Iza színházban járt - Csiky Gergely: A nagymama (Pécsi Nemzeti Színház)
péntek, 18 február 2022 18:28

Csiky Gergely: A nagymama (Pécsi Nemzeti Színház)

Értékelés:
(115 szavazat)

Jó ott látni, ahova tartozol

Vitán felül A nagymama bemutatója az év színházi eseménye Pécsett, huszonegy év után visszatért a pécsi Nemzeti nagyszínpadára Vári Éva. A színházvezetés részéről gesztus volt a felkérés, és nem a nosztalgia vagy a sikervadászat motiválta, hanem a művész iránti tisztelet. Ahogy a darab íróját, Csiky Gergelyt is, amikor 1875-ben Prielle Kornéliának papírra vetette a vígjátékot. A színésznő részéről is gesztus volt színháza (melynek örökös tagja) és városa iránt (melynek 60 éve polgára), hogy felvállalta a Koltai Tamás által „örökbecsű habcsók”-ként jellemzett darab címszerepét. Nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy ne legyen az előadásból melodráma, legyenek ízek, ne csak cukorszórat ropogjon minden szónál. Érezhetően megküzdött érte Vári Éva, ahogy pályáján eddig majd minden sikerért és elismerésért. Művészi fegyelmezettsége, színészvére most is átsegítette a nehézségeken.  

Nagy Viktor rendező a József Attila Színházban már színpadra vitte A nagymamát úgy egy évtizeddel ezelőtt. Nem gondolta tovább, nem adott új perspektívát, még a kísérőzene is Csajkovszkijtól a Hattyúk tava, akár 10 éve. A darab szövegkönyve stilárisan összefésületlen, hiányzik egy leleményes dramaturg közreműködése. A szereplők zöme a mában beszél, a címszereplő szavai, stílusa azonban ottmaradt a XIX. század végén. Fárasztóan archaikus a szöveg, holott a köznapokban talán már akkor sem diskurálhatott senki így. (Csak egy példa: „Ne csodáld Trézsi, hogy egyetlen pillanatnyi bánatot szentelek legszebb reményem kimúltának.”)

A színpadi látvány pazar, akár egy nagyoperett. Horesnyi Balázs díszlettervező –festett vásznakkal és mozgatható díszletfalakkal – a Teatro La Fenice és a Sixtusi Kápolna összeeresztéséből alkotta meg a képi világát. (Biztos olvasta Koltait.) A színpadkép békebeli idillt és nagyúri jólétet sugároz, s kifejezetten jó belemélyedni a vásznak legapróbb részleteibe is. Azonban az előadásból nem kapunk választ arra, hogy egy XIX. századi polgári leányiskola vagy csendes fürdőhely ábrázolására miért ez a külső elrajzoltság. Rátkai Erzsébet jelmezei látványra lenyűgözőek, elegánsnak hatnak a nézőtérről, és passzolnak a díszlet nagyvonalúságához. Suhog a taft, a santung, redőzik a csipke, csilingel a gyöngy. Szerémi grófnő ruhaujjai méteres lepkeszárnyakként verdesnek, míg Márta, az unokája mintha Hamupipőke báli ruháját viselné. A rendező oldalán Rátkai Erzsébet is ismétel, tíz éve szolidabb, a darab helyszíneihez jobban illő jelmezeket talált ki, érdekes mód viszont az akkori Nagymama is lilában és ezüstben játszott.

Nem állítom, hogy az előadás elementáris sodrású. Fő célja megfelelni a nézői közízlésnek a tartalom lenyűgöző formavilágba csomagolásával, a nézőtéren ülők elkápráztatásával. A hozzáadott színészi érték az, ami miatt a „habcsók” már a premieren sem volt geil. Hiszem, masszív siker lesz Vári Évának és néhány önerős alakításra képes partnerének köszönhetően, mert játékukban van szín, humor, báj, megnyerő színpadi jelenlét, és képesek személyiséget teremteni karaktereiknek.

Az előadás mindenekelőtt Vári Éva „jutalomjátéka”, akinek esze ágába sincs jutalomjátékot adni, és mondén nagymamaként lép színpadra. Lépcső, középjárás híján nem nagyasszonyként jön be, oldalról kell megjelennie hatásosan. Belép, felzúg a taps. Megtorpan, eljátssza, hogy megriadt, bár a premier napján ez akár igaz is lehetett, két évtized elteltével lépett itt újra a közönség elé. Megnyugszik, szeretik még, kis nézőtérmustra, elcsodálkozás: „Jé, még emlékeznek rám!” Bal keze intésével leállítja az ünneplést, részéről 30 másodperc alatt vége a visszatérés feletti nosztalgiának, munka van, nem okozhat csalódást. Erős személyiségének hála, a színpadra lépéssel megszületik Szerémi grófné. Ragyog, mosolyog, él a figura. A szerephez kötelezően adagolandó érzelmesség soha nem válik negédessé. Vári grófnője stílusos, energikus – bár felemlíti háziorvosa erre vonatkozó ellenvéleményét –, egy (élet)bölcs úriasszony, akinek csak a színpadi kalapjai túlzók. A színészi játék temperált és hiteles. Arcán végig szomorkás mosoly, néha-néha fátyolos tekintet. Ez az asszony a saját kárán tanulta meg élete leckéjét, amit mára – ha nem is könnyedén, de – derűvel visel. Ez teszi képessé arra, hogy elvei ellenére azon legyen, unokái ne jussanak az ő sorsára. Vári Éva tudja, minden jó vígjáték alapja a történet mélyén rejlő tragédia. Játéka legszebb pillanatai, amikor egy-egy mondatában megsejteti múltja fájdalmait.     

Takaró Kristóf ideális vígjátéki alkat, játékában a fiúunokát könnyelmű, tacskós, de már férfias sárm, elegáns tartás jellemzi és lehetőségeinek biztos tudata származása révén. Kiváló a partneri viszonya Várival, ha van „cukor” az előadásban, az az, amikor ők ketten összemosolyognak. Ellensúlyozza ezt, hogy látszólag minden alkalommal spontán születik a gesztus. Sinka Edina Örkényi báró Piroska nevű unokájaként friss, üde jelenség – Grimm Piroskájának öltöztetve is. Szemtelen, koravén, cserfes, vehemenciája emlékeztet a fiatal Szeleczky Zitáéra. (Szinte várja a néző, hogy elénekelje a „Kislány kezeket fel” kezdetű dalt.) Örkényi báró fiúunokája szerepében Arató Ármin komolysággal ellensúlyozza, hogy alkatilag aligha lehetne a sármőr Ernő ellenfele, nem akar ő is amorózóként versengeni. A pécsi Operatagozat énekkarából Kállay Gergely ugrott be londinernek. Csetlése-botlása megmarad az estéből, emlékezetes színfoltja a második résznek.

Unger Pálma a grófnő gazdasszonyaként remekül poentíroz, malíciával kommentálja a történéseket. Tucatnyi darabban játszott már Várival ezen a színpadon, s nem restellik ezt feleleveníteni egy rögtönzésnek ható, viháncolva ellejtett operett keringővel: még vagyunk és ragyogunk. Stenczer Béla a nyugalmazott tábori lelkész szerepében többet nyújt a megírt figuránál, játéka révén kicsit belelátunk a karakter múltjába is. Mindketten epizodisták, de ahogy bejönnek, elrendeznek egy virágcsokrot vagy át­vesznek egy levelet, az hitelessé teszi az éppen zajló színpadi cselekvést.  

Köles Ferenc és Stubendek Katalin a darab komika−buffó párosa a lányiskolai nevelők, Tódorka Szilárd és Langó Szerafin szerepében. Rutinosak, talán túlságosan is, mostanában sok darabban játszottak hasonló karaktert. Mértéktartóak, pont annyit dobnak rá a szerepükre, amit a színház – közkedvelt – vezető színészeitől elvár a közönség. Pechére Stubendek Katalin a második részben kapott egy Szörnyella de Frász-kalapot a hozzá való kabáttal, amelyek alól nem könnyű színészként kilátszódnia.

A darab többi szereplőjének elkelt volna az erősebb, támogató rendezői irányítás. Darabont Mikold a nevelőintézet vezetője, Vlasits Barbara a megkerült unoka, Márta szerepében tisztességgel teljesít, de színtelenek, figuráiknak – egyelőre – nincs átütő személyiségük. Darabontnak ideje, tere sincs arra, hogy két nyúlfarknyi jelenetében egy kicsit is látszódjon. Vlasitst ugyanazzal az arckifejezéssel érzékelteti Márta boldogságát és bánatát, nem hiteti el az érző lelkű szerelmes lány figuráját, önfeláldozása is inkább mártíromságnak tűnik. A nyugalmazott ezredes, Örkényi báró szerepében Laklóth Aladár nem az író által megrajzolt szangvinikus férfi, kissé unott, hirtelen felfortyanó. A premieren még nem tudta megmutatni a hajdani szerelmes életre szóló sértettségét, holott Szerémi grófnővel ez lenne az örök-harag konfliktus alapja. Ellenben jól mutat rajta a stilizált uniformis. Kár ezért, hisz a Nagymama találkozása Mártával és Örkényi báróval, a végre és újból egymásra találás a darab két lírai nagyjelenete. Vári Éva azért eljátszotta ezt is, ami külön bravúr.

(Az írás a Criticai Lapok 2022/1-2. számában jelent meg.)

Megjelent: 2310 alkalommal