Engem az ezredforduló környékén szippantott be Roddenberry világa, a Star Trek: Az új nemzedék (The Next Generation) volt a tucatnyi Star Trek sorozatból az első darabom, benne a legénység tagjaként az android másodtiszt Data. És jött a Deep Space Nine-sorozat az alakváltó Odoval, majd a Voyager-sorozat a kollektívától elszakított Borg dolgozó, Hét Kilenceddel. Eljutottam a Discovery-sorozatig, ahol az egyik évad konfliktusának középpontjában egy, a szerves élet elpusztítására törekvő mesterséges intelligencia állt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy megélem, amikor lehet egy androidom vagy egy emberi alakot öltött hologram fog gyógyítani, mint orvosi segéd program (OSH). Jó, nem jó, ez karnyújtásra került tőlünk.
A kereskedelmi tv-k reklámjaiból ömlik egy tíz év körüli fiúcska, aki AI-val keresett a falujának egy testvérfalut, AI-val írt nekik egy levelet, amit az AI fordított le négy nyelvre, majd jött a válasz és vele egy láma a falujának. (Ha azt reklámozzák ezerrel, hogy nem kell írni, olvasni, nyelvet beszélni, majd az AI mindezt tudja, nem tudom, hogyan lesznek a jövőben művelt emberfők.)
Nem akarom Székely Csaba írói zsenijét kicsinyíteni, de az előadás rendezőjeként olyan tökéletesen választott monodrámájához szereplőt, Bakonyi Csillát, hogy jó félezer Star Trek sorozat-film után pontosan tudtam mi lesz itt a csattanó. Hisz a színpadon mintha az extra nőies Jadzia Dax állna Deep Space Nine-ból, egy olyan faj (a trillek) tagja, aki szimbiózisban él egy, a testében lakozó lénnyel. Persze megpróbált Székely „átverni” és elaltatni azzal, hogy egy Nora Roberts vagy Jackie Collins sztorit nézek, a görög partokon száguldozva egy bőrdzsekis motoros macsóval a naplementében.
Azt nem árt tudnunk a darab nézőjeként, hogy a MI (vagy AI) egy program, mesterségesen létrehozott tudat, amit legtöbbször számítógépekkel társítunk, ami nagy hiba. Egy sci-fi fan ilyet nem tesz, és azt is tudja, hogy a mesterségesen létrehozott tudat képes úgy viselkedni, mint egy természetes intelligenciával rendelkező élőlény, ahogy azt is, képes viselkedését tanulással változtatni, és előbb utóbb tuti, hogy szembefordul az alkotójával.
Szóval Székely Csaba darabja azért időszerű, mert a MI ugyan a tudományos-fantasztikus irodalom terméke, de a 2020-as évek elején elérkeztünk a „tavaszához”, már nem az a kérdés hol alkalmazzák (munkapiac, gyógyítás, oktatás, honvédelem), hanem az etikai hatása.
Bakonyi Csilla fehér farmerben, fehér ingben és zakóban, egy okos, szexi, szellemes, empatikus hölgy a színpadon, és nyolcvan percen át mesél, egy nőről, önmagáról. Egy nőről, aki szeretett, akit szerettek, aki boldog volt, majd boldogtalan, aztán újra boldog és megint boldogtalan. Leélt majdnem egy teljes életet, és életéről maga döntött, nem a természet. Az előadásmódja friss, kedves, az utolsó percig élvezetes. Egy ízig-vérig 21. századi fiatal nő, aki pontosan tudja mi a MI, és igyekszik a nézőkkel is megértetni ezt. Azt is mi a jó benne, azt is miért legyen etikai fenntartásunk vele szemben.
Ez az előadás szórakoztató a sci-fi rajongóknak és kötelező azoknak, akik még mindig nem barátkoztak meg az okos kütyükkel, mert már nem a tv-ben nézzük, hanem benne élünk a Star Trek-ben, ez már a Live változat. Székely Csaba egyszerűen, íróként és rendezőként is kíméletesen mutatja meg mi vár ránk…..holnap.
Szereplő - Bakonyi Csilla / Író: Székely Csaba / Zene: Cári Tibor / Videó: Fuchs Máté / Díszlet: Enyvvári Péter / Jelmez: Cselényi Nóra / Rendezőasszisztens: Ébl Helga / Súgó: Szeitl Zelma / Rendező: Székely Csaba
Fénykép: Szabó Réka
