Ez nem a sörgyári capriccio kedélyes világa, hanem egy szocialista, szakszerűen rohadó és szétzüllött, hideg és barátságtalan nagyüzem. Tökéletes az Istvánfi Fruzsina által tervezett látvány: hányásszínű lemezszekrények, stupid gyári relikviák, eleve kényelmetlen székek, diszkomfortos kiseszközök, mintha barna köpenyben lenne az egész világ. (Dicséret illeti a söralátétig, reklámcetliig, moziújságig korban-állapotban stimmelő rekviziteket.) A Sörmester a szükségszerűen és járható útként választott alkoholizmusa zenitjén épp, ébredezik, másnapos, készül Vaněk, a gyári munkában menedéket kereső és kapó író fogadására. Köles repetitív mikrocselekvések sokaságával kiválóan mutatja a Sörmester szétesettsége indokolta igyekvést: szánalmas higiéniai kísérleteket, öltözködési ügyetlenkedést, főnöki viselkedés imitálását. Nagy a feladat, mindenki szem a láncban, a Sörmesternek rendszeresen jelentenie kell az íróról, de információja kevés. Vaněkként Katona Levente visszafogottan indít, gyanakvásában színészileg pontos arányokat betartva vegyül a félelem, a bizalmatlanság és a különbözőség adta tartás. Nem ide való, de a rendszernek kiszolgáltatott ember és nem tudja, mit akarnak vele. Szép, egymásra figyelő, másodpercre pontos a két színész játéka. A Sörmester hol kitárulkozó, hol alakoskodó fecsegése, jóindulata lehetőségének lebegtetése és sulykolása erősíti mindkettőjük beszorítottságát és egymásra utaltságát. Köles láthatatlanul fokoz, „keríti be” mozdulatban, hangszínben, intonációban Katona Vaněkjét. És közben prímán eljátssza a melós írástudóval szembeni titkolt és alapvető ellenszenvét is. Egy raktári munkáért - ahol nem kell a jeges hidegben, véresre fagyott ujjakkal söröshordókat gurítgatni – a Sörmester felajánlja Vaněknek, hogy írja meg magáról a jelentéseket. Mindenki jobban jár. Van ennek valami piszkos logikája, mindenki mocskolja össze a másikat, ez maga a rendszerösszetartó erő. Vaněk emberi méltósága biztos flexibilitásával, de túlélésre játszik, aztán a helyzet - egy napra legalábbis – megoldja önmagát, a Sörmester visszahull a részegségbe és előtte még keserű őszinteséggel hányja a szemére az értelmiséginek a következőket:
„nektek nem eshetik bajotok, ti mindig érdekesek vagytok fölül, még akkor is, ha alul vagytok (...) Te még egyszer visszamész a színésznőid közé, eldicsekszel nekik, hogy hordógurító voltál, te leszel a hős, de én? Én hova menjek vissza? Ki vesz engem észre?"
Összekényszerített életek, elviselendő helyzetek, túlélendő napok - kilátástalanul.
Füsti Molnár Éva feszes, egyórás, jó ritmusú előadásban emlékeztet minket arra, amit el akartunk felejteni. Nem is baj, hogy eszünkbe juttatta. Menjen mindenki Köles Ferencet és Katona Leventét nézni Pécsre, érdemes. A színház közös lelkiismeretünk, hogy nagy szavakat használjak.
Fotó: Körtvélyesi László