Iza színházban járt - Sally Rooney: Normális emberek
hétfő, 16 szeptember 2019 17:17

Sally Rooney: Normális emberek

Értékelés:
(18 szavazat)

Semmitmondó címe (Normális emberek…? na, ez csakis sci-fi lehet, gondoltam rosszmájúan) és sóska háttérszínű bizarr borítóképe (fiatal pár egymást ölelve fekszik egy konzervdobozban) mellett még akár az is távol tarthatott volna ettől a könyvtől, hogy a fedlap büszkén hirdeti: a Times szerint ez a mű „Az év regénye” volt tavaly.

Na, én aztán igazán nem vagyok az a sznob típus, akit egy ilyen ajánlással le lehet kenyerezni és aki nyakló nélkül (érdekli-e, végigolvassa-e vagy sem) dobálja a kosarába a rangos díjat nyert, nívós lap vagy híres ember által ajánlott könyveket - berzenkedtem is magamban ezen a fellengzősségen, hogy „ó, a Times…!”
Akár még az is lebeszélhetett volna az olvasásról, hogy „a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét” bemutató jelenetekről ír a hátsó borító.
Ez és így megfogalmazva pont annyira hangzik izgalmasnak, mint valami társadalomszociológiai tanulmány a szakembereken kívül bárkinek.
Nálam többszörös hendikeppel indított tehát a fiatal írónő második regénye.
Meggyőző volt viszont, hogy a fülszöveg „szűkszavú, visszafogott prózát”, „briliáns pszichológiai érzéket” is emleget (eddig nem gondoltam bele, de ezek így együtt elég tuti hívószavak nálam, ha fel akarják kelteni az érdeklődésem egy könyvre vagy filmre), sőt egyenesen azt írja:
„Bámulatos és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története.”
Nem hittem volna, de ez a fantasztikus könyv a fenti sok hangzatos ígéretet simán be is váltja.
Egy pillanatig sem unalmas, viszont letehetetlen: letaglózó erejű történet tökéletes prózában.

Connell Waldron és Marianne Sheridan gimnáziumi osztálytársak.
Connellék szegények, Mariannék gazdagok, érdekes módon mégis Connell az, aki nem vállalja fel (mert gyakorlatilag szégyelli) a kapcsolatukat nyilvánosan.
Igaz, ennek nem „eltérő vagyoni helyzetük” illetve különböző „társadalmi beágyazottságuk” az oka, hanem egy harmadik tényező, ami később „pepitában” köszön majd vissza a történetben (nem ez lesz az egyetlen ilyen, sőt nekem külön tetszett ez a „szimmetrikusság” is, hogy ugyanaz megesik mindkettejükkel a történet más-más pontján, ezzel is összekötve a párt).
Connellnek a lány szerelme helyett fontosabb az afeletti aggódás, mit gondolna tágabb környezetük, Marianne-nak viszont pont a szűkebb környezete miatt nemcsak az számít, hogy valaki igazán szeresse végre, hanem az is, hogy felvállalja, ne szégyellje mások előtt.
Azonban mire Connell rájön, hogy igazából senkit sem érdekelt volna, ha Marianne-nal jár (egész egyszerűen ő gondolta fontosabbnak ezt a kérdést - vagy a magánéletét? - mások számára, mint amennyire valójában az volt), már rég késő helyrehozni a kapcsolatot.
Addigra ugyanis ebből a fel nem vállalásból eredő feszültség miatt szakítanak, a lány magántanuló lesz és eltűnik az iskolából.
Már az egyetemen találkoznak újra, körülményeik azonban ott teljesen mások.
Kerülgetik egymást ugyan, de valami sose stimmel, ráadásul a másokkal való párkapcsolataikat is rendre szétzilálja a kettejük között vibráló feszültség és az, hogy bár elszakadni nem tudnak egymástól teljesen és végleg, arra sem képesek, hogy maximális odaadással viszonyuljanak a másikhoz – csakhogy pont emiatt aktuális párjaikhoz sem tudnak.
Connellt végül egy tragédia döbbenti rá arra, hogy addig tudat alatti önbizalomhiányból fakadó megfelelési kényszer dolgozott benne és ez a felismerés Marianne-nal való kapcsolatába is változást hoz.

Az az érdekes, hogy a történet mindkét főszereplője szimpatikus, „normális” ember, ez pedig nagyon üdítően ható alaphelyzet egy szerelmi történetről szóló regényben – legalábbis eléggé eltér a megszokottól vagy a várttól.
Nem az a helyzet, hogy van egy szimpatikus karakter, akit egy másik, ellenszenves szereplő mentálisan vagy fizikailag gyötör, de ő mégis kitart mellette.
Ez akkora ordító klisé, hogy értelme se lenne írni egy ezredik ilyen szerelmi történetet.
Connell és Marianne semmi radikálisat vagy kirívót nem tesznek a másikkal (önmagukkal – nos, az más kérdés…) és végig érződik, hogy nagyon szeretik is egymást.
Ami távol tartja őket egymástól – pontosabban attól, hogy tartósan összejöjjenek megint –, az a saját személyiségük – ami viszont mindig összehozza őket mégis, az a másik személyisége, ami annyira megfogta őket, röviden: a szerelem.
Normális emberek (tehát - bizonyos mértékig - mindkettőjükkel tud azonosulni vagy szimpatizálni az olvasó), akik saját lelkük csapdájában vergődnek és úgy érzik, sosem tartozhatnak az általuk „normális embereknek” tartott többséghez.
Pedig sokkal szerethetőbbek és értékesebbek, mint az a közeg, ahova tartozni szeretnének.
Minden furcsaságuk és „abnormalitásuk” ennek fel nem ismeréséből ered.
Vergődnek, pedig „csupán” annyit kéne belátniuk, hogy azt a teljességet, amit a másoknak való megfelelés által a közösséghez való tartozástól várnak, egymás által és egymásban találhatják csak meg: kapcsolatuk kétfős közösségében.

Így a regény címe egyaránt vonatkozik kettejükre az olvasó nézőpontjából (azaz, hogy két szimpatikus és normális emberről szóló könyvet olvas) és a saját környezetükre az ő nézőpontjukból (tehát, hogy „azok” képviselik a normális embereket, akik közé ők hiába igyekeznek tartozni – egymástól függetlenül, de mindketten erre a felismerésre jutnak).
Különlegessé teszi a történetet az is, hogy a szerelmi dráma a megszokottól eltérően nem a két főszereplő között, hanem külön-külön kettejük lelkében, belső világában zajlik és nehezíti meg annak kibontakozását, ami köztük egyébként konstans módon jelen van, mert megmásíthatatlan és állandó – talán pont ez az állandóság-érzet az, amitől időről időre visszahőkölnek és nem merik átadni magukat neki (azaz egymásnak), mert azt vereségként élnék meg.

Egyszerre szép, szívfacsaró, komor, felemelő, elgondolkodtató és megható történet, amihez rengeteget hozzáad az is, milyen okosan van megírva.
A szerző szikár és pontos stílusa megmenti a szöveget a nyálassá vagy túlzottan romantikussá válástól, ezáltal válik bárki által olvasható, nem pedig „nőknek szóló, könnyed romantikus” regénnyé; a két főszereplő érzékenysége és egymás iránti gyengéd szeretete pedig a szöveg szikárságát, pontos leírásait ellensúlyozza azzal, hogy nem hagyja sterillé, érzelemmentessé válni a művet.
Ez az oka annak, hogy amikor véget ér, az ember becsukja a könyvet, aztán egy ideig csak néz maga elé, sőt, még férfi létére is elmorzsol egy könnycseppet és azt gondolja: „Hű…”
(Olyan száz oldal lehetett belőle hátra, amikor arra gondoltam, ha befejeztem, hopp, már bele is vetem magam egy újabb könyvbe: nagyon tetszik, de pont ezért visz a lendület, jöjjön egy újabb ugyanilyen jó regény, ha már így meghozta az olvasási étvágyat!
Csakhogy ez nagyon nem az a fajta mű, ami után egyből újba kezd az ember, aznap már nem tudtam olvasni semmit, ülepednie kellett.
Nálam ritka az ilyen, de nem is gyakran kerül a kezembe ennyire jó könyv.)
Továbbra sem az alapján választok olvasmányt, hogy milyen rangos lap vagy híres ember ajánlotta, de az biztos, hogy a Times nagyon beletrafált most.

Megjelent: 158 alkalommal