Iza színházban járt - Az opera Mr. Big-je – Karantén-Színház-Napló 6.
szombat, 25 április 2020 18:26

Az opera Mr. Big-je – Karantén-Színház-Napló 6.

Értékelés:
(75 szavazat)

(Metropolitan Opera – Lehár Ferenc: A víg özvegy – 2015. január 17-én bemutatott előadás felvételének közvetítése)

Metropolitan Víg özvegye egy tökéletesen színpadra állított, igényes produkció, bár nem „emelt el” sehova. Renée Fleming nem Glavari Hanna, Susan Stroman rendező kézjegye erősen Broadway style, de ha Nathan Gunn lenne a bonviván a Nagymező utcában, lehet, minden héten ott lennék. Volt valami megkapó báj abban, ahogy 2015-ben a MET színpadán mintha kiérdemesült NER-lovagok és derék (házi)asszonyaik tipegtek volna. Elvégre évek óta úgy viselkedik ez az ország, mintha még a Monarchia állna, újra van „kikötő” az Adrián, noha a kassza alapvetően üres. Minden nagyon Pontevedro.  

Julian Crouch díszlete az, amit „Belle Époque”-nak hiszünk, de annak is a legjavából. Az első részben mintha a Versailles kastélyban lennénk, aztán a monacói öböl felett, a Sacré Couer sziluettjével a hátérben, végül a Maximban, ahol feltűnhetne Toulouse-Lautrec, annyira korhű és élettel teli a színpad. William Ivey Long jelmezei élő Art Nouveau selyemből és brokátból. De Lehár operettje mégis langyos marad, akkor is, ha fel-felbugyog néha egy kis termálvíz. Pedig a produkción végig érezni a munkát, és nem vitásan csillogó tehetségek álltak a színpadon. Virtuózítás volt, vibráló érzékiség nem. 

Ennek egyik eredője Renée Fleming, aki nem a Víg özvegy Glavari Hannája. A libretto szerint Pontevedro államkincstára üres, mégis estélyekkel kérkedik, amelyek egyikén feltűnik Hanna, a temperamentumos, szép, fiatal és vagyonos özvegy. Zeta nagykövetnek ekkor bevillan, a gazdag özvegyet elvehetné Danilo, a követségi titkár, így Pontevedro megmenekülne. Nem Fleming női bájaival, énekhangjával, játékintelligenciájával, arisztokratikus külsejével volt baj, láthatóan zavarta, hogy - a felvétel idején - már közelebb állt a 60-hoz, mint az 50-hez, s Danilója a nála évtizeddel fiatalabb Nathan Gunn, aki mellett jól konzervált, nyugdíjas szépasszonynak érezhette magát. Magas hangjai szépek, s talán a Casta Diva-val könnyebben elbánt volna a Vilja-dalnál. Megkönnyebbült, amikor túl volt a nagyárián.  Megoldotta persze a nagyoperett operától merőben más énektechnikáját, de nem lubickolt benne. Pazar látványt nyújtó, uszályos selyem jelmezei is gátolták, az abroncs, a fűző, ami gyönyörű lehetett a MET karzatának, de őt fojtogatta. A szerelmi kettősben szinte csak tipegni tudott a keringő alatt a súlyos toalettben, Gunn forgatta inkább a tengelye körül.

A produkció másik vezető énekesnője, Kelli O'Hara musical színésznő a tengeren túl, Valencienne szerepével debütált a MET-ben. Nem ő az a „tisztelendő feleség……aki a Gibraltár szikla”, ahogy szerelmese, Camille énekli neki.  Alakítása csak a Maximban kelt életre, ami az este legjobb jelenete volt, mert feküd a szintén Broadway-sztár rendezőnek, Susan Stromannak is. Válogatott táncos testek, kecses lábak, kavargó szoknyák, finom kis szex és életöröm, a Grisette-dal az ott volt, ahol kell és úgy, ahogy kell. O’Hara volt az egyetlen, aki merészen kokettált a közönséggel, ehhez van szokva, de úgy musicalesen és nem szubrettesen, ahhoz kicsit megilletődött volt. Furcsa volt jelenléte Fleminggel egy színpadon, másban, máshol professzionális. 

Ha valaki, Gunn mesélhetne a #metoo-ról, első videója, amit felhoz róla a Google: „Az öt meztelen felsőtestes top szerepem”.  (A kíváncsiak kedvéért: Ríolobo, az Amerikai tragédia Clyde-ja, Eötvös Péter Márquez regényéből írt, a Szerelem és egyéb démonok Father Dealura-ja, Billy Budd és Oresztész.) Hosszában, széltében a Szex és New York Mr. Big-je, egyformán szívdöglesztő öltönyben, frakkban, egyenruhában. Mert viselni is tudja azokat. A Broadway-en több musical férfisztárja volt már, jó évtizede énekel a MET-ben, kilenc szerep már a háta mögött. (Hol bujkált eddig mégis? ) Pályafutása során az összes jelentős Mozart szerepet elénekelte, volt Ottone a Poppea megkoronázásban, Zurga a Gyöngyhalászban és Marcello a Bohéméletben. A MET Víg özvegyét a pazar külső, Fleming neve, és az ő tökéletes Daniloja adja el. Behízelgő, édesen lágy baritonja van. A tekintetében egyszerre Mastroianni spleenje és Fernandel csínje, és még csak nem is olasz, jenki, Indiana állam szülöttje. Daniloként nem érinthetett meg, mert ha vágyaktól telve magához rántotta volna Fleminget, nemcsak tisztes urasan kerülgeti, az mosolyognivaló lett volna, hogy ő valójában csak egy gigoló. Természetes vonzereje, Mr. Big-es férfias kisugárzása minden más jelenetben dominált, de csak egy másik Hanna mellett lehetett volna vérbő Danilo.

Sir Thomas Allen (a maga 73 évével) Zeta nagykövetként remekül megoldotta, értelmezte szerepét, egy megtévesztett idős úr, a majdnem unokája korú felesége mellett. Vetélytársa, Camille szerepében Alek Shrader jól állt Kelli O’Haranak, ők akár illúziókeltő pár is lehetek volna, ha lett volna köztük némi színpadi kémia.

Lehár gyönyörű dallamai éltek, a kisebb szerepekben fellépők mulatságosak voltak, az énekkar és a tánckar csúcsra járt. Kifejezetten mulatságos volt angolul hallgatni az Asszony-dalt: “Who Can Tell What the Hell Women Are“. (Ebben Nathan Gunn nagyon hasított.) De ez alapvetően nem a MET műfaja, szép és impozáns próbálkozás, de nem több. Ami feldobta, hogy máshol, de együtt és egyszerre néztük, közben Messengeren kiértékelve minden taktust, képet. Ez a karantén közös színházlátogatás kezd élvezetes lenni. Elvégre a színházban meg kellene várni a szünetet vagy a végét, hogy szétszálazzuk a látottakat.

Megjelent: 1358 alkalommal