Sztravinszkij a zeneirodalom történetének egyik „forradalmára”, muzsikája disszonanciák halmaza és tomboló energia. Rendhagyó ritmusok, sok-sok ütőhangszer. Maga - önéletrajzában - így vallott zenéjéről, közönségéről: „Ami engem meghat, ami nekem örömet szerez, őket közönyösen hagyja, s ami őket érdekli, engem már nem vonz többé.” Schönberg szatirikus verset írt róla: „Ki dibeg-dobog itt? / Ó, hiszen ez a kis Modernsky!”. Tény, nem lágy zene. Nem úgy ragad magával, mint a Hattyúk tava, vagy a Spartacus dallamai. Lehet, éppen a sok ellenritmus miatt tökéletes alap az ember egyik legalapvetőbb ösztöne, egy másik emberhez tartozása utáni vágya kifejezésére. Sztravinszkij zenéje, ami önmagában nem hosszú mű, modern zenei betétekkel egészült ki az este folyamán, tematikusan. A Zeneakadémia Elektronikus Zenei Médiaművészeti hallgatói élőzenét adtak, mintha az előadás alatt született volna meg az egyes, egymást követő jelenetek zenei kísérete, beékelődve az alapműbe.
Persze Feledi János rendező/koreográfus képzeletében a darab zenéje és az énekszóban elhangzó történet is jótékonyan megújult, nagyon mai lett. Éppen hogy felfedezhető a klasszikus négy kép, igazából csak az esküvői fieszta. Egy más látásmód, egy más gondolatsor jelent meg a színpadon, s nem pont a szerelem tradicionális, külvilágnak szánt gesztusáról az esküvőről, hanem inkább az odáig vezető útról, a vágyról, a testiségről.
Sejtettem én előre, hogy nem Nijinska majd 100 évvel ezelőtti - legendás - koreográfiájának utóérzetét fogom látni. Ma már nagyon más a „násztáncok világa”, mint volt a XX. század elején. Így a Feledi Project előadásában sem rózsaszín love storykat láttunk, mert nem olyan könnyű ma már szerelmesnek lenni, párt találni. Régen a férfiak udvaroltak, romantikus gesztusokat tettek. Ma az internet és okostelefonok világban dobnak egy üzit, vagy egy smile-t, nincs valós kommunikáció. Az ismerkedés bevett szokása a speed dating (villám randi). Az összejöveteleken x lány és x fiú találkozik, pár percig csevegnek, majd a párok cserélődnek. Általában hét perc van az ismerkedésre, mert a pszichológusok szerint ennyi idő elég ahhoz, hogy kiderüljön szimpatikus-e a másik.
A mi estünk is így kezdődött, mintha randi helyen, ahol hat széken, hat különböző karakterű fiatal várakozott, majd kibontakozott három modern szerelmi történet, a másik kiválasztásától a beteljesüléséig. A szerelem persze mindenkinek mást jelent, másképp éli meg, mást vár tőle, s mást ad magából az érzésbe.
Már a kezdéskor örömmel töltött el, hogy az általam nagyon kedvelt Rekviem előadás táncos csapata állt a színpadon. Az is meglepi volt persze, hogy maga a rendező/koreográfus, Feledi János is táncolt. Lehet kényszerből is (?), de isten igazából bedobta magát, a díszlet-látvány is az ő munkája volt. A jelmezeket Henez Mariann és Matisz Gábor készítette, s a ruhák alapján az elején belőhettük, milyen párok is jöhetnek össze az est folyamán. Az esküvői dress code szerint a fiúk feketében, a lányok fehérben. Egyik lány fodros, bohókásban, a másik sportos, lezserben, a harmadik V-kivágású, mintha elegánsban.
A táncest elejét és keretét a villám randi alkotta, amely során a felek/nemek felmérték egymást, majd „beteljesült a vágy”, kinél hogy.
Elsőként a fodros ruhás, plázacicus, vagy inkább material girl (Tóth Brigitta) találta meg a maga macsóját (Frigy Ádám). Talán az ő táncuk volt a legvadabb, uralta a testiség. Már majdnem küzdelem volt, de végül a fiú és a lány is megkapta, amit akart, tökéletesen kielégült az egymásra találásban. Az este végén a lány mintha hízelkedő cicaként, lábát a fiú ölében pihentetve, győztesként bújt meghódítójához. A fiúnak sem volt ellenére szerzeménye, cirógatta újdonsült párját. Nekik tuti bejött a randi.
A második pár Wéninger Dalma és Csizmadia Tamás. Ők mintha értelmiségi párost alkottak volna, náluk még a násztánc is inkább a szellemi és lelki harmóniáról szólt. A fiú gyöngédségért, majdnem anyai szeretetért fordult a lányhoz. Az ő nászuk modern zenei betétje volt a legkifejezőbb, eljutott az egy ritmusra való kölcsönös, közös szívdobbanásig. Úgy tűnt ebben a kapcsolatban a lány lett a domináns, a záró képben lágyan túrt a fiú hajába, aki ölében elfeküdve, mintha gyermek nyert nyugalmat.
A harmadik páros egy high society girl (Horváth Zita) és a pénzarisztokrácia képviselőjének (Feledi János) találkozása volt. Itt nem az érzelmek, hanem a dinasztiaalapítás uralkodott, hogy a vérvonal ne híguljon. Pénz a pénzhez, társadalmi rang a társadalmi ranghoz vonzódott. Tőlük látványosan távol állt a „próbálkozás”, szinte alig vegyültek, az elején meglátták egymást, aztán csak engedték, hogy megtörténjen, ami elvárható és szükséges az ő köreikben. Technikailag az ő kettősük volt a legprofibb, valami egészen tökéletes mozgássorral zárult táncuk. Ebben a lány szíve mégis megnyílt az érzelmek előtt, s szinte belepörgött a szerelembe, hagyva, hogy a fiú uralja közös jövőjüket.
A Feledi Project darabjai előtt nem igen érintett meg a kortárstánc. Láttam, éreztem hol vannak a hangsúlyok. Felfedeztem a szabályozott törzs-és lábmozgást, a „padló-munkát”, az improvizáció erejét, hogy ott bujkál a koreográfiákban a nyugati kultúrától idegen afrikai törzsi lüktetés, vagy a japán butoh. Csak éppen hiányzott hozzá mindig valami. Kellett, hogy ne csak profi tánc legyen, hanem egy kis színház is. Hiába professzionális egy előadás, ha nem látom a színpadi szereplőn, hogy örömét leli abban, amit csinál. Nem kell eksztázis, csak a visszaigazolás a szemekben, arcokon, hogy az előadó nemcsak a testét adja. A Feledi Project produkciói éppen ettől másak és többek számomra, mert nem csak tánc, hanem éppen a tánc által (is) több. A Project alkotásain át ismerkedtem meg az ún. contemporary dance-el, a modern dance-el. Előadásaikon láttam, értettem meg mi a Cunnigham, a Graham, vagy éppen a Horton technika.
A Menyegző bemutatóját elmulasztottam, így volt lehetőségem már elolvasni a Színház című folyóirat „Násztánc és korhatáros Disney” című írását. Hiszem, a kritika lényege - akár kedvező, akár kedvezőtlen - a műbírálat, a tetszik, vagy nem tetszik megfogalmazása, s nem az öncélú hatásvadászat. Vadul kerestem a cikk alapján az előadásban a Mézga Géza feelinget, a Szürke ötven árnyalatát (így a szadomazot), „a párzás izzadságtól cuppogó előjátékát”, a „hagyományőrző dramaturgiának alárendelt mozgásmaszturbáció-t”, bármit is jelentsen ez az utóbbi mondat. (Csak remélem, hogy a klaviatúrát nyomkodó ujjaim alól hasonló még nem szaladt ki.)
A látottak alapján a Feledi Projectnek azt ajánlom, úgy lépjen át ezen a véleményen, mint Rhett Butler Scarlett O’Harán: „Frankly my dear, I don’t give a damn/Őszintén szólva drágám, köpök rá.”
(Fotó: Szigeti László)
