Kemény dió volt a színrevitel az 1912-es vígszínházi bemutató során is, amikor a premierről írva a Nyugatban Karinthy Frigyes és Lengyel Menyhért „rivalizált” egymással színikritikusként. Lengyel szerint: „Ez a színdarab sokkal több, mint egy kedves, okos, mulatságos, konstrukciójában és alakjaiban kitűnően megcsinált színmű - pontos és kimerítő rajzát adja egy nőnek, akinek életéből hat hetet állít elénk, de ezt a nőt kívülről-belülről úgy kikészíti, hogy ismerjük az egész élete történetét születésétől a haláláig. Így csak a legnagyobb regényírók tudnak jellemezni, azoknak is temérdek analizálásra van szükségük, míg úgy átlátunk az alakjaikon, mint a Szomory Györgyikéjén…”
2021 Magyarországán élve sokunknak semmi nosztalgiája nincs a századelős magyar polgári világ iránt, mert meg kellett tapasztalnunk, hogy akárcsak ők, mi is átmeneti időszakban éltünk, éljük felnőtt életünk javát, s akárcsak Krúdy Szindbádja, mi sem kértük ezt. Mégis. Cziegler Balázs díszlete nem is ad nosztalgiára okot. Látványnak nagyon szép, majdnem hihető is, hogy a bécsi Bristol Hotel egy szobájában vagy Lago Maggiore egy kis szigetén vagyunk, de a formák miatt minden hideg a színpadon, még a meleg barna színek ellenére is. Ugyanez áll Sinkovics Judit jelmezeire is, első blikkre mutatósak, már-már impozánsak, de mintha időtálló, kopásmentes műanyagból lennének, az ízléstelenség érzetével.
A darabhoz nagyon kell egy Szomory által megálmodott Györgyike, mert nőalakja ugyan fiatal, és ha nem is Hedda Gabler, de alappal szemet vethet rá egy bécsi dúsgazdag gyáros, mert olyannak álmodta az író, akiben ott a csírája egy igazi társasági nagyasszonynak, aki majd gavallérok gyűrűjében forog emelve ezzel férje puvoárját, s flottul osztja a személyzetet is. Tenki Dalmában ott a lehetőség, de mégse válik azzá a tüneménnyé, akiről Szomory írt, az író „nagy jellemzése” nem jelenik meg a játékában. Mutatós, nőies a színpadon, és kellően szeszélyes is. Hiteles nyafka kezdő színésznőnek és kezdő szeretőnek. De nem kijózanodva és okosan, hanem számítóan éli meg a polgári nagyasszonnyá válását. Közrejátszik ebben az is, hogy Bodoky Márk Tersányszky Lacija egy érdektelen fiatalember és halovány szerelmes. Nincs meg a figurában az a tűz, ami valósan megingathatná a lányt. Ellenben a Gáspár Tibor alakította gyáros, a leendő férj, Hübner Félix stílusos, még sármosnak is tűnik, ráadásul a felszíni lágysága alatt is érezteti az acélos akarat meglétét, ha éppen az kell. Amint egy alig ajakbiggyesztéssel és már-már lenéző mosollyal helyre teszi az „új rokonokat”. Ősz fürtjei, érett kora ellenére is vonzóbb a stílusa miatt. Nem női lemondás és áldozathozatal oldalán a gazdagságot választani, egy kis rőzseláng ellenében.
A darabban Györgyikének a Mikár-családért kell meghoznia a nagy áldozatot, eladva testét, fiatalságát szüleiért és két leánytestvéréért, na meg a távolabbi rokonokért. Nővére Anna (Szibrik Bernadett) enyhén vénkisasszony, akár a Cseresznyéskert Várjája nadrágkosztümben, húga Stefi (Prohászka Fanni) önző kis bohó, „egynyári vadevezős”. Anna irigyli az áldozatot, maga szívesen szenvedne Hübner oldalán, Stefi majdnem kevesli a leeső hasznot, akarna még, játszi könnyedséggel veti magát Hübner unokaöccse, Glanz Húgó (Molnár Sándor Tamás) hálójába úgy, hogy a hálót maga veti el és maga is esik bele. A nagynéni, Pavlits Lóri és lánya, Ida szintén követeli a családi koncot. Molnár Anna érzi, hogy Lóri egy ziccerfigura, könnyedén hozza is a kikupálódott, mégis örök szegény rokont. Lánya szerepében Horváth Alexandra haloványabb.
Az este terhe Mikárnét, Györgyike anyját játszó Nádasy Erikán van, aki ezt a szerepet már rutinból is hozná. De többet ad, a darabban ő „a bűbáj és műháj és zsong és kong és hajít és ferdít és ordít és fordítva ferdít”, remekül megy neki a kettős játék. Szinte énekritmussal mondja Szomory szóparádéit: „Hát nem ültök le? Vagy már menni akartok?”, de arca, tartása pontosan meséli, mit gondol Mikárné valójában, hogy tudja, a Hotel Bristol és Hübner pénze sem mossa le róla a Jozefstadt porát. Temperamentumos asszony, önbecsülése romjain is büszke. Játéka pontosan mutatja, hogy elfogadja az áldozatot, hisz maga tessékeli be lányát a pokol kapuján, de ezért halálosan szégyelli is magát. Egy nagy levegővétellel lök át mindenkit minden akadályon, mert állandó a rettegése, hogy végül elillan az utolsó szalmaszál. A férjé játszó Szatmáry György játéka mértéktartó, a poén az poén marad, nem szemforgató ripacskodás, és Mikár könnyen karikírozható jellemvonásaival sem túloz. Pont olyan, ahogy Szomory megírta, egy léha senki, akit mégis lehet szeretni.
Keszég László, ha nem is perfektül, de beszél szomoryul, érti, érzi a kort, a darabot, az „őrült zenét”. Az előadás, munkája legnagyobb erénye, hogy összefogja a miskolci Nemzeti variábilis együttesét, minden szereplő pont a helyén van. (A produkció is mutatja, hogy a színház mennyit építkezett az elmúlt években, a társulata jelenleg milyen erős.) Keszég javára írandó, hogy szigorúan tartja a darab ritmusát, s ugyan mulatságosan vitte színre, szerencsésen elkerülve a melodrámát, megmutatva az emberi drámát.
(Kép a MNSZ weblapjáról való.)
