Magára adó angol színész ki nem mondja azt a szót: Macbeth, csak azt: a skót darab. Megátkozott mű. Volt szereplője, akit előadás közben leszúrtak, halálra tapostak, majdnem megfojtottak, lezuhant a díszlet tetejéről. A zuhanást Olivier is átélte Stratfordban, 1955-ben. Amikor Gielgud adta Macbethet, az előadás három színésze elhunyt, Charlton Heston megégett, Peter O'Toole-t elhagyta a felesége. Kenneth Branagh combjába kard fúródott 2013-ban Manchesterben. Fekete Anna díszlettervező és Király Attila mozgástervező ezekről talán mit sem tudnak. Olyan fekete és fehér, gyolcsborítású téglalap-elemeket terveztek a játék keretéül, amelyeket állandóan mozgásban - állításban/fektetésben/építésben/megmászásban/egymásra tornyozásban - kell tartania a színészeknek, pedig magukban is többméteresek a panelek. Szikszai Rémusz rendezte produkció keményen „fizikai munkás”. Kis Julcsi jelmezi meg Justin Kurzel Macbeth filmjéből is jöhettek volna, úgy korhűen skótok, hogy mégsem azok, de barbár, martalóc külsőt adnak a szereplőknek.

Szikszai aktualizált is meg nem is, aki akar, az sok mindent kihal az előadásból a hatalom és a hetedízigleni dinasztialapítás vágyáról, a zsarnok természetrajzáról, mégis inkább egy kíméletlen kor főúri párjának az elsőségért való jellemtorzító mámoráról és az egymáshoz való viszonyáról szól a játék. A főszereplők kiválasztásával megütötte főnyereményt. A Macbeth-házaspárnak a színpadról kisugárzása, egymás irányába erős kémiája van.

Danís Lídia olyan Lady Macbeth, aki a Trónok Harca Cersei Lannisterével simán felveszi a versenyt, ha férje királyölésre való felhecceléséről van szó, jobban akarja a trónt mint ura. Cserébe vad vággyal szereti őt. Legerősebb jelenete, amikor a csatából megtért Macbethet lefürdeti, s közben felizzik benne a vágy. Végig erős asszony, egy igazi túlélő, nem finoman sugallja a gyilkosságot, egyenesen löki férjét a bűnbe. Így nem természetszerű, hogy a „hát ez a kéz már nem tisztul meg soha többé” felismerése után átmenet nélkül, azonnal megtébolyul. Dacára ennek, ihletett és átgondolt az alakítása.

Nagypál első ránézésre nem egy kigyúrt harcos, nem gondolnánk, hogy „királyölő”. Belső tűzzel oldja meg a szerepet, Király Attila rafinált mozgássorai révén pedig hitető, hogy ő mégis egy kőkemény skót. Macbeth minden érzése megjelenik játékában: a megrettenés, a döntés, a hiúság, ahogy elhomályosít benne is mindent asszonya hatalomvágya, mert szereti a nőt. Nem hergeli fel magát, nincsenek túlzó gesztusai, csak száguld a végzete felé. Amikor megindul a birnami erdő, képes önironikus lenni, játéka ellenpontoz. Nagyformátummal veszít. Az ő legjobb jelenete – számomra – amikor a bukás szélén maga elé motyogja, egy dolog mégis fáj végzetében, asszonya halálhíre túl korán jött. Nagypál ösztönből, lélekből dolgozó színész, de most mintha Gábor Miklós intonációját hallanánk tőle (drfe-al egyetértésben megállapítva!), kifejezetten intellektuális szerepformálása. Képes elhitetni, hogy a közönség előtt fogan meg benne a bűn gondolata. Ahogy már a játék elején - amikor jóslatot kap, egész Skócia uralkodója lesz, de gyermek nélkül -, eljátssza jövendő bukását is, tekintetén látszik, a férfi érti már most, veszíteni fog, de akár a skorpió, képtelen leállni.

Kivételesen remek a boszorkák/vészbanyák-kara (Szakács Hajnalka, Pilnay Sára és Figeczky Bence), egy hím-nős taggal. Különösen az, hogy mindvégig színen vannak, rongyos, szinte leprát árasztó külsővel - hol „színpadi díszletezőként”, hol türelmetlen harci ménként –, jelenlétük fenntartja a feszültséget, a baljós hangulatot. Ehhez társul Kákonyi Árpád színpadi zenéje, a számukra választott dalokkal, amelyek hangulatukban felérnek a mindenkit elveszejtő szírén-énekkel.

A darabban minden szereplő a helyén van. Kardos Róbert egy személyben Duncan király/kapuőr/főpap, három arccal, három pontos karakteralakítással. Mikola Gergő majdnem becsapja a nézőt, tróntól elzavart, gyenge utódnak mutatja magát, majd akárcsak Macbethet, elkapja a hatalom vágya, köp a morálra, látszik fényévekkel nagyobb despota lesz, mint az apja, ő már a látszatra sem ad majd. Az megint Kis Julcsi jelmeztervezőt dicséri, hogy szatén, szürke yuppie öltönye is mutatja, új idők váltják a régit, fényesebb, modernebb, sokkal könyörtelenebb. Király Attila hiteles Banquo szerepében, ahogy Nagypál saját, jövendő bukását, ő halála árán a trón megkaparintását játssza el már a jóslat-jelenetben. Szép, ahogy a leendő király apjaként, a még kicsi fiát (Crespo Antonio) altatja, óvva saját jövőjét. Crespo Rodrigo Macduffja túlfűtött, de hát egész családja („még a kicsik is”) bánja a Macbeth-házaspár ámokfutását, Dévai Balázs és Maróti Attila pontosan illeszkednek a színpadi csapatba.

Ezzel együtt van némi hiányérzetem, ez most nem tűnik Szikszai „hűha” rendezésének. Igazából nem tudom megmondani miért. Remek ötletek, abszolút csapat, meghökkentő színpadi megvalósítás. Akárcsak a pár hónapja színre vitt másik Shakespeare-rendezésében, a bábszínházas Viharban, itt is érződik az átgondoltság, hogy van mai, színházi mondanivalója az előadással. Talán a hosszú első rész az oka. Azt sem igen értettem Nagypál miért torzítja el magát egy világító kézi kamerával, kivetítve így rémisztővé vált arcát a hátsó falra. Van a színészben annyi, hogy alapból tud démonikus lenni. És bár a második sorban ültem, hagyott némi kívánnivalót maga után a szövegmondás érthetősége. Lehet, ez az ő Macbeth-átkuk, minden ok, mégsem éteri a muzsika.  

(Prokl Violetta felvétele)