Nincs még egy színház a fővárosban, amelyik ennyire szeretné a füstgépet és technozenét, bárminemű darabról legyen szó. A Stúdió előterébe várva most is ömlik kifelé mindkettő a belső térből, miközben a kb. 70 fős közönséget hat kis csoportba osztják, színes karszalaggal billogozva meg az ad hoc trupp-tagokat. (Rémülten láttam, volt néző, aki már a negyedik színű karszalagot ragaszttatta csuklójára, vagyis negyedszerre nézi az előadást. Lám, 2025 Budapestjén nem csak egymilliós nadrágban és csúcskocsikkal, de „örkényezéssel” is lehet luxizni, már ha fizet a jegyért.)
Első vezetőnk Patkós Márton volt, cowboy csizmában és neon színű pulcsiban, fején piros baseball sapkával. Nagy szerencse, hogy tucat magammal vele tölthettem az első negyven percet. A Stúdió rendetlen és poros pincéjében még pompás körülmények között, hisz itt két sor fém szék várt ránk. Lenyűgözött a színészből áradó szellemi erő az iszonyatos mennyiségű versesszöveg szemtelenül laza előadása közben. Anyegin figurájában ott a költői alak minden színe. Először is a felületes műveltségű világfi, aki a tudás és érzés ellen gúnnyal küzd, aztán a tunya álmodozó, akin néha mégis lyukat üt az akarat. És benne a fiatalság rövidlátása is, hogy cimborák és tivornyák között keresi még az élet értelmét, bár már undorodik a lét gonoszságaitól, és a tartósan szenved önnön gyarlóságától is. Vele addig jutottunk a történetben, hogy a főhős megutálva a világ álnokságát előbb a könyvek világába menekül, ahol nyugtalan lelkét csak csalódás és unalom várja. Szerencséjére bácsikája hatalmas vagyont hagy rá, így falura költözik, de hamar rátalál újra az unalom, és világfiként jogot érez, hogy megvesse a vidék lakóit. Felbukkan mellette a derék Lenszkij is, akiről még nem tudja, hogy élete súlyos keresztjévé válik. Patkós Márton felcsigázott, ahogy nagyon érezte a közönséggel való interaktivitásban rejlő játékot, pimasz mód szemkontaktált minden nézővel, külön-külön. Jó volt vele belemerülni a versesszövegbe, átvéve dévaj kedvét, megérezve kiváló művészi állapotát. Sajnos, úgy a negyvenedik percben búcsúzni kellett tőle.
A Stúdió pincéjéből átmentünk az Örkény Színház melletti társasházba, ott fellépcsőztünk a harmadik emeletre, és befurakodtunk egy másik csoport mellé a 25 m2-nél nem nagyobb irodahelyiségbe. (Óhatatlanul is kényelmetlen testi közelségbe idegenekkel, mert egyszerűen nincs hely.) Erdős Lili fogadott homlokán egy Anyegin post it-el, hisz tovább kellett vinnie neki is a történetet. Patkós virtuozitása után volt egy kis ritmusbéli döccenés, de mire elértünk Tatjána megszülető szerelméhez a színésznő biztosan megtalálta az álmodozó, de fejlődésre képes ifjú nőalakot. A maga bő félórájában eljátszotta, ahogy érzékeny leány – a szerelem elutasítására – érett és bölcs nővé érik, aki ugyan nem hajlandó megszegni a társadalmi szabályokat, de vállalt boldogtalansága révén erkölcsi nagyságra tesz szert. Szép és ihletett volt előadásában Tatjána levele, valóban izzó vallomás a szerelemről. A történetmesélés közben néha eltűnt, akár lezuhanyozni, hogy aztán egy törülközőben térjen vissza, és már előttünk végezze el a testi higiénia rutinjait. Olykor dalra fakadt, előadva Matisz Flóra Lili előadáshoz írt szerzeményeit. Pár percre megjelent Anyegin képében Ficza István, hogy városi gavallérként fölényesen elutasítsa a falusi kisasszony romantikus szerelmét. Kiválóan passzol Ficza színészi-lelki alkatához a szerep, felvetődött azonnal a kíváncsiság, milyen lenne vele a kezdés. Ezt az állomást Anyegin és Lenszkij pisztolypárbajának története után hagytuk el.
A színésznő átkalauzolt az utolsó helyszínre, egy még kisebb, még jellegtelenebb irodába, ahol - évek múltán - csillogó nagyvilági hölgyként ült le Tatjánaként, hallgatva, ahogy immár Anyegin koldul szerelmet az egykor megvetett lánytól. Anyeginként pár percre Ujvári Bors ugrott be, maga is egy szál törülközőben érkezve, mezítláb és orrpiercinggel. Itt azért volt némi meglepetés a már bent lévő, más karszalagos truppal való találkozáson túl is. A közönség nagy részével szemben maga a rendező, a szintén baseball sapkás Dohy Balázs ült egy műbőr kanapén, és orcáin átszellemült mosollyal hárompercenként ellenőrizte – az előadás utolsó húsz percében – telefonja üzeneteit, így némileg ellopva a showt Erdős Lili nagyjelenete, Tatjána Anyeginnek adott erkölcsi leckéje elől. Ennek az epizódnak a jelentősége számomra megfejthetetlen talány maradt.
Zárásként visszatereltek az Örkény Stúdió „színháztermébe”, ahol füst és dübörgő zene mellett Matisz Flóra Lili előadta a búcsúdalt, majd meghajolt az estén fellépő hat színész, az említett művészeken túl, Für Anikó és Kókai Tünde, akikkel a mi csoportunk nem találkozott.
Puskin után úgy nyolcvan évvel Anton Pavlovics követelte és részben megteremtette a színművek és a színjátszás „új formáját”. Nem feltétlen erre gondolt. Hisz Anyegin kétséget kizáróan egyéniség, egyben áldozat, mert nem akar az arany középút embere lenni, és önérzete azt suttogja folyamatosan lelkének, hogy személye többre képesíti. Emiatt lesz tragikus vergődés az osztályrésze. Alakjának utódai: Oblomov, Andrej herceg, Ivanov, a passzivitás nagy irodalmi alakjai. Az előadásból azonban nem ez köszön vissza, és az sem, miként bénítja meg Anyegint érzései és akarata állandó harca. Az este végére csak Puskin – meghúzott – verses regényét kaptuk meg, Galgóczy Árpád szép és ihletett újrafordításában.
A performance jellegű forma, hogy színjátszásra alkalmatlan helyiségek között vándoroltunk - egyelőre „hajóvonták találkozásával” tarkítottan -, nem igazolta a tartalom újraértelmezését, akkor sem, ha értelmes a játék. Azt éreztem, amit az Örkény Stúdió elmúlt pár évének majd összes elődásában, eltökélten mást akarnak csinálni, de – pár kivételtől eltekintve – nem sikerül új színt hozni szomorú színházi jelenünkbe, csak annyiban, hogy a játszókban (az Örkény társulatában) mindig ott a szenvedély, a képzelet, ami sokszor átfűti a mi képzeletünket is, ahogy most is.
Az épületek közötti kéktúra jelleg, a túrkálós bolt érzetű vizuális megjelenés (Izsák Lili munkája) nem képes visszaadni, hogy ez a mű az orosz élet enciklopédiája, amelyben Puskin egy egész kort, népet örökített meg. Pedig minden megvolt ehhez. Biztos színészek, olyan Tatjána, akit Puskin ábrázolt, férfiak, akik megközelítik Anyegin ideálját, a hűvös dandyt, és Dohy Balázs tett róla, hogy a színészi játék ne legyen kihasználatlan. De nem volt adekvát színpadkép, értékelhető jelmez, és zavaró a kavargás, amely véletlenül sem adta ki mondjuk Anyegin lelki zaklatottságát. Van sok ötlet, némi geg, igen mozgalmas felszín mélység nélkül, és a szöveggel nem „ütközik” az időben és térben némileg elmozdított cselekmény. Szórakoztató produkció született, amely nem kíván komoly nézői ráhangolódást, inkább toleranciát a kényelmetlenségekért.
Lehet sokat vártam, azt, amit Turgenyev írt a műről: „Puskin költészetének leglényege egyet jelent az orosz élettel, az orosz föld és nép lelkével s mégis a költőszellemének lángjánál nemcsak mi, oroszok fogunk időtlen időkig melegedni, hanem minden nép, amelynek nyelve Puskint megszólaltatta.“
Nekem nemhogy négy, de valószínűleg második karszalagom sem lesz, pedig sajnálom Ficza István Anyeginjének elmulasztását.
Játsszák: Für Anikó, Erdős Lili m.v., Kókai Tünde, Matisz Flóra Lili, Patkós Márton, Ujvári Bors m.v. és Ficza István
Rendező: Dohy Balázs, Dramaturg: Kukk Zsófi, Látvány: Izsák Lili, Zene: Matisz Flóra Lili, Irodalmi munkatárs: Komán Attila
Fotó: Horváth Judit
