Tartózkodtam elsietni, hogy azonnal megnézzem októberben, hisz a szerényen „Le miracle Fischer-Dieskau” néven ismert német operaénekes felvételén át ismertem meg anno a darabot, aki Elisabeth Schwarzkopf szerint „született isten” volt. Ha ez nem lett volna elég, a Proton Színház, Mundruczó Kornél és Szemenyei János úgy 6-7 éve kiállított egy olyan „világaktuál” produkciót - a migrációra felfűzve üzenetét -, amit még mindig nem felejtettem.
Az Örkény Színház erre bevállalta ezt a Stúdiójában, egy huszonéves fiatalemberrel, aki ugyan toronymagasan a társulat felett énekel, de mégis egy prózai művészszínházban. Persze belegondoltam abba is, hogy ezt a dalművet fiatalemberek írták, akik nemhogy középkorúvá nem értek, de még a krisztusi kort sem érték meg. Így könnyen lehet, hogy az Y-generáció valóban jobban átérzi a szöveget és zenét akkor is, ha azok a keserűségről, reménytelenségről, még a szerelemben és a tavaszban is bujkáló halálvágyról szólnak.
Devich Botond színpadtérnek épített egy csinos kis hófehérfalú dobozt, akár egy virtuális iglut a világ sarki hidege ellen. Benne egy hűtőszekrény (csakis dobozos italokkal, ételekkel), egy banános doboznyi személyes cucc, egy lámpa, két matrac, egy hurkapárna. A lakó egy zoknis-melegítős, hol vicces, hol unatkozó fiatalember, akinek két külső ingerei egy holló az ablakpárkányon, és a hűtőszekrényből rendre fel-felcsendülő ismeretlen zene, ami kizökkenti teljes elzártságából. És a fények, a villódzó neoncsövek, a hirtelen jött sötétség, a csöppnyi ablakon betörő hajnalhasadás, a lezuhanó szürkület.
Borsi-Balogh Máté 28 éves – két év pandémia mínusszal – még pályakezdő színész. Kishitű nézőként tartottam tőle, hogy majd nem süvít bele a székbe. Aztán de. Megbirkózik a dalciklussal mind hangterjedelemben, mind a szöveg és zene érzelmi hullámvasútjában. Eredeti nyelven szólnak a dalok, ami egy plusz próbatétel lehet a színésznek, de itt is pipa. Érzékenyen vált a hideg és meleg, vagyis a drámai és lírai helyzetek, gondolatok között. Képes a hangulatok fokozására, újabb és újabb árnyalattal gazdagítva a játékát, nem válik egysíkúvá az előadása. Beszél a tekintete, a szöveg rétegeire villog, komorodik szempárja. Nincs nagy tere ehhez, talán húsz négyzetméter, és annak minden centiméterét belakja vízszintesen és függőlegesen is. Hol poénos, hol nézni is fáj, amint színpadi helyzetváltoztatásait a szöveg vezeti. Borsi-Balogh nem egy nyiszlett utcakölyök forma, elképesztő, ahogy egy yogi hajlékonyságával tekeri, csavarja tagjait vagy G.I. Joe-ként vetődik, miközben Schubertet interpretál. Mert állva, ülve, fekve – ha nem is végig azonos szinten – de piszok jól énekel, és a nézőtérről is pontosan hallható, ahogy a teljes vokális tudásával beleáll minden dalba. Színházban vagyunk, nem koncertteremben, mégis elfelejtődik az este végére, hogy zenés szakon végzett színészt láttunk. A produkció pódiumón is megállná a helyét.
Ehhez az outputhoz nagy csapatmunka kellett. Talán Murányi Márta énektanárként tudna erről mesélni.
Tarnóczi Jakab rendező egyidős a színésszel, vélhetően hasonlóan látják a világot, s úgy érzik a verseket-dalokat, ahogy azt a két, szintén hasonló korú szerző, Müller és Schubert értette, érezte úgy 200 éve. Tarnóczi nagy szabadságot is adott a színészének, sok-sok apró geggel, finom utalással segítve játékát, hogy 100 percen át fenntartsa a színház izgalmát. A közönségnek meg reményt az este végén, egy üzenetet.
A főhős nem bírván tovább, letépi hűtője hátsó falát, mert ismerni akarja végre, a már-már őt megőrjítő zene forrását. Mint egy téli álomból ébredő jegesmedve a barlang elzárt odvából, úgy préseli át magát a lyukon, ahol egy pingvin cimbi várja, ő a „zene”. Két – magányban szétfeküdt - Adidas melegítős „kocka”, egy nagy és egy kicsi, akik végre összeállhatnak egy társasjátékra. Ehhez persze kell egy megbízható kapcsolatfelvételi csatorna, ami most a hűtőszekrényben álló két dobozos sör. A „kis kocka” Kákonyi Árpád zenei vezető, aki 100 percen át - a fal mögül - hűséges, láthatatlan társként kíséri zongorán a színészt, abszolút rezonálva annak minden hangjára.
Érhető, hogy még a pályája zenitjén álló, az előadást néző Pogány Judit is úgy érezte, itt bizony most huhogni kell.
(Fotó: Horváth Judit)
