Az alap irodalmi mű, Weöres Sándor Psyché-je. Ismervén az írást, mi több Bódy Gábor mára kultikus filmjét is, úgy gondoltam nyert ügyem van, bármi lesz is a színpadon, meg fogom érteni. Egy nő szenvedélye, két férfi iránt érzett, más-más indíttatású szerelme már csak nem foghat ki rajtam.
Aztán az első 10 perc után meglepetés ért, tánc ide, vagy oda, színházat néztem a javából, méghozzá felkavaró, nagyon jó színházi előadást.
Azt eddig is tudtam, hogy a tánc képes érzelmeket felkorbácsolni, egy balett-est, vagy táncelőadás egy kerek történetet elmesélni. Az viszont letaglózott, hogy egy táncos képes gondolatokat, gondolat-komplexumokat közvetíteni. Az, hogy egy táncoló ember egyetlen kiejtett szó nélkül beszél hozzám, és még csak nem is a testével. Az, hogy pontosan tudtam, értettem a tekintetekből, éppen abban a percben mit fogalmazott meg a táncos magában. Nem azt, hogy mit mutat mozgásával, hanem azt, hogy mi jár akkor, abban a pillanatban a gondolataiban.
A tér szinte üres volt, egy díszletelem, egy fürdőkád, két kellék, egy alma és egy krinolinszoknya, slussz. És persze a zene! Fogalmam sincs, hogy talán Beethovenen túl mit hallottam az estén, de még napokkal később is a fülemben van egy-két dallam-foszlány. Sajnos nem találtam a színlapon kié a válogatás, s kitől. (Lehet ez olyan evidencia, amit mindenki tud rajtam kívül?)
A három előadóművész ezen az estén: Horváth Zita, Bajári Levente és Feledi János.
A történet alfája és omegája, egy fehér vaskád volt, Feledi János rendező-koreográfus a kád köré fonta a teljes történetet. A női szereplő a kádból emelkedett ki a darab elején, s a végén ott lobbant ki élete lángja is. Az asszony életének e két nagy pillanata között a kád koloncként vándorolt, mindig az a szereplő húzta-vonta, aki ebben a furcsa, hármas játszmában éppen vesztésre állt.
Nem lehetett – a balettművészetben persze laikusként - nem észrevenni, hogy mindhárom táncos a klasszikus balett világából érkezett. Az egyébként táncoshoz méltó szép testeken kivétel nélkül látszódott a sok kín és gyötrelem nyoma. A rengeteg gyakorlás, s ennek az emberi testen való végeleges rombolása, hogy a táncos minden egyes porcikája akkor és úgy mozduljon, ahogy arra az agy kiadja a parancsot. A koreográfus-táncos sem magát, sem társait nem kímélte. A látszólag könnyed és gördülékeny lépéssorok mögött érezhető volt az iszonyatos mennyiségű, már befektetett munka.
Meglepődve láttam, hogy az előadás közel kétéves. Annyira frissnek, élőnek tűnt, akár hihettem volna azt is, pár hete volt a bemutató. Az érzést a táncosok arcán tükröződő, szinte eksztatikus játéköröm keltette. Hát, majdnem jobban élvezték az estét, mint a közönségük.
Bajári Levente táncolta a költőt, aki rajong a nőért, de a testi szerelmet soha nem adhatja meg számára, amire pedig a nő vágyik. Szép volt a táncos részéről a veszteség és az elmúlás bemutatása, ahogy a soha be nem teljesülő plátói szerelem érzése felőrölte a lelkét, s ahogy a tudat, hogy másé lesz a nő felemésztette a testét, bevégezve a benne bujkáló betegség rombolását. Bajárinak nemcsak egyre erőtlenebb tagjai, de arca, szeme is történetében játszotta, élte a sztorit.
Horváth Zita igazán kecses, de olyan down-to-earth feelingű asszony volt. A törékeny táncosnőből elképesztő erő sugárzott, már-már úgy tűnt igazi domina, megkaphatja amit akar, a testi és lelki szerelmet, az érzékeny lelkületű költőt és a vad, követelődző bárót, együtt, egyszerre, a férfiak azt teszik, amit ő akar. Különösen, amikor behabzsolta a bűnbeesés jelképét, az almát. Aztán mégiscsak elbukott, csendes méltósággal, a „testi szerelem" fölébe kerekedett. Egész különös módon vitte színre a koreográfus a nő megtörését, kálváriáját. Hat kis üveg (műanyag?) vázán küzdötte át magát a táncosnő a színpadon a saját sírjáig. Valóban azt várta a néző, te szegény, érj már oda, hogy vége legyen a kínnak.
A báró szerepében Feledi János lépett fel. Az ő előadásában éreztem legerősebbnek a színházat. Az általa életre keltett karakter teljes személyiségfejlődést, lelki eltorzulást mutatott abban a félórában, amíg színen volt. A férfi a gyengéd érzelmektől eljutott a kegyetlen szerelmi gyilkosságig. Biztos, hogy sokáig nem felejtem el a táncos könyörtelen és győztes tekintetét, amikor a már megváltoztathatatlan, végső diadala tudatában - a nő halott, így már csak az övé, senki másé - levonult a színről. Ahogy visszanézett, még egyszer szemügyre venni „Trója pusztulását”, a visszapillantást talán még de Niro is megirigyelte volna a "Rettegés foká"-ra való felkészülése közben.
Ebben a műfajban eddig csak Pina Bausch Orfeusz és Eüridkéje fogott meg némiképp, s úgy gondolom ez jelez valamit a "Project"-re nézve.
Számomra új, izgalmas és szokatlan élmény volt ez a táncszínházi találkozás. Még magam sem hiszem, de lehet, a Feledi Project szerzett egy új nézőt a jövőre nézve, ha egyáltalán szüksége van rá.
(Dusa Gábor fotója.)
