Iza színházban járt - Fejes Endre - Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 (Katona József Színház)
szerda, 10 április 2019 23:43

Fejes Endre - Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 (Katona József Színház)

Értékelés:
(29 szavazat)

Rántott hal és túrós csusza

– Anarchista vagy – mondta a rendőrtiszt.
 – Tudod, ez mit jelent?
– Nem tudom – felelte a fiú.
– Betegség – mondta a tiszt. – Gyógyíthatatlan.

(Katona József Színház - Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 - 2019. március 19.-i előadás)

Éva: Szoba-konyha, közös Wc a gangon, csak örökölt ruhák, csak fizikai munka, napi egyszeri főtt étel, tejjegy, pincéből felhozott brikett, hajnali ötös kelés. Horthy alatt, Kádár alatt dettó. Most már más az arca a szegénységnek, más a nyomornak is. Akinek ez nem volt meg, az már sokszoros szűrőn át látja Hábetleréket, ha egyáltalán. Jól sikerült előadás, annak köszönhetően, hogy Madaras után van ifjabb Hábetler Jánosunk, tele haraggal, igazsággal, önfeláldozással, gyógyíthatatlan lélekkel: Vízi Dávid. 
Iza: Igen, ezt várom el 2019-ben a „színháztól”. A Katona az Olaszliszkai óta adós egy ilyen produkcióval. Bár nem ez Vizi Dávid antréja a pályán, mégis most tette le a névjegyét. Olyan előadás született a Katonában, amit megint mindenkinek látni kell. Aki hisz abban, hogy a színház formálhatja a társadalmat annak ezért, aki nem, annak azért, hogy végre higgyen a nyilvánvalóban.

Iza: Fejes Endre Rozsdatemetője rég nem kötelező olvasmány, nyugdíjasok azok, akiknek a regény olyan olvasmányélménye volt, akár ma Nádas Péter Világlója vagy Tompa Andrea Omertája. Azóta sokan meséltek illúziók nélkül a „nyóckerről”, és már kevesen hívják hábetlerizmusnak az egy helyben ragadó, mindig gályázó józsefvárosi munkáscsaládok történetét, akik felett csak úgy átmegy a történelem. Gondoljunk csak a legutolsó időközi választásra a körzetben, ahol a „prolik” leszavazták azt a jelöltet, aki érdekeiket védte volna, például megakadályozva kilakoltatásukat. Szépen mondta az írótárs, Spiró György Fejes temetésén: "akármi legyen is a műfaja, a Rozsdatemető nagy mű”. Az, kulcsregény. Amiben ifj. Hábetler János úgy megsuhintja sógorát a „rozsdatemetőben” (értsd fémfeldolgozóban), hogy belehal. A regény a tett okait kutatja, onnan kiindulva, hogy a szülők - az első világháborút megjárt – id. Hábetler János és Pék Mária összekerül, s három gyerekük próbál kitörni, eredménytelenül. Fejes az ezerkilencszázhatvanas évekig írta történetet, most Tasnádi István megtoldotta, egészen Dózsa László színész 1956-os utótündöklése napjáig, vagyis 2017-ig.
Éva: Dühös vagyok a prolizástól, értelmetlen, megalázó, ostobaság és összefüggés-látás hiánya van mögötte. Mást jelent most a proli, mint a regénybeli időben és első megjelenéskor. Mást Tasnádi 2.0-jában. Hogyan lehetne érzékeltetni azt a szavak nélküli összetartást? Vendégségkor összeadják a házban a tányérokat, hogy legyen hat egyforma. A dauer cukrosvizes, a kocsma lépcsős. Se kórház, se nyaralás, mert nincs ruha, ami oda kell.  És igen, a terhes nők is lassú kortyokban isszák a kövidinkát, mint Pék Mária. De mindig dolgoznak, mindig. És végtelen a szolidaritás bennük. Nevetségesek, mert még öregen sem tudnak szorozni, de az unokájukat elviszik a Széchenyi Könyvtárba a vaslakodalmi ruhájukban. Elmesélhetetlen a 40 alattiaknak. Innen szép nyerni. És az előadás epikusat, drámait vegyítve nyer.

Iza: Máté Gábor rendező annak a generációnak a tagja, akinek még érettségizni kellet Fejes regényéből. Érződik is az előadás minden percén, érti, érzi az eredeti kort, na meg a toldást, a 2.0-át is: az ezerkilencszázhetvenes évektől máig, a néha szinte az abszurdig. Naplójából tudom, véletlenül sem munkáskörnyezetben nőtt fel, de valahogy mégis, halálpontosan tudja közvetíteni (amit megint kedves színésznőm fogalmazott meg zseniálisan, egy mondatban): „A lakótelepeken, a kelkáposztaszagú lépcsőházakban is emberek élnek, a szívükben vágyakkal.” Czigler Balázs díszlete, lényegében az alig. Középpontjában egy mozgó, emelkedő, süllyedő, négyszög alakú üres deszka-lap, ami sírhant, vurstli, családi asztal, kocsmapult, és még a rozsdatemető is, a roncstelep, a vaskohó. Füzér Anni jelmezei korhűk, karakterisztikusak, inkább csak jelzésértékűek, nem eljátszani akarják a figurát, azt a színészekre hagyják.
Éva: Oldalt nyitott kockapolcok ezernyi kellékkel, hátul vetítés. Elöl a multifunkciós keret, főként családi asztalként: ez egy családtörténet. Ami család az ország is, ami ország, az történelem is. Nincs hiányérzetem.

Iza: A Katona színész-csapata fegyelmezett, koreografált az összjáték. Ifj. Hábetler János (Vizi Dávid) a ceremóniamester, narrálja a családtörténetet. Ő a kulcsfigura, az egyetlen, aki érzi, valami nagyon nincs rendben a családjával, ők az Adams-family a nyolcadik kerület lerobbant csücskében. Tudja, mindennapjaik kilátástalanok, de nem tud ellene tenni, neki sincs valós célja, lehetősége, csak felismerése, s ez dühíti. Csak egyet tehet, védekezésképpen agresszív, tehetetlenségében gyilkol. A színész nagyon pontos játékkal mutatja meg ifj. Hábetler körkörös lelki tusáját, mind a szerelemben, mind a munkában, mind a társadalom tagjaként. Minden tusában veszít. Első feleségét és gyermekét a szerető család menekülés közben egyszerűen ottfelejti, a gettóban halnak, a második asszony nem tudja, hogy harmadolhatják férje büntetését, nem vár rá 15 évet, új életet kezd. Börtönviseltként csak segédmunkás lehet, a társadalomnak meg csak vénen, hazug 56-os veteránként érdekes. Az ő szemén át ismerjük meg a családot is. Anyját, apját, nővéreit: Gizit és Hajnalkát. Ennek a családnak semmije nincs, csak maguk, maguknak. Az erős akaratú, szinte zsarnoki anyjuk, az állandó ünnepi rántott hallal és túrós csuszával. A (már-már ostobán) naiv apjuk, aki rendre kacsingat egy feleségénél kicsit is finomabb, bármilyen női kedvesség után. A Hábetler-lányok könnyen szerelmesednek, mégis rossz házasságot kötnek, rossz emberrel, csak már otthonról szabaduljanak. Különösen a Péter Kata játszotta Gizi. Szoros kontya, hatalmas fülbevalója, tűsarkúja különböztetné meg munkáslelkű, külsejű anyjától, de agyban, természetben ugyanaz, arra van kódolva. Ő is, Hajnalka is kikacsingat szülei kudarcai mögül, de nem tudnak váltani a genetikus hábetlerizmusból. 
Éva: Szirtes és Bezerédi idős Hábetler-párként az előadás fundamentuma. Szirtes finomabb anyagból van, mint figurája, ennek ellenére első felvonásvégre felfuttatott végső monológja átütő. Bezerédi finomhangolással éri el, hogy idősebb Hábetler butasága ne komikus legyen, hanem szerethető, sőt egyszerre hozza a jó embert is, a korlátoltat is. Hasonló mélységű páros szomszédokként, Küvecses Annaként és Endreként Bodnár Erika és Újlaki Dénes. Mikor a már özvegy Küvecsest unokája hitele miatt kilakoltatja a végrehajtó, a háttérből felesége próbál segíteni ott, ahol ő már nem lehet. A jelenidő mindig ostoba és kegyetlen. Szacsvay László Reich bácsija és Mészáros Blanka Reich Katója összetartozása selyemszál finomságú apa-lánya kapcsolat, sok kis játékkal.

Iza: A társulat formátumos színészei, színpadi kiscsillagokként. Elek Ferenc, a kommunista Seresként. Persze nagyon más, mint Feleki Kamill, de körülbelül azt tudja, nyújtja. Saját, „elekes”, senki mással össze nem téveszthető színpadi játékokat, akár 30 másodperc alatt felvázolva a karaktert. Minden szerepében van valami, ami megmarad. Itt a főttkukorica-evés, és egyetlen banánja átadásának gesztusa egy Hábetler-unokának, mert hithű kommunistaként ó várja a kubait. Fullajtár Andrea a Fuvaros utcai Kocsma Jenny, Csele Juli szerepében. Kontinuus piás, de sohasem részeg. Nem áll a lábán, mégis vesz mindent, ami körülötte történik. Mintha talponállókban gyűjtötte volna a gesztusokat a színésznő, amit most pontosan visszaad, annyi ízléssel, hogy Csele Julit nem vetjük meg, még akkor sem, ha nagy hassal tolatva könyörög egy újabb snapszért a krimóban. A fiatal Juli márkás. Az ötvenévesen már rokkantnyugdíjas Csele Juli nem ennyire sikerült karakterállítás. Túl jó nő ehhez Fullajtár, és sajnos esetében a köldökig gombolt jelmez-felső tévedés. Nem hihető, hogy 30 év masszív piálás és bárhol, bárkivel való összefekvés után, négy helyen takarítva bárki is így nézzen ki. Kovács Lehel, Tasnádi Bence, Rajkai Zoltám, Dankó István, Takátsy Péter fegyelmezett alázattal, szinte epizodisták, de képesek a játszott karaktereknek egyéniséget, színt adni. Tudják, rajtuk múlik, mennyire is hitelesek Hábetlerék        
Éva: Még annyit, hogy öreg Cseleként Fullajtár el tudja játszani, hogy tényleg belerokkan ifj. Hábetler Jani betegápoló-ajánlatába. Látszik mekkora ütést kapott, ő még nőként gondol magára, Jani már csak munkaerőként tekint rá. Rujder Vivien Hajnalkája kiváló, egész életutat látunk, a második felvonás végén egy tömény szeretet és aggodalom vénasszonyt játszik. Kiss Eszter parádés alsórangú káderfeleségként, felpislog ütődött férjére, mint a galamb a járdaszélre, még öröme is feszült. A férfiszekcióban Mészáros Béla sötéten cinikus, csalódott, kitörni képtelen Zentayként meggyőző, Vízi ifjabb Hábetlerével az előadás egyik legjobb jelenetét látjuk: a regény feszültségével azonos a színrevitel, ez nagy szó.

Iza: Nagy közhely, hogy a színház tükröt tart a társadalomnak.  Most belenézünk, s az elmúlt 30 évünkbe belevakulunk. Amikor eljutunk a „dózsalászlós és schmidtmáriás” végjátékhoz, már tudjuk, hogy ez a sírás ideje, mégha hirtelen fel is nevetünk. Visszanézünk, körülnézünk, előrenézünk, és nem látunk reményt. Nemhogy vak sötétben tapicskolunk, de bent rekedtünk egy alagútban, aminek mindkét végét befalazták. Ezeken a deszkákon pergett már sok fontos előadás, kár is lenne sorolni. És akadt olyan előadás is, aminek fontos társadalmi küldetése volt. Kell, hogy készüljenek színházi előadások a társtalanságról, a magányról, a másságról, a sovinizmusról, a holokausztról, az emberről, mint egyedüli példányról. De talán ez a legfontosabb, ami most is színre került. Néha visszanézni és megmutatni a csapdákat. Bölcsen, csak elmesélve, csak kicsit értékelve, de nem ítélkezve. Hogy Ady lovával együtt „szép fejünk kigyúljon”, s megkérdezzük magunkat - jó hangosan -: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?” 
Éva: És aki prolizik, az nem ember.

(Fotó: Katona József Színház) 

Megjelent: 226 alkalommal