Pályája tényei és számai. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1966-ban végezte Várkonyi Zoltán osztályában, de Ádám Ottó hívására a Madách Színházhoz szerződött, ahol 41 évig volt társulat tag. A színház nagy korszakát fogta ki, Ádám Ottó – korábban a színház főrendezője - 1972-től 1989-ig tartó igazgatása alatt a Madách volt a polgári színjátszás egyik fellegvára, a társulati tagok között Dajka Margit, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Domján Edit, Tolnay Klári, Márkus László, Psota Irén, Bessenyei Ferenc, Váradi Hédi, Gábor Miklós, Vass Éva, Zenthe Ferenc, Körmendi János. „Az én generációm az idősebb korosztályok tagjaival is őszinte lehetett….Persze vitáztunk is, általában rengeteget beszéltünk szakmai dolgokról. A Hamlet, a Csillag a máglyán, a Lóvá tett lovagok, vagy az Édes fiaim kapcsán, hosszan lehetne sorolni. Nem éreztünk késztetést, hogy elhallgassuk egymás előtt a gondolatainkat. Ez valamiért változni kezdett. Távolabb vagyok már a pályától ahhoz, hogy magyarázni próbáljam a miértet.” (Origó 2021.04.05.) Ma már sok tag írásos visszaemlékezésből tudjuk- nevezetesen Gábor Miklós, Körmendi János, Psota Irén, Vass Éva -, hogy nem minden tag volt mindig és maradéktalanul elégedett, de ez nem rontja le a Madách másig tartó legendáját.
Még csak harmincéves, amikor tanítani kezd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és egészen 2022-ig tanára, emellett különböző pozíciókban vezetője is az intézménynek. Egy rövid ideig, 1989–1994 között a Madách Kamara művészeti vezetője.
Több mint 100 tévé- és játékfilm szereplője 1964 és 2001 között, az Őrjárat az égen című - a Magyar Néphadsereg életét bemutató négyrészes - filmsorozat hozta meg számára az ismertséget. Számos remek filmalkotás őrzi arcát: Gyula vitéz télen-nyáron, Szerelmi álmok, Csárdáskirálynő, Aranyborjú, Fekete gyémántok, Az élet muzsikája. Kevéstől eltekintve nem ikonikus filmsikerek, de sosem blődlik: „Várkonyi nagyon szeretett engem, de a döntésem után bő évre ridegtartásba kerültem. Pedig nem próbált lebeszélni arról, hogy a Madáchba menjek. Aztán mégis felajánlott egy remek karakterszerepet a Kárpáthy Zoltán című filmben. Utóbb kiderült, a filmgyár szomszédos irodájában fültanúja volt, amint az ajánlatot elutasítva bevallom a gyártásvezetőnek: inkább a főszerep érdekelne. Ezek után Várkonyi még a körút túloldalára is átment, amikor meglátott. Én meg azt éreztem, ebbe belehalok. Majd egyszer csak rám nyitott a Madách Színház öltözőjében, cifra szavak kíséretében fejemhez vágta a Fekete gyémántok forgatókönyvét. Abban már főszereplő lehettem. Nem volt kisstílű ember.” (Origó 2017.04.11.)
Saját web-lapja szerint 96 színházi szerepet formált meg, az első Madách Színházban játszott karaktere Bornemissza Péter a Magyar Elektrában 1966 tavaszán, az utolsó fellépésére a MŰPA-ban került sor a Peer Gynt narrátoraként, egy szcenírozott előadásban 2017-ben. Közel hatvan színdarabot állított színpadra, első rendezése A tizenkét dühös ember az Ódry Színpadon, az utolsó rendezői munkája 2017-ben az Üvegcipő a József Attila Színházban. A színpadon "gyártott" személyéhez, alakításához fűzött legendákat: Bodnár János, Ferdinánd, II. Lajos király, Jágó, Szervét Mihály, Hamlet, Higgins, Versinyin, Ken Harrison, Lucifer, Ványa bácsi, Böffen Tóbiás, Cyrano, Sipos Lajos, Lear.
A rendszerváltás az ő pályáján is nagy váltást hozott, Ádám Ottó nyugdíjba vonulása után Kerényi Imre lett a színház igazgatója és művészeti vezetője 1989-től 2004-ig, ezután Szirtes Tamás, a színház rendezője vette át a Madách irányítását. „Az ő idejében kezdődött mindaz, ami Szirtes Tamás igazgatása alatt teljesedett be. De az átalakításban mindannyian részt vettünk…Arthur Miller Édes fiaim című darabja volt az első színmű, amelyet a Madách Színház padlásán mutattak be, a nagyszínpadot eluralta a zenés műfaj….furcsállhatom én, hogy felszorultunk a padlásra, de csak eljátszottam zenés művek főszerepeit is, részt vettem a csinnadrattában.” (Origó 2021.04.05.) Valójában nem, Huszti irodalmi művekben, mint Molnár Ferenc A vörös malom, Dickens Karácsonyi ének című művének megzenésített változata, Az Isten pénze és a Hegedűs a háztetőn című musicalekben állt a Madách Színház színpadára.
Huszti Péter oktatói karrierje ekkor csúcsosodott ki, 1994 és 2001 között éppen ő volt a Színház- és Filmművészeti Fősikola rektora. A színház világában minden átalakulóban volt, 2000-ben a fővárosi színházak igazgatói posztjára pályázatot hirdettek, első körében öt budapesti teátrum került terítékre, köztük a Madách Színház. A fenntartó Fővárosi Önkormányzat döntése alapján a Madáchban az addigi igazgató, Kerényi folytathatta a munkát. Erre az időre esett az első Orbán-kormány országlása, és az új Nemzeti Színház felépítése, ami a mai napig égő seb a 21. századi magyar színháztörténetben. Az építkezés 2000 szeptemberétől 2002-ig tartott, Schwajda György irányította kormánybiztosként, később a Nemzeti Színház Rt. vezérigazgatójaként. 2002. március 15-én megnyílt a teátrum és Görgey Gábor miniszter Huszti Pétert nevezte ki öt évre a színház élére, pályáztatás nélkül. Más idők jártak még, közéleti felzúdulásra Görgey azonnal visszakozott, Huszti Péter meg lemondott: „Keserves történet. Naiv módon nem gondoltam végig, hanem – miközben sokáig ellenálltam – meghallottam azokat a mondatokat, hogy te vagy erre alkalmas, mert te tudtál hidat alkotni az egyetemen is a különböző nézeteket vallók között. Viszont azt vettem észre, hogy itt nem a Nemzeti Színházról van szó, hanem a politikáról – az történt, amit egész életemben próbáltam elkerülni. Vesztes csata volt, de ha megnyerem, akkor abba valószínűleg belerokkanok.” (Index 2024.05.04.)
Huszti anyaszínházában, a Madáchban 2000-ben jelentős felújítási munkák zárultak le, a Madách Kamara önállósult, az igazgató, Kerényi Imre azt „átpasszolta” Mácsai Pálnak, aki a színház művészeti vezetője lett, majd 2004-ben végleg levált a kisszínház Örkény Színház néven. (Húsz éve Mácsai vezetése alatt működik.)
Huszti Péter körül megritkulhatott némileg a levegő az ezredforduló után, csak kapkodhatta a fejét a politikai támogatást nyíltan élvező színházcsinálók között, és nem más, mint évtizedes művészi alkotótársa, barátja, Görgey Gábor indította el némileg a kiszorulás útján. „A kívülállás képessége is az alaptermészetemhez tartozik. Amikor a hetvenes évek második felében egy amúgy szimpatikus kerületi párttitkár ösztönözni kezdte a társulat tagjait a párttagságra, én akkor is kívül maradtam. Igaz, megkérdeztem azért Ádám Ottót, mit javasol. Ő azt mondta: felnőtt emberként döntsek magam a dologról. A színházból mindenesetre tömegesen jelentkeztek, köztük nagynevű kollégák. Aztán büszkén hirdették: sikerült bejutniuk a párttagok közé. Kérdezték is más teátrumoktól a Madách Kamara titkárát, Löffler Istvánt, hogy mi magyarázza ezt a nagy pártosodást a színházunkban. Löfi azt felelte: „Tisztogatják soraikat a pártonkívüliek.” Szerintem a humor a leghülyébb helyzeteken is átsegít. A Színművészeti Egyetem rektoraként is csak előnyöm volt abból, hogy bármely politikai kurzus alatt hívtak is bárhová, mindig tudták: csak az egyetem dolgairól, szakmáról fogok beszélni.” (Origó 2017.04.11.)
Huszti Péter ekkor már lassan a hatvanas éveiben járt, talán a szerepek is fogyóban voltak, maga meg megtalálta az örömét a tanításban, még két évtizedig az egyetem kötelékében állt. A színpadtól, filmtől lassan, de biztosan elbúcsúzott, jó tíz éve állt utoljára színpadon, és már csak nagy ritkán tűnik fel a képernyőn is Hogy volt?, és egyéb talk-show-k keretében.
A 21. század más közeget hozott, mint amiben maga szocializálódott a színházi világban: „Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a mi időnkben fontos volt, amit csináltunk. Ha bemutatóra készültünk, akkor arról írtak az újságok, arra a közönség is készült, és mi is csak arra koncentráltunk. Társulatok voltak, és az emberek tudták, ki melyik teátrumhoz tartozik. Nem szinkronizáltam soha, és ritkán rádióztam. Évi négy nagy bemutatóm volt, akkor természetesen nem mehettünk sehova, akkor az a két és fél hónap csak az adott előadásról szólt. A filmrendezők pedig egyeztettek a színházigazgatókkal, hogy például a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-filmekre mikor lesz időm. Segítettek minket. Nehezebb a mai fiataloknak, mint nekünk volt, amikor szegények voltunk, de amikor nem a pénzről szólt se a színház, se a film, se az élet.” (Origó 2021.04.05.)
Utolsó szerepei egyike volt Báró Tarpataky a Csókos asszonyban 2006-ban, s ahogy a színpadon Pünkösdi Kató elvesztését, úgy viselte a pálya elmúlását. Hátralépett, visszavonult, végleg kívülállóvá vált, ahogy maga jellemezte alaptermészetét.
Hosszú pályája során játszott délceg csábítókat, drámai hősöket, izgalmas karakterfigurákat, sőt, még rosszfiúkat és zenés szerepeket is. Kellemes orgánuma, jó beszédtechnikája remekül érvényesült a klasszikus drámákban és a bohózatokban is, és nem emlékszem, hogy valaha is modorosnak láttam volna. Egyike a 20. századi magyar színjátszás legnagyobbjainak, alakításait erő, szenvedély, elmélyült jellemábrázolás tette emlékezetessé, egyénisége betöltötte a színpadot.
A megjelenésében mindig elegáns, sőt pedáns, a civil életben és a színpadon egyaránt. Bár az életben két színésznő társa volt (Piros Ildikó színésznő lassan ötven éve a felesége), példát mutatóan csendes, szolid magánéletet tudhat magáénak. Sohasem kezdték ki a bulvár lapok, vélhetően nem adott rá okot. Amikor a Madách Színházban és a filmen egyaránt szaladt vele a szekér, soha nem hagyta, hogy kicsússzon a gyeplő a kezéből, nem voltak zajos botrányai.
Tette a dolgát színészként, miközben nem lett a szocialista rendszer élharcosa, és a Nemzeti Színházas igazgatói fiaskótól eltekintve mindig messze tartotta magát a nyíltszíni politizálástól, pártos megszólalásoktól. Rá is illik a mondás, amikor csak két citromja volt a pályán, megtanult limonádét csinálni. Művészi és emberi attítúdje miatt nem kelt megütközést, hogy már 34 évesen Kossuth-díjas és egyetlenként bírja a Magyar Corvin-láncot. Okosan, árnyékban is meg nem is végig csinált egy nagyon sikeres művészpályát és lassan, de biztosan zsinórmértékké jegecesedett. Az utolsó nagyok egyike korosztályában és lejjebb is, akire még valóban illik a korszakos jelző, és aki tudja mi az elődök és a pályatársak tisztelete, a fiatalok felkarolása, a szakma iránti alázatnak nemcsak mutatása, de annak tartása is.
