Viripajev vita-drámája 2017-ben íródott, amikor a migráció már javában meghatározott mindent az európai kontinensen. Úgy látja, a keleti és a nyugati ideológia keményen ütközik, és Európa bizony válaszút előtt áll, de fogalma nincs, merre induljon. (Kivétel persze az illiberálisok és a szélsőjobb, ők tudják.) Az író univerzális gondolatokat fűz körmondatokba civilizációnkról, azt boncolgatva, hogy vannak-e párhuzamos igazságok, és milyen elvek mentén próbálunk egyénként dönteni. A darab egy dániai szimpóziumon játszódik, ahol közéleti személyiségek és tudósok gyűlnek össze, hogy megvitassák a nyugati liberális ideológia és az iszlám vallási tudata ütköző pontjait, a két társadalmi berendezkedés, életmód közötti ellentéteket. Ahogy az egyik szereplő megfogalmazza: „Ma az úgynevezett keleti és nyugati világ annyi nemzetet foglal magában, olyannyira eltérő politikai és vallási felépítéssel bír, hogy már nem lehet egyértelmű különbséget tenni Kelet és Nyugat között….. ez két nagyhatalom harca: Allah és a Coca-Cola. Ez persze csak vicc.”
Érdemes kicsit átgondolni a szerző munkásságát. Drámaíró, színház- és filmrendező, színész, 1974-ben született a szibériai Irkutszkban, ötezer kilométerre Moszkvától, ahonnét elég messzire jutott. Tucatnyi előadást tudhat magáénak, Európa szerte játsszák darabjait, és mára Andrej Tarkovszkijhoz vagy Quentin Tarantinohoz mérik. Mi is láthattuk már hazai színpadon az Illúziók, a Dreamworks, az Oxigén, a Részegek című drámáit. Nem biztos, hogy mindenkit azonosan érintenek meg gondolatai, de az nem tagadható, hogy műveiben metafizikai kérdések boncolgatása közben van szellemesség, amely a szereplők sorsán át fogalmazódik meg. Engem darabjainak hangulata emlékeztet néha Csehov drámáira, különösen, hogy némileg megkérdőjelezi a huszonegyedik század színházának formáit.
E darabjában - színpadról, nézőtérről - tucat színész szónoki mutatványát vagy hozzászólását nézzük-hallgatjuk. Különböző karakterek saját tapasztalása, vallomásai mai világunk őrületeiről. A felszólalók eszmefuttatásai néha átalakulnak beszélgetéssé, vitává, miután a nézők között is helyet foglaló színészek a szónoklatokat kérdést feltéve görgetik a vita irányába. (Minden néző a belépéskor kap egy nyakba akasztható részvételi kártyát, érezze a súlyát, hogy egy nyilvános rendezvény részt vevője éppen.)
Bevallom, nem voltam képes egyforma intenzitással menni a színészekkel, leginkább személyiségük kisugárzása és a nekik jutott beszámoló tartalma fogott meg.
Gajzágó Zsuzsa Astrid Petersenként, aki a mai közel-keleti tragédiáról szól, hogy naponta átlagosan három embert végeznek ki Iránban az iszlámot bíráló ártalmatlan megjegyzésekért. A nőket megkorbácsolják, mert olyan buliban vesznek részt, amelyen férfiak is jelen vannak, vagy orvosi segítséget ajánlanak fel egy férfinak, ad abszurdum a kozmetikumok „túlzott” használatáért. Karaktere elutasítja, hogy ennek megértéséhez először is meg kell értenünk, „mi az Isten”, mert akkor arra kellene kérni, jöjjön vissza a mennyekből félelmetes életünkbe. E véleménnyel áll némiképpen szemben - D. Albu Annmária által életre keltett - Emma Schmidt-Poulsen. Egy hónapot töltött Peruban, egy, az Ucayali folyó melletti faluban, ahol szörnyű a szegénység, kevés az élelem az iható víz, de az emberek elégedettek, igazán boldogok. És sehol, sem Közép-Európa - virágzó - országaiban, sem az USA-ban nem volt tanúja ilyen boldogságérzetnek, hogy nincs neurózisuk. Igaz, ha valaki megkérdezné, szeretne-e örökre ott maradni, és elcserélni koppenhágai házát egy fahulladékból készültre a perui dzsungelben – nemet mondana, pedig az a hónap, amit Peruban töltött a benne lévő űrt tárta fel, hogy mennyire magányos, mert ami benne van az csak „kulturális poggyász”, udvariasság, tolerancia, humanizmus, nevelés. Nincs benne földöntúli öröm, ami a perui szegényekben. Úgy gondolja, hogy rejtett tudással rendelkeznek, mindenkinek van egy titka: „ez olyan, mint – ha egy koldusnak van egymillió dollár megtakarítása, de ő csak ül az utcán, és folyton koldul – megteheti, de más arckifejezés van a szemében, mert van egy titka.”
Erdei Gábor a darabban Gustav Jensen filozófust kelti életre. Szerinte az ún. „Irán-kérdés” az a kérdés, hogy a nyugati civilizáció embereinek mit kell tenniük, miközben megfigyelik az iráni és a hasonló nemzetek életét, hogyan kellene viselkedniük. Szerinte a probléma nem Iránnal van, hanem a nyugati emberrel, „saját problémaként” éli meg, hogy nem tud aludni éjszaka, mert a bolygón sok-sok embert megfosztanak négy egyetemes jogától: az élethez való jogtól, az információhoz való jogtól, a választott vallás gyakorlásának jogától és a személyes világnézettől, végül a jogtól a szexuális partner választására. Hosszas fejtegetés után eljut addig, hogy valószínűleg az életnek nincs megállapítható értelme, megszületsz, élsz, meghalsz, ennyi. Szerinte az emberi élet két fő forrásból származik: a génekből és a társadalmi környezetből, azok vagyunk, amit az őseink belénk ültettek, a választás a kezdettől fogva bennünk rejlő beállítottság, következménye az önző génünknek.
A vitát Nemes Levente által életre keltett, 90 éves Maestro Pascual Andersene zárja, aki szerint ahhoz, hogy megértsük a hagyomány szerepét és jelentését, meg kell értenünk létünk célját, hogy miért gyűlnek össze emberek rendre olyan konferenciákon, amelyen olyan nemzet(ek)ről vitatkoznak, amely(ek)ről keveset tudnak. Szerinte meg kell érteni, mi a mítosz: „nincs Jézus Krisztus azon kívül, aki vízen járt, nem volt Szűz Mária azon kívül, aki úgy szült, hogy nem feküdt le egy férfival, hogy a Biblia, a Korán, a Talmud nincs külön a vallástól, hogy Zeusz, Apollón, Krisztus és Buddha – ezek mind mitikus valóság”, ami érzéseken keresztül jelenik meg, a tudat alatt lapul.
És ezt az író még megfejeli Shirin Shirazi asszony karakterével. Itt veszettem el végleg a fonalat. A történet szerint Shirin tizenhét éves volt, amikor kiadott egy szerelmes verseskötetet, amiért irodalmi Nobel-díjat kapott. Verseit hazájában istenkáromlónak nyilvánították, őt magát halálra ítélték, de nemzetközi nyomásra a halálos ítéletet húsz év házi őrizetre változtatták. Amint ezt véget ért, Shirin azonnal elhagyta Iránt és Európába jött, hogy részt vegyen az Európában élő muszlim nők problémáiról szóló vitában. Shirin tizennégy éves volt, amikor találkozott „Kedvesével”, amikor is megértette, hogy maga nincs többé, egyre kevesebb lesz belőle, eljön a pillanat az életében, amikor teljesen eltűnik, a szerelem mindent elvesz tőle, mert át kell adnia testét, gondolatait, titkait és a legmagányosabb érzéseit, a szabadságát. De megértette, hogy a személyes szabadsága volt a börtöne, és az, hogy átadta magát a „Kedvesének” – ez az ő szabadsága. Hogy értsük Viripajev miről szólt Shirin karakterén keresztül, tudnunk kell, hogy a nő letartóztatása előtt nem találkozott egy férfival sem, soha nem ismert férfit.
Nyilvánvaló, hogy nekünk magyaroknak megvan a világról és a minket körülvevő dolgokról a véleményünk, és nem vagyunk toleráns nemzet, nemigen akarjuk a mások nézőpontját, pláne tisztelni azt. De minden nemzetnek megvan a maga nézőpontja. Viripajev orosz, neki is van saját véleménye Oroszországról, annak elnökéről. Ahogy az amerikaiaknak is hazájukról, Bidenről vagy Trumpról. A darab alaptémája a „találkozás”, pontosabban, hogy a modern ember lassan képtelen kapcsolatokat kialakítani: önmagával, másokkal, és Istennel. Viripajev nárcisztikusnak írja le a mai nyugati embert, az identitását pedig nagyon törékenynek tartja, ami rövidlátásából fakad. Ha sarkítom, az előadás mondanivalója, hogy sürgősen tanuljunk meg mi, európaiak egy olyan világban élni, amelynek az értékei, kultúrája és minden meggyőződése különbözik a nyugat-európai embertől, és tanuljunk meg kommunikálni, mert mindenféle konfliktus, a családi és politikai krízishelyzetek, a háborúk, félreértésekből és kommunikációs problémákból fakadnak. Ez azért más kicsengésű üzenet, mint Fallaci vészharangja.
Ha visszatérek a 78-as trolis saját tapasztalásomra, igen, az iszlám követőnek agresszív benyomulása Európának nagy kihívás, ahogy a világ Európán kívüli, más nemzeteinek a megindulása is a látszólag önvédelmi képesség nélkül élő Európába, ahol a „rothadó liberalizmus” még mindig ad életteret, amelyet mások annyira irigyelnek.
Bocsárdi László színpadi feldolgozása – amit persze Viripajev darabja indukál – némileg nézőkínzás, szünet nélkül, 150 percig nem lehet társadalmi-vallási-filozófiai tételekkel bombázni a nézőt, úgy, hogy nincs „pihenésre” lehetősége, még fel sem fogta mit hallott, máris csúszik bele a következő hatalmas ideológiai tézisbe. Csakis a nagyon elszántak menjenek erre a „konferenciára”. Amire az előadás feltétlen érdemes, hisz bennem is hosszan munkál, és gondolkodásra késztetett, mondhatni „túlélő gyakorlat” volt 2024-ben. Merre és hogyan tovább Európa?
Fotó: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a képen Erdei Gábor
