négy színész: Stubendek Katalin, Kusnyér Anna, P. Petőcz András és Götz Attila.

Hosszú-hosszú évek óta hallgatom, ahogy a prózai színházak zenés darabokkal próbálkoznak, színészek énekelnek, akik maximum el tudják játszani, hogy átkozottul jól énekelnek. A Pécsi Harmadikban kellemes meglepetés, hogy négy vokálisan képzett, erős és szép hangú színész áll a színpadon, akik az énekszólamokban és a prózai részekben is meggyőzőek. Négyen, ketten és szólóban is mindannyian szórakoztatóak, van jelenlétük. A jelenetek már nem egyformán erősek, de ez nem a színészek terhén van, hanem a szerzőkén, nem bontották ki a színpadi szituációkat azonos mélységben.

Talán az lenne a fair, ha egyetlen szereplőt sem emelnék ki, mert erős csapatmunka ez a produkció. Mégis, Stubendek Katalin két szóló jelenete az előadás két legsűrűbb mozzanata: egy mindig csak koszorúslány, elvirágzott nő sorsának és érzéseinek dalban való megmutatása, és a középkorú, elvált Rose Ritz első társkereső videójának rögzítése. Mindkét magánszámot nyílt színi tapssal jutalmazta a közönség, jelezve, hogy a sok plasztik vicc között átélte a percnyi katarzist, vette a játékot, ami hirtelen mélységet adott ennek a zenés, nem túl komoly darabnak. Ahogy kitörő derűvel fogadták Götz Attila színpadi akrobatikáját, kidolgozott gegjeit, P. Petőcz András önreflektív humorát, fanyarságát, és Kusnyér Anna elsöprő lendületét, énekesi produkcióját is.  

Komoly szerep jut a kreatív/segítő csapatnak, a társalkotóknak, az élő zenei kíséretnek, Molnár „KECSO” Zsolt ötletes koreográfiájának. Énekelni nagyon tudnak a szereplők, de mégsem tűzrőlpattant szubrettek vagy táncoskomikusok. Ennek ellenére könnyed, ám bonyolultnak látszó tánclépések tarkítják az előadást, s úgy tűnik, igazi musicalt nézünk, holott nem, csak rafináltan látványos mozgássorokat.

Ehhez társul Szelei Mónika letisztult díszlete, a középen üres tér, és a színpad hátsón, annak két oldalán kialakított, önálló színpadokat mintázó játszószigetek. A nézőtérrel szembeni „dobozban” végig ott az öttagú zenekar, akik néha láthatók is, de az előttük kihúzott átlátszó vetítővásznon olvashatók a jeleneteket elválasztó, magyarázó feliratok és a vissza-visszatérő spirál motívum. (Ennek a hatalmas kifeszített vászonnak köszönhető, hogy Stubendek Katalin Rose Ritz-monológja szinte betölti a nézőteret.) A két „szélső színpad” különböző lakásbelsőket mutat, azt az érzetet keltve, hogy állandóan változik a szín. A jelmezek is Szelei fantáziáját dicsérik. Egy-egy alapdarab minden szereplőn a gyors öltözések miatt, hozzá a rendre változó felsőruhák. Szolidak, pasztellszínek, egyszerű formák, minden csillogást nélkülöző, de amúgy karakteres darabok. A színészeknek kell a sok-sok személyiséget felmutatni, nem a jelmezeiknek. Külön értékelendő, hogy még újabb és újabb maszkra, parókaváltásra is futja a gyors jelenetek között.

Az előadás legnagyobb érdeme – ebben rejlik a hatása is -, hogy tartózkodik a giccstől, ami ennél a darabnál a könnyű siker biztos kulcsa lehetne. Ha a musical szerkezete miatt nem is tudnak a színészek valós emberi sorsokat megmutatni három-öt percben, a legtöbb jelenetben becsülettel megpróbálják a maguk élettapasztalataiból, belülről megvillantani az adott karaktert. Az előadás rendezője az egyik szereplő, Götz Attila, s érezhető színésztársai támogató brainstormingja. Mindenki másképp erős a színpadi megmutatkozásban, de mindenki odateszi, amit maga tud, már megtapasztalt a színpadon. Okos a mértéktartásuk, hogy nem tolják túl a humort, érzik néha a kevesebb beszédesebb. Hosszú hónapok bezártsága után egy kellemes, dinamikus este, és nem show-műsor világító/forgó gömbökkel. Így méltó, mert a Pécsi Harmadikban még a kommersz, a bulvár is intellektualizálódik. Nincs füstgép, hatásvadászat, egy off-Broadway musicalben is az arisztotelészi alapfelosztás uralkodik: tragédia és komédia, egymást váltva.      

Régóta próbálják a darabot a Pécsi Harmadikban, a járvány miatt többször elmaradt a bemutató, sokszor reménykedtek, így sokszor csalódtak, mégsem állhattak színpadra. A premieren a színpadi lét öröme, a közönséggel való találkozás izgalma, és a jól végzett munka utáni jutalomra, a tapsra való várakozás érződött a nézőtéren is. Ennél többet színész nem adhat egy estén, amit ők négyen: majdnem extázisban lévő önfeledt, játékos önmagukat.

Nem tudom, hogy a Pécsi Harmadik producere, Simon István hogyan csípte meg ezt az off-Broadway musicalt a színháznak, amely blődsége ellenére az 1996-os bemutatót követően 12 éven át, 5000-nél több alkalommal zavartak le a tengerentúlon egy színházban, és legalább húsz nyelvre fordítottak le, s félszáz premierje volt a nagyvilágban. Budapesten is az elmúlt tíz évben – hol máshol - a Madách Színházban, majd a Centrál Színházban. Nagy port nem kavartak a bemutatók. Talán most, Pécsett. Remélem, megsegíti a színházat a túlélésben az Ájlávjú. Ha a darab nem is, a színházcsinálás erős vágya, az ez iránt érzett alázat megérintett az estén. Ahogy a portástól az igazgatóig a Pécsi Harmadik teljes stábja egy nagy, és visszatartott lélegzettel élte, várta a csodát. Végre kinyitottak és vajon nyitva maradhatnak-e.

(A fotó a színház fb-oldalán található.)

Megjelent: 676 alkalommal