1999. december 20-án, a premier napján Vincze János és a Pécsi Harmadik Színház már nagyban lépegetett azon az úton, ami Spiró specialistává avatta e színházi formációt. A Csirkefej és Kvartett után, ez volt a harmadik Spiró premierjük, és a második ősbemutató.
Két évtized elteltével látni az előadást - az első Orbán-kormány idejének „termékét” – megvilágosító időutazás, annyi mindenről szól, és annyi zsigeralatti emléket megmozgat. Benyom egy gombot azokon, akik már eszméletükön voltak a ’90-es években. Felszínre tör a rendszerváltás utóbb fájón csalfa eufóriája, a kárpótlások és az ügynök-rendszer tébolya, a listaírások kezdete, a házkezelőség helyett a közös képviseletek elszaporodása, a kábeltévék hőskora, a generációs ellentétek robbanása, amikor már nem tartott vissza senkit az udvarias tisztelet, a járulékcsalás trükközésének kezdete, a fojtogatóan magas adók bevezetése. Mindez 72 percben, egy felvonásban. A darab az „eladó az egész világ” századfordulós verziója, ami talán kezdete volt a mai, pandémiába burkolt, újbóli világhatalmi felosztásnak, amikor újraéljük a 100 éve már egyszer lejátszott diktatórikus rendszerek megint születését, amikor megint nagyon is félni kell, ha egy listán rajta vagy. Úgy az oldalvízen meg felsejlik, hogy minden embernek szüksége van (lenne) valakire, egy tartalommal bíró emberi kapcsolatra, különben gonosszá és/vagy önző bolonddá teszi a magány.
A Nő 48 éves, „2,5 diplomás” röntgenorvos, másodállású orvoslátogató gyógyszerügynök, ezzel keresi meg a rezsit, mert elutasítja a paraszolvenciát. Elvált, két felnőtt gyerekkel, „olyan kicsire húzza össze magát, hogy ne keljen élnie”. A Férfi 35 éves kárpótlási-ügynök. Egy este becsenget a Nő ötödik emeleti lakásába, hogy aláírassa vele azt a szerződést, amely haláltáborba elhunyt apja révén pénzhez juttathatja, majd valamikor. A Nő nem adja magát, részben tagadja zsidóságát, részben nem kell neki „pénz a semmiért”, s nem lesz az, „akit nem sikerült megölni, majd sikerül megalázni”. A Férfi szívós, elve:,„eladni mindent lehet”, és a „zsidótéma az meg ketyeg magától”. Ideológia szópárbajba bonyolódnak, ami elvezet ahhoz, hogy a ”rendszer mindig is faji alapon áll és nem osztályalapon”, „végig a munkásosztály van kizsákmányolva” és eljutnak addig, hogy az alapvető kérdés: az ember a „születése előtt meggyilkolt emberekből főz-e szappant vagy a még élőkből”.
Az asszonyt Koszta Gabriella játssza, akit ma már csak a ’80-as évek pécsi előadásai műsorlapjairól, régi kritikákból ismerhetünk. Kicsit fiatal a szerephez, ránézésre nem gondolnánk két felnőtt gyerek anyjának. Nyúlánk, dúsfekete, babás frizurájú, túlontúl vonzó középkorú. A játék kezdetén kicsit bizonytalan színpadi hatása, nem érezni hova futhat ki a karakter. Aztán bemelegszik, amikor feladja élete mozgatórugóját: „könnyebb apácának lenni mint egy másik emberrel bajlódni”, felizzik az anti-Antigoné álarca alatt a lefojtott nőiesség. Ami nem jön be az ügynöknek üzleti alapon, azt majdnem bevonzza a nemiség. Eszköztelen szépen mutatja meg, milyen egy igazi „emberi találkozás”. Fáradt női üzemmódban, a járókerettel botorkáló, Alzheimeres anyját ápoló rabként őszinte, magától értetődő a játéka, itt nyeri meg a nézőket, könnyen lehet vele azonosulni.
A Férfi Lipics Zsolt. Az első, harcos becsöngetésétől a vert seregként való elkullogásig abszolút játék, a ’90-es évek hiteles figurája. Olcsó öltöny, korán kopaszodó halánték, kitaposott cipő, többet mutatni akaró, keménybőr aktatáska. (Jelmez: Tresz Zsuzsa.) A rendszerváltó ügyes ember, aki mindent le tud írni pénzben kifejezhető értékként. Most nem keres, de jó helyen van. Számol, elemez, vár, remél, „bennfentes”, majd kaszál, addig meg tapos, a nagy szakíts reményében. A színész apró mozdulatai jellemzik a karaktert, ahogy belső zsebéből kapja elő a tollát, mindig ugrásra készen, idegesen törli homlokát, nyitja-csukja nagytáskáját, meglebegtetve belőle a minden listát magukban rejlő aktákat. Nagy ügy, hogy az „egyik párt lenyúlta a katonai archívumot” és most listázással pénzt csinál belőle holdudvara, mert kell egy háttérszervezet, aki majd elviszi a kárpótlás 70 %-át. Mit izgatja őt az ideológia, „az a zsidó, akire a zsidó-kárpótlás vonatkozik”, ő „egy jó listával” házal, s olyan, hogy „zsidókultúra, na, az amúgy sincs”. Esendő a játéka, ahogy az „én mindent kibírok” attitűdjén áttör a magány fájdalma, amikor talán belekapaszkodhatna valakibe.
Egy-egy epizód erejéig megjelenik a Nő családja. A fülhallgatós, here fia (Steiner Zsolt), akinek bulika mindennap, az élete még el sem kezdődött, de már elvesztette a csatát. A mindennapok túlélésében megkeményedett önző lánya (Tamás Éva), aki megkapta a nagyi lakását, nincs bejelentett munkahelye, nem adózik, csak a könnyű – és lehetőleg sok - pénz érdekli, meg az, anyját hol tudná még lehúzni. Bódis Irén (Anya) a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja az utolsó 3 perben lép színpadra, neki kell „helyretolni” a történetet, miért frusztrált a Nő, miért menekül otthonról a Fiú, miért önző dög a Lány. Felemésztette őket a múlt annak velük élő mementója. Zavarodott, halott tekintete, járókerettel való dühödt koppantásai, követelő-parancsa „Ne nyisd ki az ajtót!”, teljesíti az írói/rendezői elvárást.
Külön színfolt a spirói Bőhm bácsi a Szomszédokból, Krum Ádám játszotta közös képviselő-Szomszéd. A Kvartettben – a színház két évvel korábbi Spiró ősbemutatójában - Krum kijött mackóban, atlétában, meg sem szólalt, ott volt a kádári ős-proli. Itt szinte Hofi Géza kabaré arzenálját vonultatja fel, ízléssel, nem túltolva. Tényleg az a brazil szappanoperás figura, amit a cím sejtett első blikkre. A susogós nadrágos Szomszéd-elvtárs, aki nem vezet nyilvántartást, nem ad nyugtát, „mert mi itten közösség vagyunk”.
Spiró György és Vincze János egyidősek, eltérő gyökerekkel, de a rendező nagyon érzi és érti Spiró írói nyelvét. A Szappanoperának alig van története, egy körbe-körbeforgó párbeszéd, parttalan és győzhetetlen vita két ember között.
A díszlet, egyetlen három zárral nyitódó vasajtó, egy „hurka-előszoba” futója a padlón, egyszerre vagyunk kint és bent, és azt érzékeljük, aki bent van, nem menekül, aki kint van, nem jut be. A teljes előadás alatt monoton, metálos dobzene szól, amit csak a lift hangja szakít meg néha. Ez a pergő párbeszédekkel idegesítő feszültségbe tolja a nézőket, akik a helyszínen egy stúdiótérben, négyszögalakban, karnyújtásnyira ültek a színészektől. Hogy a maiak is értsék, mintha ma a Stúdió K-ban lennénk.
Nem tudom, 1999-ben adott-e a darab – nem az előadás! - katarzist a közönségnek, 2020 áprilisában letargiába tol. Nagy kár, hogy Spiró darabja, ez a nagyon sok aspektusból felzaklató dráma ma nincs színpadon. Nemcsak az ezredforduló, de jelenünk lenyomata is, mert azt meséli el pontosan, amit a címe szó szerint takar, „mindig emberzsírból főzték a szappant”, mert mindig volt és lesz is „ára az életnek, ára a halálnak”.
Itt lehet megnézni az előadást: https://www.youtube.com/channel/UCwL3ovtv0KLBN4KUTYuZXqA