A rendező a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház igaztatója, Valerij Fokin, a színpadi mű szerzője fia, Kirill Fokin. Jólesett, hogy eleve világossá tették nem Shakespeare művét látom, hanem az annak alapján készült saját elgondolásukat. Így nem zavart, hogy Lear története egy televízió stúdióból moderált valóságshow, amely helyszíni bejátszások és reklámblokkok között kalauzol végig egy háborús családi krónikán. Shakespeare szereplői új kontextusban jelennek meg, a médiában harcolnak egymással, mert Lear a világ legnagyobb médiaholdingja éléről vonul vissza, három lányát versenyeztetve megüresedő székéért. Az eredeti Shakespeare dráma ismerős sorai részlegesen megszólalnak Lear lázálmában, miközben a Bolonddal delirál. A két nagyobb lány szingli, ellenben Cordelia titkos szerelme Edgár, Kent és Gloster tv-stúdióból közvetítő moderátorok.
A Lear király Erzsébet-kori tragédia öt felvonásban, családi dráma, de egyben generációs összecsapás is a hatalomért vívott harcról; egy egzisztenciális diagnózis. Kirill Fokin munkája alapján erre rá lehet ismerni, hisz emberek történetét meséli el egy bizonyos időben. A cselekmény a 21. században játszódik, ahol botok és kardok helyett médiatartalommal vívnak egymással a felek, ráadásul 24 órában sugárzott élő műsorfolyam keretében. A kamerák a hálószobákban, a mosdókban, a kórházi ágyakon, a hadszíntereken és az aluljárókban is ott vannak, így minden sandaság, titkolt bűn azonnal élőben üvölt az utcák kivetítőjén, meg persze a Twitter-, Face-, és Instagram-oldalakon is. Nincs emberi méltóság, se fékek a globalizáció, a klímaválság, a járványok, a helyi háborúk, a puszta utcai öldöklés ellen. Valerij Fokin felsorolja, és meg is mutatja napjaink számos világméretű baját, de ennyi a feldolgozása, tanulságot nem szolgáltat.
Kirill Fokin megőriz egy dialektikus kapcsolatot az eredeti darabbal, mintha azt a mai közönség számára írta volna Shakespeare. Alekszej Tregubov, a produkció díszlet- és jelmeztervezője tombolhatott e téren, a kiváló színpadtechnikával feszült vizuális látványvilágot alkotott. Neki köszönhető, hogy a nézőtér helyett a színpadon ül a közönség egy hatalmas reklámfallal szemben, akár a Piccadilly Circus kivetítőit nézné, és közben karnyújtásnyira emelkednek és süllyednek a podesztek, úsznak tova helyszínek, lebeg zsinórón a színész.
Az első jelenet középpontjában a szeretet-teszt áll, amikor is a Regan és Goneril úgy válaszol, ahogy kell, teljes behódolással. A legfiatalabb, Cordelia azonban lázad, számára már üres és haszontalan apja birodalma, haditudósítóként és klímaharcosként megértette, hogy eljött az ideje egy másik életformának, apja életműve és a világ is komoly veszélybe került. De rossz pillanatot választ amúgy helytálló gondolatai feltárására, nem politikus alkat, ráadásul makacs, mint az apja. Mennie kell.
Amint Cordelia eltűnik, megjelenik a Bolond, amikor a Bolond eltűnik, újra feltűnik Cordelai. Fokin egy színésszel játszatja a két szerepet. Talán ez feldolgozása legérdekesebb szála, ahogy a Bolond – színes álcaként hatalmas rózsaszín nyuszinak öltözve - kíséri Leart a szerencsétlenség-őrület-megvilágosodás útján. Joggal töprengenek azon a nézők, hogy létezik-e a Bolond, vagy csak Lear fantáziájának szüleményét látják. A rendező érzékelteti, hogy a Bolond az elűzött „jó”. Cinkosság, gyengédség, aggodalom, törődés van a figurában, hogy észre térítse Leart. A közönség talán nem ismeri fel rögtön Cordeliat a Bolondban, de felismer egy titokzatos „köteléket” Lear és a Bolond között.
Igazat szólva, szkeptikus voltam, hogy helyt állhat-e Schnell Ádám Lear szerepében. Jólesően meglepett érvényes alakítása. Katartikus figurát hozott, akkor is, ha a médiamogul Leart láttam, nem a klasszikus királyalakot. Elbírt a szereppel, van róla saját olvasata, üzenete. Mellette a még egyetemi hallgató Polyák Anita tudott megával vinni Cordélia és a Bolond szerepében. 21. századi öko-terrorista, naiv jóakarattal és küldetéstudattal a világ megmentésére, remekül használva ehhez a social mediát. Ők tudtak a rendezői elgondolással menni, rezonálni arra, amit Fokin színpadra akart vinni, és nem sztereotip figurát, hanem hús és vér embert mutattak, hol gőggel, hol esendően.
Söptei Andrea Gonerilje és Tóth Auguszta Reganja papírízűek, mindkét alakítás szinte csak a jelmez, az üzleti kiskosztüm külsőségeiből építkezik, akárcsak műsorvezetőkként Szilágyi Ágota Kentje és Szarvas József Glostere, ők a reality showk ostoba speakereit hozzák, két nem túl okos hangszóró, akik a fülesükben jövő butaságokat harsogják. (A Kossuth-díjas Szarvas Józseftől azért elvárnám, hogy egy Lear-feldolgozásban legalább próbálja megmutatni, hogy a szerep sorsa sok szempontból párhuzamos Learrel, ettől messze áll az alakítás.) Berettyán Sándor Edmundja és Juhász Péter Edgárja között jóformán nincs színpadi találkozás, így teljesen elvész a törvényes és törvénytelen fiú vetélkedése, éppen csak prózában hangzik el.
Nem vitásan letaglózó Valerij Fokin és Alekszej Tregubov látványvilága, az előadás igazi főszereplője azonban a szcenika. Kirill Fokin ötlete ügyes és akkor és ott hat is, de nem sokkol, nincs letaglózó tartalom, igazán mély üzenet. Amit látunk, hallunk azt magunktól is tudjuk, olvassuk a Google hírfolyamban napról napra. Ahogy ott, itt is csak percekre fog meg, mert nem érezzük a bőrünkön, a színpadon mutatott „valóság” kézzelfogható hétköznapiság, a minket körülvevő világ, ami most mégis hatalmas demagógiaként hat. Az elődásnak nagyobb a füstje, mint a lángja. Pech, hogy Zsámbéki Gábor - Hegedűs D. Géza pár évvel ezelőtti, de különösen Kenneth Branagh őszi eredeti Lear király feldolgozásai még erősen élnek bennem, mert hitellel szóltak valamiről, és nemcsak illusztrálták azt, amit magam is látok.
Fotó: Ilovszky Béla
