Kincses Réka végigszörföli a 20. század történelmét, érintve Trianon, a második világháború, a nácizmus traumáját. Megpendíti az erdélyi magyarok saját traumáit: országon belüli román-magyar ellentét, Nicolae Ceaușescu rendszere, az az elől való szökés az anyaországba vagy a nagyvilágba, avagy a Securitate zaklatásának mártír otthoni elviselése. Villant valamit az afrikai országok terror-rezsimjei vagy a klímakatasztrófa miatti tömeges elvándorlásról, és a menekültközpontok diszfunkcionalitásáról a migráció kezelésében. Ehhez társulnak a szereplők személyes, párkapcsolati gondjai, egy erősen középkorú és egy eleve halálraítélt, kényszerkapcsolatban élő fiatal pár szemszögéből, megspékelve ezt generációs és kulturális ellentétekkel, rasszizmussal, PC „migránssimogatással”, a munka vagy a családi gondok miatti elvándorlással, az anyaság buktatóival, és egy multikulti családmodell teljes csődjével. Amire ezeken témákon végigszáguld a történet, leég a valóban feltett karácsonyi kocsonya, elfogy az otthonról hozott szilvapálinka, amitől többen istenesen berúgnak, és megszakad egy még bimbóként kiszáradt élettársi kapcsolat, végleg eltemet a közös múlt hosszú árnyéka egy kiürült házasságot. A nézők pedig intellektuálisan jóleső módon elfáradnak a második óra végére.
Ami túlélhetővé, sőt emlékezetessé teszi az estét az a humor, mert minden karakternek megvan a sajátos szemszögű tragikomédiája, és persze a színészek, akik teljes odaadással megélik figuráik esendő, kisiklott életét.
Filip (Mesés Gáspár) fogadja a nézőket, Berlinben, hol máshol. Készül az Erdélyből átautózó leendő anyósa és apósa fogadására. Tesz-vesz, pakol egy hajdani ipari körzet dzsentrifikálódó negyedének loft lakásában. Vegetáriánus, nem ivósfajta, kis törékeny német, aki még nagyon zöld is. Szelektív gyűjti a hulladékot, a karácsonyfája is újrahasznosított anyagból készült, ahogy a lakásában minden. Ráklevest főz karácsonyi menüként, mert asszonya szenteste is a migrációs központban sürgölődik a kurdok körül. Amire a nézők a helyükre találnak, Filip teljes lényét, életét megismerjük. Mesés Gáspár gesztusai és mozdulatai révén egy multikulturális környezet élőszobrát látjuk, egy rasszok, kultúrák iránt érzékeny, 21. századi européer fiatalt, aki képes bárki gondolkodásmódját értékként fogadni, és természetesnek veszi a másságot. Aki sokat forog német környezetben, az érzi meg igazán milyen hajszálpontosan mai német az alakítása, s milyen érthetetlen ez az attitűd a mai magyarok többségének.
Élettársa, Lujza (Szandtner Anna) Erdélyből származik, az előadás derekán kiderül nem is az elnyomó rendszer, hanem az anyja elől menekült Berlinbe. Elveszett széplélek, elméletben erős, gyakorlatban gyáva. Egy menekülteket segítő központban részmunkaidős, igazi „migránssimogató”, de ahogy szembejön vele az első igazi segítségnyújtás lehetősége, elbukik. Írónak vizionálja magát, fiókjában több száz haiku, vers, novella, regénykezdemény az őt elnyomó, és általa erősen lenézett, erőszakos anyjáról. Szandtner Anna érzékeny, idegesen zizegő játéka elhiteti, hogy Lujza nemcsak kallódik és szerelemnélküli kényszerkapcsolatban él, de olyan mélyen sérült, hogy az élete véglett kisiklott. Nem lesz nagyregény és írói karrier, de még csak egy tisztes életpálya vagy párkapcsolat sem, maximum egy terapeutának okozhat örömet a görcseivel.
Elég erőltetett szál a kongói Luna (Dyssou Bona) behozatala a történetbe, aki Lujzától várna segítséget szenteste a kitoloncolás ellen. Azonban Lujza idegesen túlszervezi, kockázatvállalás nélkül úszná meg, így nem várt helyről, a magyar köztévével elhülyített, alapból rasszistának lefestett Csöpitől kap védelmet. (Az azért elég hiteltelen ötlet, hogy akinek zsidó őseit a nácik elhurcolták, magát a titkosszolgálat megfigyelte, összeverte, azt az M1 arra a gondolatra tudná sarkalni, hogy a terror elől menekülő „ússzon haza”.)
Lujza szülei, Csöpi (Csákányi Eszter) és Géza (Znamenák István) egymást kínzó szimbiózisban élnek. Erdélyi magyar értelmiségiként anno összekapaszkodtak a Securitate ellenében. A férfi ügyvéd, a nő doktorált középiskolai tanár. Znamenák István Gézája az alárendelt, Csákányi Eszter Csöpije a domináns a kapcsolatban. A férfi a Ceaușescu rendszer ellen lázadókat védte, a nő fogait kiverték, mert nem súgott a diákjairól. Valóban megalázott, meggyötört és meghasonlott nyugdíjasok, akik életét gajra vágta koruk társadalmi és politikai berendezkedése. Állandóan védekeznek, Géza pálinkával, Csöpi maró gúnnyal. Egymással már nem tudnak értelmesen beszélni, de a külvilág ellenében római katonákként összezárnak. Kiválóak Kálmán Eszter jelmezei, Géza ódivatú barna szövetöltönye(i), és Csöpi lakk-műanyag, mindenhol szűk, ízléstelen szettjei, elmázolt, harsány sminkje. Znamenák István a 20. század második felének kelet-európai életérzése 3D-ben, a színpadra vitt gondolkodása, stílusa, retorikája, gesztusrendszere révén. A megöregedett, megcsömörlött „nagy generáció”-nak a vegetáló túlélője.
A darab legnagyobb poénja a dialógusok magyar-német-angol keveréke, ahogy Csöpi és Géza idegen nyelveket beszél, előbb egy mondat két nyelvből összerakva, aztán jön a gesztikuláció és a mutogatás, poentírozásban Csákányi verhetetlen.
Amúgy is ő az előadás csámpa primadonnája. Betolakszik lakkbakancsban, tupírozott hajjal, előnytelen derékövvel, vállán Auchan-os műanyagszatyorral, kezében húzós bőrönddel a kicsi térbe, és betölt, leural mindent. Csöpi végig támad, a történet, a szöveg tőle él. Öt évtized mesterségbeli és színpadi tudása fénylik fel minden félmondatában. Hiszem, hogy Csöpit ilyenre, így, ezzel a művészi lánggal, a nézni jóleső és arányaiban tökéletesen eltalált közönségességgel ma senki nem tudná rajta kívül eljátszani. Bár belesimul az előadásba, az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodráma után végre egy élet-és játékerejének megfelelő szerep, színpadi örömzenélés. Kincses Réka nem írta azt meg, amit Csákányi eljátszik. A kis Csöpi – egy-egy félmondatban, gesztusban eljátszva - előttünk válik nyugdíjas Csöpivé. Megértjük, hogy aki egy verbálisan bántalmazó, szeretetnélküli környezetben nőtt fel, él, az maga is ilyenné válik, nem tud szeretni. Túlél, és csak a túlélés technikáját tudja továbbadni. Sérült lélek, sérült lelket reprodukál. Mégis, a Csákányi játszotta Csöpi az, akivel minden hibája ellenére azonosulni tudunk, mert Csöpi mer élni és megélni, ember lenni.
Nem kedvelem, „a színész az orrom előtt hadonászik” terű előadásokat, de ennek hála látni azt a „kattanást”, amikor Csákányi Eszter a taps közepén Csöpiből visszatér Csákányiba. A nézőnek lúdbőr, ahogy a színész a fikció világából visszalép a valóságba. Csókoltatom Sztanyiszlavszkijt és szorgos papnőjét, Csákányi Esztert, színészi érzelmi memóriája miatt.
Fotó: Horváth Judit
