A színmű erőssége, hogy az író nem tör pálcát hősei felett, „magánemberként” nem ítéli meg őket. Megírta hogyan és miért csúszik le néhány sör, feles, pár pohár pezsgő, s mi alapján dönt a spicces/részeg ember úgy, volán mögé ül. Ráadásként elég rafináltan tette ezt. A darab hőseit, azok társadalmi helyzetét, iskolázottságát, mentális állapotát „szövegük” jellemzi, a történetmesélésük során használt szavaik, mondatkötéseik révén jelennek meg igazán a karakterek. Persze nem áll ez a világ messze Háytól, korábbi Nehéz című darabja, valami hasonlót boncolgat: „Nehéz volt, s hogy ne legyen annyira, az órák után rögtön beugrott a Karinthyn egy bisztróba. Kisfröccs, kevert. És ez így ment állandóan, minden nap. Ott lett neki kioltva minden szorongás…..”. Ebben a darabban is szoronganak a szereplők, ki ettől, ki attól.
A két részes mű alapszituációja, ahogy az „utánképzésre” összeverődött embercsoport ismerkedik egymással. Mind ittas vezetés miatt, jogsi nélkül, a társaság fele mégis kocsival érkezik a tanfolyamra, így „javul” a rehabon. Az első részben a kilenc bűnössel és a két szakpszichológussal ismertet meg az író, a második részben pedig az esetekkel, hogyan sikerült mátósan vezetni és miért. A csoport heterogén, van közöttük társasházi közös képviselő, szakács, műkörmös, újságíró, marketinges, egy éjjel nappali abc tulajdonosa, húskereskedő, építő mérnők és egy (talán?) belügyes. Budai, pesti és vidéki, állami gondozott és úrilány.
Kovács Yvette-Alida „fehér zománc”-ba helyezte a történetet, steril fehér díszletfal előtt fehérre festett autódarabok, az ittas vezetők mintha volán mögött ülnének. Külön kínzás nekik? Jelmezei - számomra – elég sztereotípek voltak, harsányak és néhol közönségesek, mintha egy turkálóból szedte volna össze. Igaz, némely karakternél talált a külső.
Hiába a darab szövegének, az írói mondanivalónak egy mélyebb rétege, ebben a feldolgozásban ez nem feltétlen jött le a nézőtérre. Legalábbis erre utalt, hogy a nézők a „keserűt” nem annyira honorálták, az „állati jó” hallhatóan az volt, amikor italtól eltorzult karattyolás szólt a hangszórókból, amikor a proli proliként, a könnyűvérű prostiként, a volt intézeti állatként viselkedett. A sorok között ott a kemény társadalomkritika. Az, hogy milyen a magyar, a piálás, a részeg vezetés mintha megengedett, bezzeg a kábszer hét főbűn. (Egyiket sem akarom persze népszerűsíteni.) A színpadi mini-monológokban sorsok peregtek, méghozzá zömében tragikus sorsok. Az élet igazságtalan, ahova, amibe születtél, az határoz meg, onnan kitörni nem igen lehet, ha megpróbálod, valószínűleg belebuksz, mert az állandó szorongás a kudarctól egyszerűen felzabál.
Az előadás tartópillére Murányi Tünde, az általa életre keltett pszichológus figura. A színésznő érzi ezt, színes, teljes, mulatságos karakterként mutatja a középkorú, elvált, a menopauzától kissé megkergült, önmagát, jelen élete értelmét az ezotériában kereső örök hippit. Kérdéses, hogy a darabbéli Tündének nem a csoportban kéne-e ülnie. Nagyon ezt mutatja egy tébolyult kiborulása. Megbízható partnere ehhez Bede-Fazekas Annamária, a másik terapeuta szerepében. Kiváló ellentétpár, ő a „rossz rendőr”. A nők hasonló korúak, de Csilla az életbe már belefásult, átadta magát az enyészetnek, rég nem nem küzd, túlél. Haumann Petra műkörmös figurája nem igen látszik ki a jelmez mögül, szinte díszlettárgy. Az igazsághoz tartozik persze, hogy vele kiszúrt a jelmeztervező. Szinte mezítelen, ostoba Barbie-baba forma minden outfitje. Kivillanó combjai, szőke hajkoronája, műszempillái, minimum 13 centis csillogó szandáljai viszik a karaktert, nem a megírt szöveg. Benkő Nóra érzékletesen mutatta meg a már borítékolhatóan vénlány, napi 16 órát lenyomó, egy multinál a feljebbjutásért küzdő marketinges Réka fő jellemvonásait. Pataki Szilvia Anna, az újságírónő szerepében ellenben alig látszott. Figurája egy idősebb, nős férfi áldozat-szeretője. Nem sok színét sikerült kibontani, amikor nem volt szövege, mintha nyomtalanul eltűnt volna a fehér színpadon, még fekete jelmezben is.
Az ittas férfiak táborából Csőre Gábor, Varga Zoltán és Szatmári Attila tudott kiemelkedni. Szűcs Sándor, Pavletits Béla, Rancsó Dezső éppen csak, külsődleges eszközökkel mutatták meg karaktereik. Csőre képes volt szinte misztikus feszültséget teremteni. Játéka által a figuráról csak sejtések lehettek, vajon belügyes, elhárító tiszt? Lesütött, mindig figyelő tekintette, állandóan robbanásra kész testtartása izgalmasan veszélyessé tette Emilt a színpadon. Neki jutott egy ziccer is. Elmesélni, ha a színész részegen tanulja meg a szerepét, soha a büdös életben nem játssza el józanul, bizony előadás előtt le kell itatni, másképp bukta. Varga Zoltán az abc-s Tibor szerepében képes volt láttatni egy volt intézetis összes frusztrációját. A durvaság mögött az állandó félelmet, hogy újra lenyomják megalázzák, gyerekeinek nem tud többet, jobbat adni annál, amit maga kapott az élettől. De azt is, a szocializációja emlékei kitörölhetetlenek, bármennyire is tudja mi a helyes, hajtja a vére. Szatmári Attila által játszott Sanyi szakács az egyetlen igazi alkoholista a csapatban, ő nem felelőtlen ittas vezető, már olyan beteg az alkoholtól, hogy szesz nélkül nem funkcionál. Persze állandó önámításban van, holott pontosan tudja életének vége. Vidéki suttyó srácként házat szerzett Pesten, két gyerekről gondoskodik, csak éppen már egy kakukk ül az általa összerakott fészekben, lányai mást hívnak apának.
Fájón szép, szinte „sarkadi imrés” hangulatú előadás lehetne ez, de nem az. Éppen a felszínt karcolgatja, túl heterogén a színész-csapat, s talán a színház közönsége se bírna el egy sötét tónusú, olyan művészszínházas megoldást. Csak komédia lett, valódi keserűség nélkül. Nem a szerző hibája.
(Toldy Miklós felvétele.)
