Az 1977-ben debütált Annie a Broadway átütő sikere volt, hét Tony-díjat zsebelt be. Egy zenésdarab, amely – talán már kicsit üdítően - nem bűnbe süllyedt utcakölykökről szól, hanem egy cserfes vörös kislányról, aki reménykedik, hogy szülei visszajönnek érte az árvaházba. Végül nem a szülők, hanem egy milliárdos, Oliver Warbucks – vagy inkább titkárnője Grace Farrell – veszi magához Annie-t, hogy reményteli jövőt nyújtson neki.
Michac Gábor pazar, ám láthatón nem túl drága dizájnja – és vele karölteve a rendezői fantázia – azt igazolja, hogy akár a Broadway is visszaadható Zalaegerszegen low budget költségvetés mellett, hisz ami érdekessé teheti ezt a darabot: az a mese és a dalok ereje, a színészi jelenlét. Szépen simul ehhez Túri Erzsébet jelmezötlete. A sok szín ellenére is mintha „színblokkoltak” lennének a ruhák, ezzel is hangsúlyozva a cselekményt, az árvák túlmosott ruháival erősíti az előadás stílusát, ellentétbe állítva azokkal a milliárdos Warbucks univerzum elegáns outfit-jeit, az inasok és szobalányok 1930-as évekbeli arany-fekete egyenruháit, ahogy a kabátok és a szoknyák minden lépésnél luxusmód suhognak. A színpadot Bakó Gábor viccesen kedves koreográfiái töltik meg, ami korántsem egyszerű feladat, mert van, hogy közel negyvenen vannak egyszerre a deszkákon, és abból csak a 11 tagú zenekar ül stabilan. (Elképesztően jó poén a fellinis filter, a Ginger és Fred táncjelenet.)
A produkció elviekben a kis árváké, élükön Annie-val, akit ezen az estén a 9-10 év körüli Besenczi Hella játszott (a másik szereposztásban Mihály Adél). A kilenc kislány igazán kedves látvány, hisz ügyesen énekelnek, táncolnak. Besenczi Hella bájos, lendületes, és szomorkás vidámságában mindig ott az optimizmus, szerethetőre játssza karakterét. A hangja életkorához képest képzett, és színészgyerek lévén már bujkál benne a színpad iránti tisztelet és elköteleződés. Ahogy darabbéli társaiban is, hiszen ezen az estén három fellépő színész négy csemetéje is játszott, ami az előadás – előnyére - jólesően családias érzetét nyújtotta.
Ám hiába a kis Annie a címszereplő, a színház grande dame-je, Ecsedi Erzsébet adja el a produkciót, a férfivágyó, tapintatlan, keserű, mindenképpen rosszindulatú Miss Hannigan, az árvaház vezetőnője szerepében. Játéka – és vélhetően a rendezés - révén a karaktere egy lépéssel mindig lemarad saját vádjaitól, ami alapból humoros, és a mindig keze ügyében lévő italos flaskájával már-már imponálóan ellenszenves, de mégsem nevetséges. Ecsedi mintha a ’30-as évek szingli nőjét ábrázolná, aki mások szükségleteit – legyen az testvére vagy a rábízott árvák - a túlélés érdekében kényszerűen és örökösen a sajátjai elé helyezi. A szerelem abszolút hiányában, jóval a közepes alatti gondozói képességekkel is - árvái gyűrűjében - „az év anyja”, holott alapállása munkájához: „Soha nem fogom megtudni, hogy egy gyerek miért akar árva lenni”. Alakításának ereje, ahogy egy üveg gin „szemüvegén” keresztül megpróbál értelmet adni a nő amúgy nyomorúságos életének.
Grace Farrellt, Oliver Warbucks, a milliárdos személyi titkárnőjét alakító Támadi Anita ugyancsak színfoltja a produkciónak. Amint rózsaszín ruhája felett barna köpenyben betoppan, máris feldobja a színpadot, megtalálja a kémiát a kis Annie-vel, parádésan eljátszva az első látásra való ösztönös vonzalmat, ahogy Warbucks ideális árváját a kislányra „szabja.” A színésznő szemüvege ellenére, állig begombolt ruhája alatt is extrán nőies, és egy eszes, józanul gondoskodó Gracet teremt - hogy a musical hősnőknél maradjunk - Mary Poppinsból és Mariaból összegyúrva.
Oliver Warbucks szerepében Besenczi Árpád több a meggyőzőnél, övé a szerep. Tökéletes játékot nyújt az önerőből csúcsra ért, így mindig magabiztos milliárdos karakterében, akinek esze állandóan az üzleten jár, és a durvának tűnő, türelmetlen ember felszíne alatt ott a jószívű, érzelmes férfi. Szépen játssza el azt is, ahogy ráébred, hogy teljesen elbűvöli a kislány, és elönti az érzés, a vágy, hogy tartozzon valakihez, legyen valakije, ne csak személyzete, pénze és hatalma.
A darab bonmot-ja, hogy Annie és Warbucks találkozik Franklin D. Roosevelt elnökkel és kabinetjével Washington DC-ben, hogy megoldást találjanak az ország számára a nagy gazdasági világválság idején, s Annie optimizmusa révén megszületik a „New Deal”. Az árva Annie megtanítja a politikusokat, hogy az élet talán nem csak arról szól, hogy fel kell készülnünk arra, ami következik, és az optimizmust nem naivitás, hanem néha bizony perspektíva. Ezt Böhm György éppen úgy vitte színpadra, hogy kicsit látjuk az Elnök emberei című amerikai drámasorozat szereplőit. Mihály Péter csupa jóság Rooseveltként, nehéz helyzetben lenne, ha nem beszélne perfekten Böhmül, aki az értőknek egy csodálatos jó király-paródiát is összehozott, ízléssel, patikamérlegen, az elnök környezetében a törvényszerű alattvalói kavarás és rivalizálás poénjaival. Kedvenc jelenetünk, ahogy az emelkedett hangú beszéd és a szerencsés események tobzódása csúcsán varázsütésre elkezdenek lobogni az amerikai zászlók. A West Wing sorozat kutyafüle ehhez képest.
Az erős társulati összjáték mellett figyelmet érdemel a ragyogó figurateremtő képességű Debrei Zsuzsanna - Bot Gábor páros, ők játsszák Kakast és Lily-t, a fapados csalókat, akik keresztbe tesznek a közboldogságnak, de pórul járnak. Debrei Zsuzsa Lily-jének igyekvő, attraktív közönségessége és Bot Gábor Kakasának kisgengszteri lendülete nagy formaismeretet és kiváló színészi kondíciót árul el.
Hertelendy Attila fantasztikus energiával alakít aranykori „trash” rádióst, korrupt rendőrt, emlékezetesen. Kovács Martin, Ticz András, Bellus Attila, D. Varga Ádám, Farkas Gergő, Bálint Péter tizenhat hosszabb-rövidebb, de nagy fegyelmet és alázatot követelő epizódszerepet játszik, a társulati lét nagy próbája félfordulatból karaktert teremteni, pontosnak lenni, másfél perc múlva takkra lépni táncban, újabb másfél perc múlva új figurában szöveggel ott lenni úgy, hogy a „háládatlan” közönség mindig többet tapsol a tapsrend végén levőknek. Kis recenziónk most egy hosszú taps is, így utólag. A „női szakasz” ugyanolyan erős, Czegő Teréz, Kovács Virág, Jurina Beáta, Dura Veronika kilenc szerepben működnek tényleg hősnőileg, kiragyogva pillanatokra a kórusból ha kell.
Hangot adunk azon morfondírozásunknak, hogy a Hevesi Sándor Színház évek óta megbízhatóan és megfontoltan építkezik, ám valamiért mindig a színházi kritikusok – tisztelet a kivételnek – radarja alatt repülve. Itt és most jeleznénk a figyelem fontosságát. És nem csak a „Ruszt József tér” tábla miatt.
Kislányok az árvaházban: Besenczi Liána, Borsos Veronika, Borsos Viola, Hertelendy Mia, Lenk Lora, Mihály Hanga, Sziráki Dorottya, Tislér Johanna, Tóth Anna Virág, Varga Szonja, Váczy Csenge, Wágner Aisha, Wágner Anna
Tánckar: Cseh Richárd, Hecker Kíra, Ludmány Levente, Bodorkós Marcell, Lugosi Krisztina, Mikita Zsuzsanna Lilla, Mrakovics Norbert, Tornyos Ervin, Tuboly Andrea, Bödör Alexandra
Zenekar: Dominkó Péter, Joó Nikoletta/Szabó Nikoletta, Juhász Tibor/Morvay András, Kovács Attila/Koller László, Máté Gabriella/Lázók Richárd, Radics Igor, Takács Ferenc/Tóth Péter, Vámos Béla/Hotzi Péter, Völgyi Attila/Salamon Attila, Zumbók-Jakobovics Nikoletta/Mehnyhárt Viktória
Díszlettervező: Michac Gábor, jelmeztervező: Túri Erzsébet, irodalmi munkatárs: Galambos Attila, koreográfus: Bakó Gábor, zenei vezető- karmester: Máriás Zsolt, világítás: Gibárti Tibor
