Iza színházban járt - Ann Silberberg: Capa, a világhírű fotós (Spinoza Színház)
vasárnap, 27 március 2022 15:38

Ann Silberberg: Capa, a világhírű fotós (Spinoza Színház)

Értékelés:
(28 szavazat)

Egy pesti vagány  

(Spinoza Színház – Ann Silberberg: Capa, a világhírű fotós – 2022. március 26-i előadás)

Nem kispályás Capa fan vagyok. Személye, habitusa, legendája beszippantott. Mindent elolvastam róla, minden értett nyelven, még Ingrid Bergmannal való románca női regényét is. Ereklyeként őrzöm a Ludwig Múzeum 2009-es életmű-kiállítása katalógusát is, ahol először láttam képeit. Ann Silberberg dokumentumdarabja ezzel a felkészültséggel is rendben van, kis fenntartással, hogy a történet tartópillére: Capa Besnyő Éva fotóművésszel való barátsága ugyan valós, ám ebben a formában erőteljes fikció lehet. Előéletem dacára is képes volt hatni rám, sőt felvillanyozni az előadás, hála az alkotók színházba vetett hitének és nagy szívének.  


Az első kép, amit valaha is láttam Caparól, egy 1951-es párizsi felvétel, amelyről először azt hittem, hogy Gábor Miklós. Dús szemöldök, erősszálú sötét haj, markáns vonások, nem szép, de veszettül vonzó férfi arc, és mindehhez csibészes hunyorítás, mosoly. Azt hiszem Capa sikerének egyik kulcsa – már-már őrültségre hajazó vagányságán és remek szemén túl – férfi szexepilje. Az a típus, mint Jávor, Mondtand, Mastroanni, Volonte, Javier Bardem. A fickó, akiből árad a tűz, és pontosan tudod, jobb lenne ellépni előle, és mégsem…..

Az előadás első nagy erénye, hogy megtalálta magának Ódor Kristófot Capa szerepére. Akinek dús szemöldöke, erősszálú sötét haja van, markáns vonásai és vonzó, csibészes mosolya. És még egy nagy erénye, a külcsín találkozik a belbeccsel, esetünkben a színészi képességgel. A Spinoza Színpad ugyan nem nagy, de a színészből sugárzó vagányság, színpadi sárm abszolút betölti. Komolyan nem tudnék hirtelenjében harmincas magyar színészt megnevezni, aki nagybetűs férfi, és mesterségét olyan magabiztossággal és könnyedséggel űzi, mint Ódor. (Hol bujkált eddig? Tudom persze, Miskolcon és a Centrálban.) Pont így képzeltem el a Budapesten született Friedmann Endrét, aki Robert Capa néven háborús tudósítóvá vált. Ódor hiteles és fesztelen a szerepben, a pici – kicsit szegényes - színpadon képes elhitetni percekre, hogy Berlinben, Párizsban, Los Angelesben vagyunk. Jól áll neki a Capa-imázs, és láthatóan van az emberről, életművéről gondolata, érzelmileg viszonyul hozzá. Maga is elhiszi 80 percre, hogy ő Robert Capa, aki egyedül Európában lekapta Trockijt 1932-ben, fotózta a Normandia-i partraszállást, és Ingrid Bergmant ölelte. A legnagyobb dolgot adja, amire színész képes lehet, Robert Capat hús-vér emberként megteremti, és „megképezi” a mára már történelmi pillanatokat.

Grisnik Petra – Capa gyerekkori pajtása, berlini patrónusa, barátja, Besnyő Éva szerepében – pontos fegyelmezettséggel engedi Ódort csillogni, hisz övé a címszerep, és tudja, neki támogatnia kell, hogy színésztársa el tudja játszani, hogy ő Robert Capa. Természetes, ironikus, vibráló. Sikerül neki a színpadon megmutatni, hitelesen játszani azt a ritka dolgot, amit férfi és nő közötti pajtásságnak hívunk, és az életben csak ritkán működik.

Jó tíz éve járok a Spinozába, sok életrajzi darabjukat láttam. Már megszoktam, hogy a szöveg hol jobb, hol rosszabb elegye: a címszereplő életrajzi adatainak és némi fesztelennek szánt párbeszédnek, ha tere van, akkor becsúszik egy-két zsidó vicc is. Ann Silberberg darabja újra ilyen, de most feltétlenül a jól sikerült szériából. Capa élete és a fantázia kellemes elegyként született meg a történet, peregnek az események, és nem didaktikusak a párbeszédek, könnyedén csúsznak át éveken, helyszíneken, van bennük természetesnek ható spontaneitás. Ez erősen köszönhető a két színész produkcióba vitt energiájának, és annak, hogy olyan (közel)múltbeli személyről van szó, akinek élethelyzetei erősek és ütősek.

Veréb Dia jelmeztervező nagyon jól kiaknázta, hogy két magas, fess művészt kellett felöltöztetni, sötét alapú színpadi ruháikat variálta egy-egy korhű, színesebb darabbal, hogy a szereplők testi adottságait kiemelje.

Czeizel Gábor rendezőnek édes gyermeke ez a produkció. Remélem, mindenki észreveszi majd, hogy már-már küldetéses üzenete van a Robert Capa jelenségről. Ritkán tapasztalom, hogy egy-egy történelmi kor megszívlelendő, hasznosítható gondolata, „kor-tanácsai” ilyen történetbe simulva, és nem szájbarágós, direktbe jelenjen meg a színpadon. Czeizel – egy-egy mondatba, szituációba ágyazva - párhuzamot von a második világháború és az orosz-ukrán háború emberi életekre, országokra gyakorolt hatásáról, emiatt szinte maiként, saját bőrünkön érezzük Capa háborús tapasztalásait. (Nem lehet a spanyol polgárháborúról készült, madridi Capa felvételek alapján nem Mariupolra gondolni.) Indokát adva ezzel a bemutatónak, hogy Robert Capa nemcsak azért került a Spinoza színpadára, mert egy világhíressé vált, zsidószármazású magyar.  

Különös gonddal válogatta össze a díszlettárgyakat is, lett légyen szó’30-as évekbeli Leica fényképezőgépről, harci sisakról, vulkánfiber bőröndökről. (Bár, mintha a Royal Life magazin nem 1936-os példány lett volna!) Nyolc különböző nagyságú bőrönd adja a jelenetek berendezését, a színészek maguk rakják össze az újabb és újabb helyszínt: gangot, kávéházat, parkot, nappalit, lövészárkot. Jó karban vannak, flottul megy mindig az átállás. Remek a zeneválasztás, instrumentális alapú, korabeli világslágerek csendülnek fel röviden, a néző azonnal asszociálni tud valamire, amit neki jelent a Hulló falevél, a New York, New York vagy a Lili Marlene. A háttérben kivetítőn kísérnek a történetek alatt született, ikonikus Capa felvételek, megjelenik egy-egy életszereplő: Gerda Taro, Ingrid Bergman, Picasso fényképe.     

Úgy emlékszem, jó tíz éve a Címzett ismeretlen című darab hozott először ide, Kulkával és László Zsolttal, majd 2015-ben az OPI Rose című produkciója Vári Évával, és mára itt ragadtam. Szívesen emlékszem a Herzl, a Freud, a Pulitzer, a Szenes Hanna című darabokra, bevallom, mindnél megtudtam valami újat a híres magyarokról. Imponáló, ahogy ez a színháznak szinte alkalmatlan kis játszóhely „küldetést” teljesít. Hol megmosolyogni valóan, hol szívszorítóan, de 20 éve tántoríthatatlanul. Most egy olyan produkcióval rukkolt elő, ami az előbb említett két nagyos sikeres előadása nyomába léphet. Igazi, nagybetűs színházi este, hitből, szívből.

P.s. Üzenem Sándor Annának és Czeizel Gábornak, én nagyon megnézném Ódor Kristóffal Jávor Pál Naplójának dramatizált változatát.    

(Fotó: Gordon Eszter)

Megjelent: 813 alkalommal