Iza színházban járt - Mary Shelley Frankenstein című regény alapján: Teremtmények (Katona József Színház)
vasárnap, 13 február 2022 12:38

Mary Shelley Frankenstein című regény alapján: Teremtmények (Katona József Színház)

Értékelés:
(33 szavazat)

Pucér színész   

(Katona József Színház – Mary Shelley Frankenstein című regény alapján: Teremtmények - 2022. február 11-i előadás)

Nagy ígéretei voltak a produkciónak: „….az emberiséget meghatározó alapvető kérdések merülnek fel alkotásról, tudományról, felelősségről. Életről és halálról.”. Ebből nem sokat sikerült színpadra vinni. Ugyan respektálom az előadás létrehozására szánt láthatóan kemény munkát, de jövő hétre már elfelejtem, hogy láttam. És eljött az ideje annak, hogy elidőzzek kicsit azon, hogy a „színészbőr” lehet-e jelmez? Akarom-e látni nézőként a meztelenre vetkőző vagy vetkőztetett embert, s elfogadom-e, hogy a színészből egy-egy estén „hús” lesz a szerepe kedvéért. Furcsa, hogy épp egy olyan színpadi figura mentén, amelynél abszolút szükségszerű volt a pőreség. Halott emberek darabjaiból összevarrt lény: a Teremtmény mégsem léphet le frakkban a boncasztalról, és meg kellett mutatni a figura kiszolgáltatott és ösztön voltát.  

Mary Shelley (Frankenstein vagy a modern Prometheusz) megalkotott egy tudósképet, és azóta bármilyen felfedezésről hallunk, azonnal jön Victor Frankenstein, a  mániás tudós alakja, aki csodát művelt vagy nem. Megteremtett egy lényt ember és állat között, akinek a vad ösztönei, egyben érzékeny lelke volt, így magánya, szomorúsága, és egy keserű élet, amit akarta ellenére kapott. Nyilvánvaló a regény alapkérdése: játszhatunk-e Istent? Az előadás azonban erre a kérdésre nem nagyon válaszol, azt mutatja meg, hogy a bűn mindig bűnhődéssel jár, és lehet nem a miénkkel, de valakinek mindig fizetnie kell.   

A Kamra nézőtérének három szektorába szétosztva a százfős közönség. Mi, 3. szektorosok a színházi mosdó mellett, a Kamra műszaki tárai előtt kúszhattunk be a székeinkhez, be is villant a Káli holtak… „és csinálunk egy új játszóhelyet a liftaknában.” Stilizált hajókabinokban ülnek a nézők, a színészek felettük, a „fedélzeten” játszanak, hiszen Shelley regénye egy jégbefagyott felfedező hajón kezdődik. A történet színpadra alkalmazója, Hajós Zsuzsa és Fekete Ádám dramaturg innen visz vissza a múlt helyszíneire: Frankenstein laborjába, szülőházába és teremtménye bolyongásainak helyeire. A színpadkép puritán, fantáziát követelő csupasz tér - látvány Giliga Ilka -, amely két fa tolóajtó, egy ágy, egy vasláda és négy pléh vödör segítségével illusztrálja a történetmesélést. Böhm Katalin jelmezkivitelező úgy döntött, maradunk a múltban, a színészeken XIX. századi, korhű viselet. Kivéve a lényt, aki zömében meztelen, vagy egy csípő alá tolt rövid gyolcsnadrág van rajta, ami ma is elmenne egy tengerparton.  

Nem tudom, mi járhatott Tárnoki Márk rendező fejében, de Victor Frankenstein, így az őt megszemélyesítő Bányai Kelemen Barna majdnem, hogy csak egy hüledező narrátorrá redukálódott, aki maga sem érti, miért és hogyan „darabolta” össze a lényt. Egy mondat nem sok, annyi nem derül ki Frankenstein tudósi ambícióiról, annak mozgatórugójáról, nevezetesen anyja haláláról, és úgy általában ennek a fiatal tudós embernek a jelleméről. A színrelépései dramaturgiailag szétszórtak, csak egy fess, mellényes, vasaltnadrágos fickó, aki sűrű megbánások között zavarodott emberként vergődik, és kondenzcsíkban húzza maga után a pusztulást. A színész korosztálya három legjobbja között biztosan ott van, de most mégsem nem tud egy sorsot megmutatni, mert nincs hozzá tere az előadásban. A legmaradandóbb színpadi akciója: a mezítelen lénnyel való test test elleni talajbirkózása.

Elek Ferenc játssza a jégmezőkön őrültként bolyongó tudós megmentőjét, Walton hajóskapitányt. Neki jutott egy szép nyitómonológ, ahol teljes egészében láttathatja a puhány angol urat, aki leginkább a skóciai családi birtokon, az Aberdeen-i kastély könyvtárszobájában csuklóztatná a cselédséget. Sajnálatos, hogy alig léphet színre a későbbiekben, csak a kissé értelmetlen zárókép még az övé. Bezerédi Zoltánnak villanások jutnak, három karakter: Frankenstein apja, első tiszt és egy vak paraszt figurája. Mindhárom pici szerepben van egy gesztusa, amivel rögtön „belakja”, odapöccinti a figurát teljes egészében: egy joviális simítás mellénye hasi részén, egy dühödt toppantás á la Bates kapitány, s egy üres pipa megszívása a dohány illatáért, 45 év a deszkákon csúcsra járatva.
 
Frankenstein menyasszonya, Elisabeth szerepében Pálos Hanna. Szerény, okos, empatikus, és ráfizet a szerelemre, amit Victor iránt táplál. Ő marad meg leghosszabban az előadásból, az a pár perc, ahogy szeretettel évődik leendő apósával és, ahogy csendesen rávilágít: az ember társas lény. Szécsi Bence és Tóth Zsófia is három-három karaktert hoznak, engedelmesen és pontosan alájátszva a jelenetváltásoknak.  
 
A lény szerepében Rába Roland. A „Teremtmény” drabális, behemót, leginkább szőrtelen. Rába felvesz egy roggyant térdű, vállat előre ejtő testtartást, úgy jár, akár a gorillák. Kétségkívül erős figurát hoz, nagy koncentrációval, már-már gyilkos őrületben. Motyog, morog, prüszköl, ordít, hempereg, kifáradva elkushad, akár egy befogott vadállat, aki rutinszerűen kezdi újra a „műsort”. A játék kezdetén jelmezben van, majd meztelenre vetkőzik, és magánemberi teste válik a szereppé. Abszolút szükségszerű ez a vetkőzés, ettől lesz a lény figurája valódi. Művészként a saját testét használva hozza létre az esti színpadi alkotását. Ha nagy szavakat használok, a civil, emberi szemérmét letiporva, ezáltal önmagát meg­semmisítve kell mássá lennie, és így is valahol Rába Rolandnak maradnia. Igenis kényelmetlen nézni, ahogy csupasz bőre felszántja a deszkát, összegömbölyödik, hogy azért kevesebb lássék, ő most egy „állat”, kiszolgáltatott, védtelen és retteg, mégis emberi jellemzőt mutat, leplezni akarja szeméremrészeit. Színészként abszolút odakínálja önmagát. Elképzelem azt a próbaszakaszt, amikor Tárnoki instruálta: „Rolikám, itt szétszaggatsz a fogaiddal egy gumikesztyűt, megrágod kicsit, majd visszaöklendezed egy pléh vödörbe.” WTF?

Megjegyeztem egy számomra abszolút mérvadó, tekintélyes színpadi színésznőnk szavait: „Hidd el, amikor egy színpadi, drámai szi­tuáción belül lelkileg levetkő­zöl, az nagyobb sokkhatás és sokkal megterhelőbb. A színpadi ruhanélküliség ehhez képest már nem számít.” Civilként ezt elhiszem neki.  

Azonban a színpadi vetkőzés szerintem mindig provokatív szándékkal történik, fel akarja korbácsolni az ún. közízlést, kigúnyolni az álszemér­met, és igenis valami mód sérteni a közönséget, annak komfortzónáját. Három éve zúg a #MeToo, így nézőként megkérdezem, ez nem zaklatás a nézőtér irányába? Hogy férfi ivarszervek és nő keblek ringanak az orrom előtt, hogy tovább ne menjek, és már Csehov, Shakespeare, Molière darabjaiban is. És sajnos ez általában semmit nem ad az előadáshoz, nulla az üzenetértéke, és leginkább teljesen kontextus nélküli. Elhiszem, hogy a testét eszközként használó színész, aki igazi művész, olyan tudati állapotba kerül előadás közben, hogy „már nem számít”. De a rendező, a producer, a jelmeztervező, a direktor nem kerül tudati állapotba, és igenis neki kéne, hogy számítson, hogy megvédje a művészét, a közönségét, és megtartson egy utolsó gátat.

Huszáros vágással visszakanyarodva a Teremtményekhez, annak történetmesélése csapongó. Az eredeti könyvből fontos momentumokat elhagy, jelentéktelen szálakat behoz, és a felvetődő etikai/filozófiai kérdéseket megválaszolatlanul hagyja. Talán intő jelnek kellett volna lennie, hogy Kenneth Branagh karrierjét is majdnem elsöpörte a Frankenstein-story. Nem sikerült Tárnoki Márknak és alkotótársainak elemelni ezt a történetet sehova, „….az emberiséget meghatározó alapvető kérdések” nem merülnek fel „alkotásról, tudományról, felelősségről. Életről és halálról”. A felszínén simogatják ezeket a beígért ideákat, Shelley történetét nagyjából visszaadva. Rába Rolandnak ziccer szerep ez, bőre a jelmeze, és „hússá” vált a szerepe kedvéért, mert ezt kívánta a színpadi figura, és ezt kívánta rendezője. Megmutatta, hogy képes megszabadulni 80 percre az őt körülvevő világtól. Csak hát ettől nem üzen ez az előadás semmi kézzelfoghatót, amit magunkkal vihetnénk kifele. Ha csak a végkifejlet nem, amikor is az egyik matrózról kiderül, hogy nő, gyereket szül a hajón, és azt Elek Ferenc figurája a záróképben - akár egy lottó ötöst  - felmutatja dübörgő zene kíséretében. Vagyis talán az a mondanivaló, hogy igenis az anya az anya, az apa az apa, és lehetőleg továbbra is csak hagyományos mód "csináljunk" gyereket, mert ez a természet rendje.

(Fotó: Horváth Judit)

Megjelent: 1008 alkalommal
Tovább a kategóriában: Csehov: Sirály (Feledi Project) »