Mindenkinek vannak III. Richárd előadásemlékei (már, aki színházba jár). Nekem Laurence Olivier klasszikus, stilizált, mégis pengeéles alakítása filmen arról, hogyan kell a nézőt cinkossá tenni. Ian McKellen elegáns, a fasisztoid Angliába helyezett Richárdja, Thomas Ostermeier rendezte brutális alak, aki stand-upos és diktátor egyszerre, miközben a nézőt folyamatosan provokálja. Végül a Hamburger Schauspielhaus 2021-es bemutatója, amikor egy színésznő, Lina Beckmann egy rendezőnő, Karin Henkel irányítása mellett megcsinálta a lehetetlent, joggal és hitelesen eljátszotta III. Richárdot. A közelmúlt magyar előadásai közül Andrei Şerban 2018-as rendezése említhető Alföldi Róberttel a címszerepben, ahol a politikai olvasat nem díszlet, hanem motor volt.
III. Richárd egy hiperszofisztikált elme deformált testben. Cinikus, szellemes, önreflexív, aki az egész világot színpadnak tekinti, ahol mindenki szereplő – kivéve őt, mert ő a rendező. Mellette Buckingham a politikai opportunizmus mintapéldája, aki addig hűséges, amíg megéri. Richmond (VII. Henrik) nem karakter, hanem ellenkép – a rend ígérete egy káosz után. Míg a „polgárok” percepcióján múlik a hatalom legitimitása. Mit mondhat a darab a 21 századnak? Aktualitása van, mert a hatalom ma valóban performansz: nem az számít mi igaz, hanem mi hangzik jól, a manipuláció nyelve kifinomultabb, mint valaha, a történelem pedig újrahasznosít.
Van abban valami megható, amikor egy társulat három órán át hősiesen küzd azért, hogy a néző megértse a végére: amit lát, az nem az, amire beült. A szatmárnémeti Harag György Társulat előadása pontosan ezt a heroikus félreértést ünnepli hangerővel, de kevés következménnyel.
Márton Erika (az előadás díszlet- és jelmeztervezője) vörös fémállványa három szinten kínál lehetőséget a halottak fel- és lelógatására, a látvány következetes, helyenként erős. A papírkorona és a WC-trón ötlete elsőre szellemes, de harmadszorra már csak illusztratív: a hatalom kiüresedésének képe attól nem lesz élesebb, hogy szó szerint vécére ültetjük. Ahogy az egyházat képviselő kerékpáros pap képe is inkább Brown atya nyomoz hatását kelti, mintsem bármi dramaturgiai mondanivalója lenne, hogy tízpercenként beteker, majd kifarol a harmadik szinten. Szélgép által széthordott hamvak és az azokat felporszívózó „polgárok” alakja egy pillanatra felvillantja a történelem ipari feldolgozását, pontos metafora arról, hogy a múltat miként takarítjuk el.
A nyitóképben egy Doors szám taktusaira – talán a Moonlight Drive – felsejlik, hogy ez az este nem a hatalom természetrajzát hozza majd, inkább a The Doors posztumusz dicséretét. Három óra elteltével ki is rajzolódik, hogy Albu István rendező koncepciója szerint a történelem legcinikusabb trónbitorlója tulajdonképpen egy turnéra szakadt Jim Morrison-imitátor, aki bőrnadrágban és fehér ingben üvölti bele a nézőtérbe az együttes ikonikus számait, miközben a háttérben egy nagyon lelkes, de dramaturgiailag árván hagyott színészzenekar igyekszik életben tartani a ritmust. Nagy Csongor Zsolt, a címszereplő rendelkezik is mindazzal, ami egy klubkoncerthez kell: hanggal, jelenléttel, sőt, némi veszélyességgel is. Csakhogy III. Richárd nem frontember, hanem stratégiai ragadozó. Az alakítása így két szék között marad: a rockikon póza mögül csak ritkán villan ki az a hideg, számító intelligencia, amely Shakespeare-nél minden gesztust átitat.
A három „polgár” (Keresztes Ágnes, Bogár Barbara, Bándi Johanna) mintha a Macbeth vészbanyáinak PR-részlegéről érkezett volna: némi közönségességgel narrálnak, kommentálnak és próbálják rávenni a közönséget a Richárd darabolta és zacskózta húsdarabok bedobálása mellett egy-egy „Éljen Richárd!” kiáltásra – mintha a politikai manipuláció legmélyebb kérdései egy húsosztással eldőlhetnének. (Na jó, ismerünk országot, ahol ez krumplival is működik.) E gesztus egyszerre didaktikus és kétségbeesett: nem bízik a darabbéli jelenetek erejében, ezért helyettük magyaráz.
A dráma nőalakjai: anyák és özvegyek, az erkölcsi ellenpontok. Margit királyné próféta, aki átkaival előrevetíti a bukást, kimondja az igazságot akkor is, amikor senki nem meri. Erzsébet királyné egy politikai játékos, akit Richárd manipulációi során nyelvi szinten veszi fel vele a harcot. Nem tudják megállítani Richárdot – de leleplezik. A leghíresebb jelenetben, Lady Anna elcsábításakor Richárd valójában nem szerelmet kínál, hanem retorikai erőszakot gyakorol, azt a nőt győzi meg, hogy menjen hozzá, akinek a férjét és apósát ő maga gyilkolta meg. A jelenet azért működik, mert Richárd átírja a valóságot, a gyilkolást a nő szépségének következményeként állítja be, Anna pedig belefárad az ellenállásba. A női jelenetek gyakran megakasztják egy-egy előadás lendületét, most is. De nem a funkciójuk miatt – e jelenetek lennének a lelkiismeret szigetei a cinikus drámai térben –, hanem mert Margit (Moldován Blanka) és Anna (Budizsa Evelyn) zenél és énekel, Erzsébet (Rappest-Vencz Stella) erősen, már-már Richárd szintjén manipulatív. Nem győznek meg, hogy Richárd ellenében ők az az erkölcsi világ, amely nem hajlandó eszközzé válni, így a férfi nem tudja uralni.
A három óra végére, amikor is elhangzik: „A horse! My kingdom for a horse!” kétségbeesett nyüszítése, egy koncert befejezését látjuk, nem világösszeomlást. A szatmárnémetiek előadásban a zene rátelepszik a Shakespeare-tragédia finom mechanikájára, és bár a Doors–dalok – ha nagyon erőltetjük – tematikusan kapcsolódnak a sztorihoz, nem épülnek be a stratégiába. Richárd nem manipulál – csak performál, a közönség nem válik bűntárssá. Egy önérvényesítő előadást látunk, abszolút camp, amelyben a stílus uralja a tartalmat, rengeteg ötlet, geg, látványos felszín mélység nélkül, ahol a Shakespeare dráma értelmezése erősen háttérbe szorul.
Színlap: https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/iii-richard-3
Fotó: Czinzel László
