Iza színházban járt - Tar Sándor novellái alapján: A mi utcánk (Pécsi Nemzeti Színház)
péntek, 18 március 2022 15:44

Tar Sándor novellái alapján: A mi utcánk (Pécsi Nemzeti Színház)

Értékelés:
(45 szavazat)

Köles Ferenc és az Everest   

(Pécsi Nemzeti Színház – Tar Sándor novellái alapján: A mi utcánk, monodráma - 2022. március 4.)

Egy este során hányszor „halhat meg állva” a színész a színpadon? Köles ezen az estén legalább háromszor kerülhetett szívmegállás közeli állapotba, de a végén – ha félig megfagyva is - kitűzhette képzeletbeli Mount Everestje csúcsára a zászlóját. Közben bejárta a hegymászás stációit: alaptábort épített, akklimatizálódott, fokozatosan haladt - mélypihenőket tartva - a csúcs felé, visszacsúszott, majd mégis nekivágott, hogy bizonyítsa: itt jártam.

Tar Sándor – író, gyári munkás, ügynök – könyvei, darabjai nem a könnyűlelkűeknek való szellemi étek: „Ha unom, vagy ha nem bírom tovább az ivást, bejövök. Itt ismernek, a főorvosnő régi olvasóm. Leszedálnak, napokig alszom, nincsenek gondolataim. (…) Lelkileg örök életemre megtörtek az események: ebből nem lehet kijönni. Feladtam az életemet 61 évesen. Ennyi a sztori. A történetnek vége. Leírható tétel, egy emberi roncs, élőhalott vagyok. Nem keresek felmentést sem arra, amit tettem, nem is próbálok magamnak megbocsátani.” (Az író Keresztúry Tibornak adott interjú-részlete 2000 őszén a debreceni pszichiátriai klinikán, önmagáról.)

A mi utcánk novella-fűzér hősei hasonszőrűek: a múlt század végén egy elhagyott faluban a Görbe utca lakói. A még – és már örökre – vakolatlan, avagy a dűlő félben lévő házaikban élik az örök reménytelenséget. Hajdani munkások, mára segélyezettek vagy rokkant nyugdíjra várnak, munka és méltóság nélkül. Ami megmaradt nekik az a kocsma, Piroska néni borkimérése, majd bortól, sörtől némi mámor és töménytelen hülyeség.

Szabó Attila rendező és Köles Ferenc színész a kudarcot és a nyomort gyúrta bele ebbe a hetven percbe két objektívvel: részvéttel és groteszkséggel.

Erős a felütés, nyolcpercnyi motyogós részeg dülöngélés egy utolsó sörért, ami végleg kiüt az éjszakára. Torbán Eszter Tünde játéktere 8-10 különböző méretű gumiabroncs, ezen ugrál-billeg-imbolyog-esik a színész. Az első nyolc perc – annak dacára, hogy virtuóz ábrázolása a matt részegség összecsuklás előtti állapotának, ahol már csakis a jó Isten vigyáz a részegre, mert hússzor ott maradhatna nyaka törötten – majdnem stand up comedy. Röhögött a közönség, azt hitte Bödőcs Tiborra jött. Kölesnek innen kellett megágyaznia „az emberi roncs, élőhalott” Tar-novelláknak. Hajszálon billegett, de sikerült. Személyes, fekete műanyag fóliába burkolt - szószerinti és átvitt értelemben is - mezítelen önvallomással. A nézők többsége megértette, nem a „jópofa Köles Feri” lesz az este főszereplője, abba maradt a nevetés, ha még nem is jöttek a könnyek.

A színész beleállt a történetekbe. Jött Hesz Jancsi, Béres szomszéd, Sudák, Mérő Lajos, akiknek minden nap másnapos, és pont olyan akár az előző nap. Irányba álltunk, éreztük a színésszel együtt, hogy hajnalban Piroska néni házi kimérője előtt fagyoskodva várjuk a három decinket, hogy kiálljon a kezünkből a remegés. Ekkor a nézőtéren valaki elkezdett komótosan cukrot bontogatni, nem diszkréten, 3-4 szer újra nekifutva a hangos zörgetésnek. Filmszakadás, a színész leállt: „Bontsa ki, megvárom”, visszacsúszott az alaptáborba, kezdődött elölről a csúcs felé kapaszkodás.

Már-már újra sikerült, éreztük megint azt a nyomort, hogy az ágyban fekvő anyósunk halálára várunk évek óta, mert beköltöznénk végre a ház egyetlen szobájába, amikor megszólalt egy mobiltelefon. Szerencsénkre groteszk hullámban voltunk a Misi kocsmában. A színész nem esett ki újra, kissé bemerevedtek a vonásai, de lazán mondta Tar sorait: „Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Hát mi vagy te itt, díszvendég?” Csak egy meredek lejtőnyit csúsztunk vele együtt vissza.

Köles Ferenc vállaltan vidéki színész, túlélő, erős típus. Jól bírja a fővárosi fények csillogása nélkül. Pályája egyenletesen ível, nem siklott ki, nem égett ki a negyvenes éveire. Érződik rajta, hogy tudja mi a „sűrű élet”, nem játszik, hanem „van” Tar karaktereiben. Én úgy találtam, hogy a rendező a csetlő-botló felvezetéssel, a rendre visszatérő abroncsokkal való bíbelődéssel könnyíteni akart Tar-szövegén, és támaszt adni Kölesnek. Talán kicsit sok a gumiabroncsokkal való játék, Köles egy széken ülve, mozdulatlanul is elmondhatná a novellákat, mert önjogán hat. Megvan benne az érdekesség, az atmoszféra, ami a színészpályához kell. Súlya, hitele van az N. Szabó Sándor Terem pici színpadán, tud csendet teremteni, és pontosan tudja, érzi, hogy egy jókor megtartott színpadi csönd több mint három körmondat.

Erős támasza az estén Szabó Kornél Dénes nagybőgőn való zenei kísérete. Úgy játszik alá, mintha nem is hallanánk a zenét, csak jólesően érzékeljük, hogy van.

Mire elértünk a tapshoz azt hittük már nem jöhet meglepetés, pont eléggé megtépázta már a színészt az esti közönsége, mire elérte náluk, hogy több tekintet is elhomályosuljon. Mégis, „szakmai kontroll” volt a nézők között, színésztársa, Vári Éva. Pár hete láttuk, ahogy egy másik Kossuth-díjas, Pogány Judit huhogott a nézőtérről kollégájának. Vári lényegesen finomabb, visszafogottabb jelenség a való világban, ő csak megrendülten tapsolt, ő pontosan tudta kinek a művét látja. Köles szégyenlősen kereste a tekintetét, és végre ellazult, a szemében elömlött a mosoly. Megkapta a visszaigazolást: zászló kitűzve. Mi is csak ezt mondhatjuk szakképzett nézőkként: megcsinálta, megvolt Tar Sándor világa, a Görbe utca összes lakója színesben és 3D-ben, éreztük a még egy, a világot kicsit kizáró korty utáni sóvárgást is, anélkül, hogy ehhez egy kortyot is ittunk volna.  

(Fotó: Körtvélyesi László)


Megjelent: 950 alkalommal