Az Amadeus története Bécsben játszódik, az 1780-as években. Az elismert udvari zeneszerző, Antonio Salieri, császári kegyelt felismeri, hogy az a zenei tehetség, amire maga is mindig vágyott egy mitugrász kis bohócé, bizonyos Wolfgang Amadeus Mozarté. Ahogy az ifjú tehetség beledobbant Bécs zenei életének állóvízébe, kivívja Salieri irigységét, aki gyűlölettől elborulva addig nem nyugszik, amíg tönkre nem teszi őt.
A pécsi előadást Méhes László rendezte, aki nekem csak az örök Ibolya úr és persze Ká, hiába tudom, hogy sok éve, sokfelé rendez, s még a színházi direktorságba is belekóstolt. A darab kiállításában impozáns volt. Mind a díszlet (Rózsa István), mind a jelmez (Horváth Kata és Rátkai Erzsébet) sokat hozzátett az előadáshoz. nem beszélve a nagyzenekarról és a tizenhat-tagú kórusról a színpadon. Breinich Beáta, mint a színpadi operadíva, Cavalieri még ezen túl is pezsdítő jelenség volt. Úgy tűnik, ha kormánypárti vezetésű megyei város színházáról van szó, ott a pénz és paripa. De azt kell mondjam, a budget jelen esetben igen jól hasznosult.
A rendezés nem pontosan követte le Shaffer művének karaktereit és fő konfliktusát. Az előadás nem a középszer és a szinte isteni eredetű zsenialitás összecsapásáról szólt, hanem a masszává összeálló, sok lúd disznót győz tömeg - élén Salierivel – alattomos harcáról a náluk más, több ellen. Salieri és társasága volt előnyben, hiszen egy befolyásos és eltökélt, rutinos róka volt a vezérük. Mozartot pénztelenség nyomasztotta – akárcsak az életében -, helyét kereste még, ráadásként nem tudott és nem is akart viselkedni, itt alpári és modortalan volt. Egy pici, elejtett, még csak nem is gonosz szó Salieritől, s Mozart előtt minden hivatalnok, pénzember becsapta az ajtót. Ráadásként oda csaptak, ahol a legjobban fájt, nemcsak a megélhetését, de a zenéjében való hitét, a levegőt is elvették tőle.
Bárhogy is nézem ennek az előadásnak Amadeus cím ide, vagy oda a főszereplője Salieri (Rátóti Zoltán) volt. Az dramaturgiai tény, hogy ő volt az események mesélője, de az ő belső érzelmi viharai voltak a fontosabbak, Mozart személye inkább csak Salieri önmagával, Istennel való perlését szolgálta.
Az intendáns felbőszült volt, irigység járta át szívét-lelkét, de ördögien gonosz lett volna? Mozart fensőbbségesen lenézte, zenéjét pocskondiázta, ráadásként a nőt, akit ő akart, simán megdöntötte, előtte. Csoda, hogy Salieriben, a férfiben megfogant a bosszú gondolata? Salieri csak annyiban különbözött itt az átlagembertől, hogy míg sokakban forr csak az indulat, s gondolatban árt, ő nem félt gyarló lenni és bizony cselekedett.
Már Rátóti maszkja remek volt, szinte halott fehérre világított arca, feketével körbehúzott szeme, olyanná tette, mintha Jack Sparrow kapitány állna a színpadon, sejtelmessé, szinte földöntúlivá. A színész csak jelzésértékű, apró, gesztusokat használt a szerepformáláshoz. Ahogy tapsolt is meg nem is Mozartnak az udvarban, csak ujjai hegyét összeérintve, ahogy összerándult arca, s görcsbe teste, tomboló dühe kordában tartására, amikor Mozart sokadszorra is leszólta az olasz mester katolikus egyházát. Kegyetlenül nyers volt, amikor Mozart asszonyának tisztességét akarta, ha már az ő kis énekesnőjét a férj lenyúlta. Salieri volt a szervilizmus királya, amikor bókolt a császár előtt, nem térdre vetődve, mint Mozart, kézcsókok mellet, csak éppen egy kis előrebillenéssel, méltósággal.
Persze az egész előadás alatt mást mondott a színész szeme és mást a testbeszéde, csak tekintetével játszotta az udvari tanácsosban tomboló gyűlöletet, mindvégig joviális külsőt mutatva. Nem is látott át rajta Mozart, abszurd volt a sok köszönet részéről, Salieri újabb és újabb ügyes, titkos ármánykodása után. Érdekes volt Salieri személyes diskurzusainak színrevitele Istennel, úgy tűnt vele simán alkut tud kötni, míg Mozarttal szót érteni sem képes. A színészi játék totálisan szalonképessé tette ennek az embernek azt a szörnyű dilemmáját, hogy ha nem ő a legjobb, de tudja ki a legjobb, attól bizony jogosan szabadulni kell. Keserűséget okozott neki a bosszú, de együtt tudott élni vele.
A fentiek okán ebben az előadásban Mozart zsenijével nem igen lehetett azonosulni, mert nem volt. Amadeus tényleg éretlen, idegesítő bugrisként tűnt fel, s nem abból a fajtából, akinek megbocsátjuk a faragatlanságot. Végül is nem tudtam eldönteni, hogy ez a rendező koncepciója volt, vagy Mikola Gergő szerepfelfogása. Mondjuk ki, itt Mozart szinte irritáló volt. Az biztos, ha akkor és ott, ilyen kondíciók mellett döntenem kellett volna, nem Mozart a befutó.
Mozart feleségét Constanze-t játszó Kulcsát Viktória mind külsejében, mind játékában érett asszony volt színpadi férjéhez képest. Az előadás szerint Mozart életét csak nehezítette, azokat a tulajdonságait erősítette, amit fékezni kellett volna, inkább kolonc volt, mint társ. Még áldozatvállalása, hogy odaadja magát Salierinek férje karrierjéért is értelmetlennek tűnt, sőt rombolt az amúgy is katasztrofális helyzetükön.
A mellékszereplők közül a II. Józsefet játszó Rázga Miklós egy ócskán szeszélyes uralkodót állított színre. Úgy gondolom, II. Józsefnek csak annyi vétke lehetett, hogy nem volt reálpolitikus. Ha arra gondolunk, hogy a türelmi rendeletét, jobbágyrendeletét és az alsópapságot támogató rendeletét még halálos ágyán is fenntartotta, elég lett volna mondjuk csak botfülűnek és idealistának mutatni, nem idiótának. Persze ezen az estén a császári udvar magas rangot viselő udvaroncai is egytől-egyik karikatúraszerűek voltak. Ők Salierivel ellentétben nem értették Mozart zenéjét, zsenijét, csak ok nélkül gáncsoskodtak, ostobán szolgáltak valamit, amihez ésszel nem értek fel (Széll Horváth Lajos, Németh János, Götz Attila).
Restellem, de fanyalogva ültem be a színházba, egyrészt ott motoszkált bennem a Forman- film, másrészt felrémlett az Orlai Produkció Amadeus előadása. De Méhes László nem okozott csalódást, Rátóti Zoltán játéka pedig egyenesen feledette az előzményeket. Nem szerettem meg Salieri alakját, de tudtam értékelni a zeneszerző motivációit, mert emberi volt, ha nem is példaértékű. Örülök, hogy láttam Rátóti fellépését, s kíváncsivá tett a jövőre nézve is, hogy azt is lássam, ez nem véletlen volt.
(Körvélyesi László fotója.)
