Vincze János egy mondatban: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. Kommunikatív, nyitott a világra, sőt, imád eszmét cserélni, majdnem fecsegni. Egészen addig, amíg a színházcsinálásról folyik a szó, annak akármelyik szegmenséről is. De ahogy másfelé terelődik a beszélgetés, azonnal megfontoltabbá, csöndesebbé és kifejezetten szemérmessé válik. Alábbhagy a tűz, nem tartja fontosnak, hogy privát életérzéseit, gondolatait a külvilág elé tárja. Amit el akar mondani, azt Örkény, Spiró, Háy, Schwajda szavain át közli, a színpadról. (Igaz, azért asszonyokról, jó borokról, étkekről is ízesen, szívesen beszél.)
Diákkora óta Thália megszállottja, most, hetvenen túl is, csak mára megedzették a csalódások. Küzdelmes ötven év áll mögötte, mindig a „nagyszínpad mellett”. Előbb amatőr, aztán független színházcsinálóként, 25 éve pedig hivatásos színházi emberként. Soha, sehova nem csapódott, egymagában állt, áll, mint az a bizonyos nyírfa a szélben. Meg sohasem hajlott, ha kell, inkább törik.
Látszólag joviális, kicsit mikszáthi, kicsit kosztolányis figura. Polgár, még ha meggyőződéssel „prolizza” is magát. Régi vágású – nem ódivatú – úr, szilárd erkölcsi értékrenddel, akkor is, ha voltak kanyarok, tán elhajlások az életében, amelyek ennek ellentmondani látszanak. Klasszikus műveltség az övé, süt róla az olvasottság, a differenciált tudás. Talán mindent megismert, elolvasott, amiről úgy gondolta, kell majd a színházcsináláshoz.
Csendes szavú, (már) nincsenek benne fölös indulatok. Ha a sérelmeit, vélt kudarcait eleveníti fel, akkor is tényszerű marad, mintha közben kívülről elemezné, figyelné maga is a történéseket. Nem hirtelen haragú vagy önpusztító alkat. Ő inkább mérlegel, és megkeresi, nincs-e mégis valahol egy csendes átjáró. Ezzel együtt is nyakas és kemény. Ha megmakacsolja magát, mert úgy érzi, nem engedhet, szilárdan ellenáll.
Tisztában van a hibáival, hiányosságaival és azzal, hogy ezeken már nem tud változtatni.
Amikor nevet, anekdotázik, akkor is szomorúság van a tekintetében. Nem keserű ember, inkább okosan szarkasztikus. Ugyanolyan jó a díszletcipelésben, a hangosításban, mint egy regény dramatizálásában vagy a színészvezetésben.
Véletlenül sem önelégült, de büszke arra, amit elért, mert tudja, mennyi munkája, kínja, lemondása van benne. Szerényen, szinte szégyenlősen sorolja díjait, szakmai sikereit.
Pontosan tudja, hol van a helye választott pályáján, meg azt is, saját – talán dacos – döntése az, hogy Pécsett csinált és csinál színházat egy művelődési házban, nem a főváros egyik felkapott színházában.
Szereti, amit csinál, és szereti a társait – a portástól a vezető színészéig. Ha korholja őket, úgy is úgy, hogy minden kritikai él mögött ott egy verbális simogatás.
Nála minden egész, ahol van jó, ott rossz is, ahol árnyék, ott fény is.
Az általa 25 éve vezetett Pécsi Harmadik Színház működésének beszédes számai: közel félszáz előadást vitt színpadra, 67 hazai és 18 határon túli társulatot csábított Pécsre, ezzel több mint nyolcszáz előadást elhozva a város közönségének. Tizenegy produkcióját válogatták be országos színházi találkozók versenyprogramjába, és ezek tizenegy díjat el is hoztak: a legjobb rendezés, előadás, dramaturgi munka, jelmeztervező, férfi-női mellékszereplő díját, továbbá különdíjakat és közönségdíjat. A világ tizenkét városába vitte el a színháza előadásait, Kézdivásárhelytől New Yorkig. Szereti a hosszú színpadi meneteket, akár 6-8 évig is képes egy-egy előadást életben tartani. Vendégként hat színházban rendezett, Kolozsvártól Veszprémig. Szakmája – eddig – Jászai Mari-díjjal ismerte el munkáját.
Három színházi „bajtársát” kérdeztem személyéről, életművéről,. Nem direktben, de az interjú során ő „jelölte ki” a megkérdezettek névsorát.
Vári Éva színművésznő szerint – aki az elmúlt 25 év alatt öt, a saját pályafutása szempontjából is jelentős szerepet játszott itt – Vincze János az Pécsnek, mint Fodor Tamás vagy Pintér Béla Budapestnek, a Pécsi Harmadik Színház pedig a pécsi Stúdió K vagy Szkéné lehetne. Úgy emlékszik, volt a városnak számos alternatív műhelye, de a legjobb mindig is a Pécsi Harmadik volt, mert amikor a Pécsi Nemzeti Színház még nem játszott Füst Milánt, Örkényt, Spirót, Parti Nagyot, Vincze már akkor is túl volt a „sorozataikon”, és független színházcsináló létére (is) fantasztikus előadásokat hozott létre a ’80-as években. Vári Éva úgy gondolja, Vinczének köszönheti, hogy színésznőként simán vette a szerepkörváltás nehézségeit. Nem mintha tragikusan fogta volna fel az idő múlását, de Vincze volt az, aki Feydeau asszonyai és az egyéb kikapós szépasszonyok közül beterelte az „emberszabású” nők világába. Nem volt a rendező „színésznője”, amikor a ’90-es évek elején megkereste, és a Boldogtalanok özv. Húbernéját kínálta számára. Az Országos Színházi Találkozón alakítására megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat. Aztán még eljátszotta Vinczénél a Tóték Mariskáját, a Kvartett Feleségét, a Macskajáték Orbánnéját, és jelenleg az Anyát A szent családban. Hálás a rendezőnek, mert amikor végre alkotótársakként találkoztak, színésznőként már abban a korban járt, hogy nehéz volt számára megfelelő szerepet találni, de Vinczének mégis sikerült, mindig jókor és jó ütemben. Szeret vele próbálni, mert a rendező bízik benne, és ő is mindig megbízhatott az ízlésében. Tökéletesek az elemzései, ha odafigyelt az olvasópróbán, pontosan tudta, mit és hogyan kell játszania. Vincze hagyta őt szabadon gondolkodni, legfeljebb szép nyugodtan azt mondta: „ez marad, az meg nem”. Vári Éva úgy gondolja, Pécs városa büszke lehet arra, hogy a rendező itt alkotott, és ennyi művészi értéket hozott létre a városnak. Nem tudja, mi lesz a színház sorsa, de véleménye szerint Vincze János beírta nevét a magyar színjátszás nagykönyvébe.
Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi ügyvezető igazgatója – Jordán Tamással a POSZT szervezője vagy tíz éven át – 51 éve ismeri a rendezőt, 1969-ben együtt kezdték főiskolai tanulmányaikat Pécsett, csoporttársak voltak. Öntörvényű, soha semmilyen hatalomnak behódolni nem akaró embernek tartja, aki mindig a saját útját járta. Folyamatosan nyomon követve pályáját, kitűnő rendezőnek tartja, de nagyszerű dramaturgnak is. Szerinte is pontos elemző, aki jó érzékkel tud szerepet osztani, színészt vezetni, aki mindig alkotótársának tekinti a művészeit, és habitusukból indul ki a közös munka során. Nemcsak a Pécsi Nemzeti Színház tagjai, de országosan ismert és elismert színészek számára is megtisztelő volt, ha felkérte őket vendégként egy-egy szerep eljátszására. Simon István úgy véli, az elmúlt negyed században Vincze pécsi alkotómunkájának fontos része az is, hogy a magyar kortárs dráma bemutatása mellett sikerült Pécsre hoznia 18 határon túli társulat 46 produkciójának 237 előadását, amely sorozatot – szerinte – egyetlen magyarországi színház sem múlt felül.
Spiró György író 1988-ban ismerte meg Vincze Jánost. Levelet kapott tőle, hogy pár nap múlva bemutatja a Csirkefejet. Spiró meglepődött, azonnal felhívta Molnár Gál Pétert, hogy tájékozódjon a rendező személyéről. A színikritikus kiváló embernek írta le Vinczét, aki „csinál egy amatőr színházat, nagyon jó Örkényt rendezett”. Erre Spiró felhívta Radnóti Zsuzsát is, aki szintén rajongva beszélt Vinczéről, így aztán elindult – válaszlevél nélkül – Uránvárosba. A kietlen beton kultúrházba érve a portás az emeletre küldte a rendezőhöz. Felfelé menet besurrant a nézőtérre – masszív, ógörögös, sötétszürke díszletfalat látott. Megkönnyebbült – aligha lesz naturalista pepecselés mindenféle kellékekkel. A lépcsőn aztán találkozott egy – őt Pártos Gézára emlékeztető – bajszos emberrel, aki mintha megriadt volna tőle, s azt javasolta, az előadás kezdetéig menjen be az irodájába és nézzen tévét. Emlékei szerint egy nagyszerű előadást látott, kiváló színészi alakításokkal, mert a rendező bízott mind a szövegben, mind a színészeiben. Később öt drámáját mutatta be Vincze, és Spiró büszke arra, hogy színigazgatóként elsőként beszélte rá a rendezőt, hogy kőszínházakban is dolgozzon. Ha nem is ez lett a fő műfaja, emlékezetes előadásokat készített Szolnokon, Kolozsvárott, Veszprémben. Spiró úgy tartja, Vinczének a saját sanyarú körülményei jobban megfelelnek, mint az öt-hat hetes üzemi, futószalagos, elidegenedett termelés. Szeret maga választotta, nem pedig adódó színészekkel közösen szöszmötölni, elvacakolni mondatokkal, helyzetekkel, szeret morfondírozni, tovább elemezni, kételkedni magában – ehhez idő kell, és valami végtelen bizalom a szövegben, a közönségben és önmagában. Az író hiszi: tévedés az a vélekedés, hogy Vincze voltaképpen inkább kiválóan elemző dramaturg, mint rendező. Megvan az a képessége, hogy meglátja, melyik – esetleg addig nem túl csillogó, netán amatőr, vagy más műfajú – színészben milyen lehetőségek szunnyadnak. Jól húz a szövegből, ez igaz, de aztán amit odarak a színpadra, ahhoz vízióval kell rendelkezni, az egészet a részekkel egyben kell látni, és az már nem a szöveg kérdése. Rendezői eszközei sokrétűek, de nem hivalkodik velük. Igazán az a hihetetlen türelem – ahogy Spiró megfogalmazta: „agresszív empátia, empatikus agresszió” – a rendezői erénye, amivel csendes szóval, belülről somolyogva, de állhatatosan, vízcsepegéshez hasonlóan vájja, formálja, kényszeríti ki a színészeiből azt, amit jónak lát, és amire képesnek tartja őket. Spiró így összegezte Vincze egyedülálló szakmai tevékenységét: „négy évtizede szakadatlanul küzd azért, hogy ott lehessen a margón. A margó kényszer is, választás is, és még nem volt rendszer, amelyik ne akarta volna elvenni tőle. A minimálisnál kevesebb pénzből működött mindvégig, de működött, az önállóságát mindvégig megtartotta, egyedüliként a magyar alternatív színházból. A kőszínházak és az amatőrök sorra kidőltek, arculatot váltottak, a rendezők emigráltak, a kritikusok elhallgattak, ő maradt, mert erőfeszítésének köszönhetően újratermelődött a közönsége.”
2020 januárjában beszélgettem Vincze Jánossal a Pécsi Harmadik Színházban, annak apropóján, hogy az általa vezetett intézmény fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte éppen.
Az utolsó híradás, amit mostanában olvastam rólad, a színházról: „Jászai-díjasként körbekoldulom Magyarországot”. Mire jutottál?
Nem sokra.
Gondoltad a kezdetekkor, hogy pályád legnagyobb kihívása a pénzszerzés lesz, és nem az, hogy mit játsszunk és kikkel?
Biztos nem. A színházzal való „kapcsolatfelvételem” gyerekkoromban kezdődött. Rettenetesen szerettem a Rádió színházi közvetítéseit, de a női hang volt a csúcs, aki elmondta, hogyan néz ki a tér, mi van balra és jobbra, ahogy kommentálta a történéseket: bemegy-kimegy-leül, azt nagyon élveztem.
Aki A szent család terét, díszletét közvetítené, nagy bajban lenne. Háromszor láttam az előadást, de még a harmadik alkalommal is felfedeztem új tárgyakat, annyira gazdag a látvány részletekben. Fejben biztos rádiójátékot is rendeztél. Emlékszel az első közvetítésre, ami megragadott?
A darabra nem, csak a női hangra. Az első színházi emlékem másodikos elemista koromból való, amikor bemutattuk a Kőműves Kelement, a népballadát, és én játszottam a kis Kelement. Dombóváron nőttem fel, ahol nagy Kodály-kultusz volt, mert a zeneszerző első, zsidó származású feleségét, Sándor Emmát ott bujtatta a Péczely család. A papa, Péczely László (a második feleség, Péczely Sarolta édesapja) a gimnáziumban tanított, később professzorom volt az egyetemen. Ő mesélte: „Képzelje, János, amikor megtörtént az esküvő, én voltam hatvan valamennyi, a Kodály meg kilencven körül. A bitang kollégák meg azt kérdezték tőlem: Laci bácsi, hogy vannak a fiatalok?” Kodály miatt a darab tele volt táncbetétekkel és kórusművekkel. De lehet, nem a színház fogott meg, hanem itt jöttem rá, érzékeny vagyok a női nemre. A darabbéli anyukámat egy nyolcadikos lány játszotta, akibe fülig szerelmes lettem. Amikor kiderült, hogy nem lesz több előadás, szinte fizikai fájdalmam volt amiatt, hogy el kell szakadnom Stamm Violától. Ez az én első, maradandó színházi élményem, a darabtól való elszakadás fájdalma. Máig kísértő rossz szokásom, képtelen vagyok elengedni az előadásaimat.
Meghatározta az életed, hogy Dombóvárról, Tolnából indultál?
Édesapám nagyon jó műszerész volt, édesanyám ugyan többfelé dolgozott, de csak arra emlékszem, amikor be kellett diktálni a szülők foglalkozását, nekem mindig azt kellett mondani: htb. [háztartásbeli]. Nem volt könnyű kor, az ’50-es évek szűk levegőjében voltam gyerek, és ez meghatározta az egész életem. Szerencsém, hogy patinás gimnáziuma volt a városnak, ahol jóformán csak férfiak oktattak, egy vagy két tanárnő volt, nyakig begombolt, zárt ruhában, még ’45 előttről ragadtak ott. (elneveti magát) Ez most persze kicsit ellentmond a női nem iránti korai rajongásomnak. A fantasztikus tanárok közül is kiemelkedett az osztályfőnököm, a magyar-latin-görög-teológia szakos Gömöry József. Számomra az ő személye meghatározó volt, különösen, hogy azt vallotta: fontos a színjátszás. Minden osztályának darabokat tanított be, nekünk Molière Fösvényét, amiben Harpagont játszottam. Róla mintáztam a figurát, utánozva a hórihorgas termete miatti furcsa járását. Nem szidott meg, inkább megdicsért, amiért kitaláltam valamit, egy alap mozgásrendszert, amivel elütöttem a többiektől. De még ennél is jobb volt, hogy csinált egy olyan Tragédiát velünk, ahol minden színben más játszotta Ádámot, de Lucifer és Éva szerepét ugyanaz.
Éppen előző interjúalanyom, Sardar Tagirovsky rendezett hasonló előadást tavaly nyáron, de nem szakítalak meg…
Azt hiszem, a tanár úr a terheket akarta megosztani közöttünk, de már akkor hallatlanul érdekesnek tartottam ezt a megoldást. Később, Ruszt József Tragédia rendezését nézve éreztem hasonlót, bár ott nem színenként váltott Ádámok voltak, hanem etapokra bontotta a darabot, Gábor Miklós Lucifere mellett négy Ádám és egy Éva volt. A tanár úrral keresztül-kasul jártuk a környéket, ismeretterjesztő előadásokat tartott, és vitt magával verset mondani és felolvasni. Ez tette nekem élhetővé a ’60-as és ’70-es éveket. Az előbb említett Péczely professzor mondta mindig: „nem nekem kellett volna a Pécsi Tanárképzőre kerülni, hanem a Jóskának, mert kétszer többet tudott nálam.” De ugyanilyen hatással volt rám Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője, aki szintén Gömöry-tanítvány volt, és persze dombóvári is. Amikor Pilinszky Jánossal az általam ősbemutatóként rendezett Gyerekek és katonák című drámája apropóján több levelet váltottunk, Szederkényi publikálta Pilinszky leveleit a folyóiratban, mert fontosnak tartotta azok izgalmas színházi észrevételeit. Az is sokat segített, hogy a tanár úr maga mellé vett az iskolai könyvtárba, ahol sokat olvashattam, és önképzőkört szervezett, ahol gondolkodásra ösztökélt bennünket. Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művére emlékszem, amit betanultunk, és sikerrel adtuk elő. Már végzős diákként szerkesztettem kortárs költők (Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc) verseiből egy montázst, aminek Kérdőjelek között volt a címe. Olyan irodalmi színpadféle volt, én rendeztem, a Keszthelyi Helikon Ünnepségek Nagydíját is elnyertük vele. Már nem csak kiálltunk és mondtuk, próbáltam játszani a fényekkel, belevinni tér- és formaváltásokat. Még élt Kodály Zoltán – ez 1965-ben volt –, aki személyesen gratulált nekem az előadáshoz. Kodály úgy került Keszthelyre, hogy a Helikonon mutatták be az egyesített diákkórusok a felszabadulás 30. évfordulójára Berzsenyi Mohács című versére komponált kórusművét.
Úgy tűnik, a dombóvári gimnázium erős polgári nevelést adott…
Azt bizony, sok mindenre kinyitotta a szemem, és korán vájtfülűvé tett a környezetem jeleinek értelmezésére. Ilyen volt Kodály kórusműve is. Végzős diákként azonnal jelentkeztem is a főiskola rendező szakára, ahol a harmadik rostán felajánlották, hogy menjek tv-rendező szakra, de oda én nem akartam. Meg aztán körbenéztem és konstatáltam, hogy a többi jelentkező már diplomás, én meg egy valóban zöldfülű vagyok a csapatban.
Miért nem tetszett a tv-rendező szak?
Megkérdeztem, mivel kell ott foglalkozni, mondták, fizikával meg minden hasonlóval, ami engem abszolút nem érdekelt. Úgy gondoltam, majd megyek újra 3-4 év múlva. A felvételin ismertem meg Valcz Pétert (Vallai Péter), aki pálinkázni hívott, hogy erőt gyűjtsünk a következő fordulóra. Évtizedek múlva találkoztunk újra Szolnokon, egy Deficit előadásban, amit én rendeztem. Szóval, elkezdtem készülni, hogy majd három év múlva újra felvételizek a rendező szakra.
Furcsa a hangsúlyod…
Nem lett belőle semmi. Felmentem Budapestre albérletbe, a Gerlóczy utcába, a haverok meg hoztak ezt-azt, hogy hadd tegyék le nálam. Ezekről később kiderült, hogy lopott cuccok, én meg kaptam szépen orgazdaságért három hónapot felfüggesztve. A felsőoktatási intézménybe való felvételi lehetőségem ezzel ugrott is két évre.
De az élet való oldalát megtapasztaltad, gorkiji módon…
Azt meg. De megint csak szerencsém volt a tanáraimmal, mert amikor érzékelték, hogy a fővárosban bajba kerültem, azonnal elintézték, hogy elmehessek képesítés nélküli tanárnak Gyulaj-Pogányvárra. Ide kerültem 20 évesen Budapest után, ahol még villany sem volt a településen. (Pogányvár Tolna megyében, Tamásitól délre van, az erdő peremén.) Hárman voltunk képesítés nélküliek összevont alsó tagozatra, összevont felső tagozatra – ez volt az enyém – és napközis csoportra. Régi kúria épületében volt az egy tantermes iskola, mi is ott laktunk. Váltott tanítással lehetett oktatni, az egyik csoportot délelőtt, a másikat délután. Rögtön falat bontattam, két szoba egybenyitásával lett két tantermünk, és párhuzamosan mehetett a két csoport, mindenki délelőtt tanult, délután napközi. Ennek persze az lett az eredménye, hogy délutánonként a gyerekekkel focizhattunk az udvaron, sokszor délelőtt is, túllépve a tornaóra negyvenöt percét. Megfigyelő-rendszert szerveztünk, mert dombon volt az iskola, s ha porzott az út, jött az igazgató valami lovas-hintószerűn ellenőrizni, mi meg rohantunk vissza a tantermekbe. Csináltattam a faluban két kézilabda kaput hálóval, azok a gyerekek még az életben nem láttak ilyet. Farsangi bált rendeztünk, télen a tantermekben pingpongoztunk. Később, a tanárképzőn megtudtam: ez az egész napos oktatási forma. Nem akartak a gyerekek hazamenni a suliból, jól érezték magukat. Azt hiszem, sokkal többet tanultak a tananyagnál abból, ahogy mi ott együtt éltünk velük. Egyetlen elsős kislányunk volt, máig kísér a sikerélmény, megtanítottuk őt írni-olvasni, mi hárman. Egy évre rá körzetesítették az iskolát és Nagykónyiba kerültem, Sárdy János szülőfalujába. Itt maradtam egészen addig, amíg letelt az eltiltásom, és jelentkezhettem magyar-történelem szakra a Pécsi Tanárképző Főiskolára.
Sejtem, rögtön jött az Egyetemi Színpad, önképzőkör…
Az egyetemi színjátszás ekkor élte aranykorát. Az 1970-es Szegedi Egyetemi Fesztivál arany fokozattal díjazott előadásainak rendezői: Paál István, Zsámbéki Gábor f. h., Ruszt József, Árkosi Árpád Miskolcról és én a pécsiekkel. Ettől a perctől kezdve engem már nem érdekelt az ún. hivatásos színház, úgy láttam, hogy az valami becsontosodott silányság, amiben nem akarok részt venni. Létrehoztam a ’70-es években jó pár előadást, díjakat is nyertem a kétévente megrendezett egyetemi fesztiválokon, és párhuzamosan középiskolás színjátszó kört vezettem. A Pécsi Ötszázas Szakmunkásképző színpadával végigmentem az iskolai színpadok/amatőr színjátszók szamárlétráján, a legjobb középiskolás csoportnak tartották az együttesemet. A ’70-es évek végére már azt forgattam a fejemben, hogy a két csapatot egyesítve megrendezném Örkény darabját, a Pisti a vérzivatarbant is, ami 1969-ben jelent meg először nyomtatásban.
Jó terveid voltak, a darabot még a Vígszínház és Várkonyi Zoltán se vihette színpadra. Pár hete hallottam Halász Judittól egy, a rendező alakját is megidéző színházi esten, hogy Örkénnyel mennyit bokázott a kulturális hatalomnak, hogy bemutathassák. Az író Pistit Latinovitsnak írta, és majd’ tíz év alatt járták ki a premier lehetőségét – addigra a színész már nem élt…
Én nem tudtam, hogy ez egy olyan dráma, amihez nem szabad hozzányúlni. Amikor a ’70-es évek elején a tanárképző színjátszóival szerettem volna színre vinni, nem értettem, hogy miért kérte fel a párttitkár Bécsy Tamás színháztörténészt, kritikust, ekkor éppen Pécsett egyetemi tanárt, hogy véleményezze a darabot. Nem kaptunk zöld utat, elmaradt a premier. Addig én csak mentem, és csináltam, amit akartam, amihez kedvem volt. Itt jött az első fal, aminek nekimentem; hiába Kossuth-díjas író Örkény, nincs előadás. Ma már hihetetlen, de olyan világot éltünk, hogy azt sem tudtuk jóformán, kik a miniszterek. Azt tudtuk, hogy van Kádár, a többi meg nem volt napi szinten téma, ahogy ma. Örültem, hogy még mindig nem mutatták be a Pistit, és reménykedtem, hogy enyém lesz az ősbemutató. Közben megkerestek az Uránbányától, hogy épül a művelődési házuk új szárnya, lesz benne színházterem, létrehoznék-e ott amatőr színpadot. Tetszett a felkérés, és jóváhagyták a személyem, akiknek ezt akkor kellett: a KISZ, az MSZMP, a szakszervezet képviselői; művészeti vezető lettem. Mindenáron meg akartam rendezni a Pisti a vérzivatarbant, mert végre volt mellettem egy olyan amatőr társulat, amelyről tudtam, hogy képes ezt megvalósítani. Ez a formáció vált a Pécsi Nyitott Színpaddá, mert már az Ötszázas Színpadnál állandó kritika ért, hogy milyen sok az „idegen színjátszó”. Hát nyitottakká váltunk az Uránbányák Művelődési Házában, Pécsi Nyitott Színpad néven. A Pisti a vérzivatarban volt az első munkánk. Revelációként éltük meg, hisz párhuzamosan kezdődtek a próbáink a Vígszínházzal. (A vígszínházi premierre 1979 januárjában került sor.) Számomra ez volt a szakmai áttörés, de sajnos Örkény nem érte meg a bemutatót. Emlékszem, 1979 nyarán meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, amikor megláttam a tévében a gyászkeretes fényképét. Az özvegye, Radnóti Zsuzsa eljött az előadásunkat megnézni, és azt mondta: „Megcsináltátok azt, amit István akart.” De jött Nánay István, Koltai Tamás, Mészáros Tamás hármasban, egy kocsival, és megírták, hogy az előadásunkban látható a XX. századi ember tragédiája. Ez volt itt az első rendezésem, egy „rövidnadrágos” Pistivel, mert Pilinczes Józsefet végig rövidnadrágban játszattam, még a katonakabát alól is kivillant, hogy Pisti, ahogy ez az ország, nem képes felnőni. Örkény lett a szerzőnk, bemutattuk a Kulcskeresőket, a Forgatókönyvet, és Pécsett szépen elkönyvelték, hogy én ellenzéki vagyok.
Mert politizáltál te valaha is?
Egy fenét. A Forgatókönyv bemutatója botrányosra sikeredett, megint olyan darab volt, amit nem lehetett volna akkor színpadra vinni. Egyébként korábban Pilinszky Gyerekek és katonák című drámájának bemutatása is ,,kiverte a biztosítékot”. A Forgatókönyv előadásain nyomozók ültek a nézőtéren, a megyei pártbizottság ülésének témájává vált az előadás, és be akarták tiltani. Aztán valahogy mégis maradhatott a színpadon. A ’80-as években én túl radikális voltam, és így ragadt rám a billog, hogy „ellenzéki”. Aztán a rendszerváltás után, a szocialista városvezetés sem igazán szeretett, a FIDESZ vezetésnél – a jelenlegi tulajdonos, Moravetz Levente tolmácsolásában – ,,az a baj veled, hogy liberális és baloldali vagy”. Nem értek a politikai helyezkedéshez, de ahhoz valahogy igen, hogy mindig az éppen regnáló hatalom ellenoldalán álljak, anélkül, hogy bármit is tennék ezért, és bármi mást is csináltam volna, mint színházat, és még nem is politikai színházat, csak – remélem – gondolkodó színházat.
Hogyan készültél az első „felnőtt” rendezésedre, a Pisti a vérzivatarban-ra? Mert csinálni ugyan csináltad már, de nem tanultad soha a színházrendezést, és még csak színész sem voltál korábban?
Fogtuk a szövegkönyvet, és közösen leültünk azt elemezni. A színházi előéletemben valóban sok mindent ellestem, megtanultam már. Különösen amiatt, hogy magam terveztem, építettem, bontottam a díszletet, világosítottam, hangosítottam. Nem volt stáb, magunk csináltunk mindent, előbb felépítettük a színpadot, eljátszottuk a darabot, aztán bontottunk. A Pistit közel egy évig készítettük elő. Először csak helyzetgyakorlatokat végeztettem a színészeimmel, hogyan ül egy fiú és egy lány a padon, miről beszélgetnek. Nem Örkény szövegét használtam, improvizálhattak a színészek egy adott, a darabból kiemelt témakörben. Érdekes volt, hogy a kitalált szituációkban a saját szavak néha majdnem átfedést mutattak a darabbéli sorokkal. Ez a módszerem, a hosszú előkészítés, az aprólékos elemzés a mai napig megmaradt, meg a hosszú próbafolyamat is. Számomra az ideális, ha egy évben csak egy bemutatóm van.
A kezdéskor milyen viszonyt ápoltál a Pécsi Nemzeti Színházzal vagy ők veled? Még Nógrádi Róbert igazgatói korszakában vagyunk…
Ekkor volt Pécsett dramaturg – büntetésből – Molnár Gál Péter, aki elhozta Nógrádit, hogy nézze meg a Pisti-t, mert itt olyan színházi munka folyik, amiről neki ismerete sincs. Roppant kínos volt számomra, hogy az ő sajátos, kissé pökhendi, lekezelő stílusában előttem oktatta ki az igazgatót. Éppen ekkor ment el Sík Feri, akivel nagyon jó viszonyban voltam, sok előadásunkat megnézte, és volt egy nagy álma, hogy a Sportcsarnokban színre viszi Az ember tragédiáját Paál Istvánnal és velem hármasban. Aztán ebből nem lett semmi, mert nem éppen baráti viszonyban váltak el a Pécsi Nemzeti Színházzal. Akkor kezdődött a színház közel egy évtizedre elhúzódó rekonstrukciója, amihez neki nem fűlött a foga. A színháznál mi és én csak a felújítási munkák miatt kerültünk, kerültem képbe, mert kellett a teátrumnak még egy játszóhely, így mi lettünk a másik helyszínük, az ideiglenes kamaraszínházuk. Ahogy akkor szokás volt, értekezlet erről a pártbizottság részvételével, amelynek a szünetében intett nekem a Sík, hogy menjek be hozzá. A szobájában közölte, hogy amiről beszéltünk, az nem valósul meg, mert ő még aznap délután lelép Pécsről, itt már nincs szükség rá. Úgyis lett, beült a kocsijába, és a megbeszélés folytatására már nem is jött vissza.
Azért egy ekkora, régi színházépületet néha meg kell újítani kívül-belül…
Nemcsak ezzel volt a baj, volt ott sok más is…
Amiről persze nem fogsz beszélni…
Miért ne? Sík rendezte volna a következő, az 1981/82-es évadban Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabját, távozása után MGP javaslatára engem kért fel Nógrádi. Amikor megkezdődtek a próbák, azonnal jöttek a bajok. Beidéztek a párbizottságra, hogy miért is akarom én ezt megrendezni, vagy három-négy alkalommal beráncigáltak, és hiába magyaráztam, hogy nem az én kútfőmből pattant ki az ötlet, a színház kért fel a darabra, ki van már plakátolva a bemutató, ez az éves repertoárjuk része. A mai napig nem értem, mi volt ennek a hátterében, számomra komolyan úgy tűnt, valaki a színházból „jelentette fel” a bemutatót. Behívatott Nógrádi is, és megkért, hogy hagyjam én ezt az előadást a csudába, valami Gelman nevű szovjet szerzőt ajánlott, hogy annak a darabját mutassuk be. Én meg csípőből azt mondtam, hogy nem. A színészek – például Koszta Gabriella, Sólyom Kati, Szalma Lajos, Arany Kató, Vajek Robi – kiálltak mellettem és a darab mellett, ők próbáltak volna tovább. Így aztán bevontam a Nyitott Színpad színészeit is, ha másképp nem, akkor a Nyitott Színpad égisze alatt lesz a bemutató. Aztán a próbák közepén meghalt Pilinszky…
Te aztán nem jelentesz életbiztosítást a kortárs magyar szerzőknek…
(nevet) A színészek mindig mondták: rendezzél már Illyést. (A színház dramaturgja, Czímer József és Illyés Gyula barátsága révén a ’70-es és ’80-as években közel tucatnyi Illyés-bemutató volt Pécsett.) Úgy emlékszem, a maga keresetlen stílusában Vallai Péter tolmácsolta ezt nekem a társulat részéről. Bár néha már magam is megrettentem attól, hogy a szerzők próba közben távoznak. Pilinszky halálakor megint berendelt Nógrádi, nem tudnánk-e azonnal, de rögtön megtartani a premiert. Már az évad vége volt, de még nem tartottunk ott, hogy kiálljunk, így októberben került sor a premierre. Ez lett nálunk az első kamaraszínházi produkció. Ekkor kezdtem megismerni a színház művészeit is közelebbről, s ezek az alakuló emberi kapcsolatok adták később a Pécsi Harmadik Színház megszületésének az alapját. Pilinszky után az újabb közös munka Spiró György Csirkefej című darabja volt, amelyben már a pécsi Nemzeti színészei is felléptek. Görög Laci volt a Srác, Sipos Laci az Apa, Krasznói Klári az Anya, Bódis Irén az Öregasszony, Uhrik Dóra a Nő, Újvári Zoli a Tanár. Ez az előadás Spiró Györggyel való barátságunk és szakmai együttműködésünk alapjait fektette le. Nagy bátran meghívtam őt a premierre, de nem hittem, hogy el is jön. Még az utolsó pillanatban is próbáltunk aznap, amikor felszóltak a portáról, hogy valaki keres. Személyesen nem ismertem még, csak fotóról. Ahogy megláttam őt a lépcsőn, gondoltam magamban: „Hű, basszus!”, de ez valószínűleg látszott is rajtam, mert rögtön mondta: „Mi van, nem örülsz nekem?” Mondtam, de nem ám, s mert éppen valami kézilabda világverseny volt, leültettem az irodámban, hogy nézzen tv-t. Az előadásunkban volt egy merész megoldás. Spiró nem határozta meg a szünet helyét, én úgy éreztem, hogy az dramaturgiailag a 28. perc környékén van, amikor az Öregasszony eltemeti a macskáját. Jött a szünet, meg Spiró elképedve: „Te egy akkora… vagy, hát éppen itt van a szünet! Nem gondoltam, hogy ezt valaki is meg meri csinálni.” A második rész így több mint másfél óra volt. E húzás miatt Spiró íróként a támogatónkká vált. Büszke voltam, amikor a premiert követően azt írta egy kritikus, hogy Budapesten eljátsszák a külvárost, Pécsett meg ott van. Spirónak összesen öt darabját mutattuk be, ebből kettő ősbemutató volt: a Kvartett és a Szappanopera.
Vári Éva fogalmazta meg egy vele készült interjúban a Kvartett bemutatója körül: „a kelkáposztaszagú lépcsőházakban is éreznek, szeretnek és vágynak az emberek”. Ha az elmúlt 25 év bemutatóit megnézem, annak a fele biztos, hogy ebben a társadalmi közegben játszódik. Nem akarok bántón fogalmazni, de úgy tűnik, ezekben a „kelkáposztaszagú panel”- darabokban nagyon otthon vagy, holott nem ilyen környezetben szocializálódtál…
Nem tagadom, ezt a közeget érzem, értem leginkább. Rendeztem én Shakespeare-t, a Vízkereszt-et, Beckettet, Mrożek Tangóját, Harold Pintertől A gondnokot, de valóban inkább vendégrendezőként máshol. Ebben nőttem fel, ezek a gyökereim. A kollégium után is Pécs Kertvárosában éltem, az is panel, és Uránváros is proli környék. Szerinted nem ez volt az elmúlt 50 év magyar valósága? Ahogy jövünk-megyünk, ezeket a hangokat hallottuk a ’70-es években, a ’90-es években és ma is.
Szavaidból úgy értettem, ha zökkenőkkel is, de együttműködtetek a Pécsi Nemzeti Színházzal a Nógrádi-éra alatt. Javult vagy romlott a helyzet a vezetőváltást követően, 1988-ban? Különösen azután, hogy a Csirkefej sikeres volt, és a pécsi Nemzeti színészeinek is kedve kerekedett nálad játszani…
A Pécsi Nemzeti Színház szakmai keretei 1988/89-től szétestek, új helyzet alakult ki. Nyugdíjba ment Nógrádi, Czímer, elment Paál István, aki amúgy mindig partizánként működött, botrányos ellenálló volt, állandóan lőnie kellett valakire, de ennek akkor már nem volt semmi tere. Elmentek a vezető színészek: Pásztor Erzsi, Vallai Péter, Holl István, Győry Emil, Kézdy György. Lengyel György igazgatása alatt jó volt a kapcsolatunk, ebben az időben nagyon jó színészek voltak Pécsett, Kolozsvárról például Héjja Sándor, Barkó György és Sebők Klára, a főiskoláról Kulka János, Sipos László, Balikó Tamás, Bánky Gábor, Újvári Zoltán, Füsti Molnár Éva, Töreky Zsuzsa. Én javasoltam, és a Nemzeti Színházban megrendeztem Forgách András Vitelliusának ősbemutatóját Koltai Robival a címszerepben. Ezt követte a Forgatókönyv másodszor, Héjja Sándor főszereplésével, valamint a Harmadik Színházzal közös előadásban Nádas Péter Találkozása Sebők Klárával és Puskás Tamással. Ekkor már a Harmadik Színház nagyon sikeres volt, és nemcsak néhány vájtfülű kritikus szakmai elismerése volt a miénk. Ennek a korszaknak a szülötte volt a Csirkefej, a Találkozás és a Halleluja. 1992-ben a Hallelujával a szolnoki Országos Színházi Találkozón három díjat nyertünk hivatásos és amatőr színészekkel, egy művelődési házban összehozott produkcióval. A Balikó-korszak első felében ez a kapcsolat megváltozott, a Pécsi Nemzeti Színház színészeit nagyon nehezen tudtam, tudtuk a rendezéseimhez, előadásainkhoz egyeztetni, bár ebben nagyon sokat segített nekünk Simon István, a Nemzeti ügyvezető igazgatója. Persze, én dühöngtem, képtelen voltam ezt még felfogni is, hisz a művészember nem rabszolga.
Többször említetted a színikritikát. Azok közé tartozol, akik olvassák?
Igen, figyelek rá. Amire a Csirkefej megszületett, már nagyon jó kritikákat kaptunk, tudtak rólunk a színházi írástudók. Hiába szidják ma sokan a színikritikát, hogy nem érdekel, nem olvasom, én bevallom, sokat tanultam ezekből az írásokból a ’70-es és ’80-as években. Igényes, elemző írások születtek még. A Jelenkorban kiváló, tematikus írások jelentek meg a pécsi színházi előadásokról.
Ott volt a hatalmas küldetéstudatod a magyar drámákat tekintve, voltak már hivatásos, képzett színészek is a csapatodban, és legitimációt adó szakmai sikerek, jó kritikák, de még mindig egy művelődési házban, szinte megtűrt formáció volt a Nyitott Színpad/Harmadik Színház. Gazdálkodhattatok színházi évadonként kiutalt, éves költségvetéssel? Egyáltalán, milyen volt ez a szimbiózis az Uránbányák Művelődési Házával?
Akkoriban az amatőröknek semmilyen pénzügyi forrása nem volt. Bizonyos szempontból aranyélet volt ez, mert az üzemeléssel alig kellett törődnöm, a fűtést, világítást, a vizet az Uránbánya állta, az épületet ők tartották fenn, nem volt bérleti díj. Ami pénzt adtak, azt valóban csak a kultúrára adták. A rendszerváltással bezárták a bányát, ami minden funkciójától megfosztotta a művelődési házat, hiába voltunk mi ott, akik akár az épület jövőjét is jelenthettük volna. Mert mások is aspiráltak az épületre, és sokáig bíztak abban, hogy feladjuk, nem bírjuk tovább. Volt egy olyan évünk, amikor még fenntartója sem volt a művelődési háznak. Aztán 1994 őszén, az utolsó pillanatban összevontak bennünket a Nyári Színház−Kisszínház utódszervezetével, és a mi épületünk vált e formáció székhelyévé, ezzel bekerültünk a központi költségvetésbe 1995. január 1-jéve-l, Pécsi Harmadik Színház néven, kiemelt minősítésű színházművészeti szervezetként. Hivatásos, társulat nélküli befogadó színházzá lettünk. Merőben új korszak kezdődött azzal, hogy volt költségkeret, a színészeket már produkciókra szerződtethettem, és rengeteg vendégelőadást hívhattam. Ez a modell működőképesnek bizonyult sokáig, lehetővé tette, hogy továbbra is szülessenek jelentős produkciók nálunk, majdnem minden évben. Lényegében így működtünk 25 évig.
De azért a Kánaán nem jött el…
Nem, innentől állandóan az volt a téma, miért kell Pécsett három színház, amikor a város állandóan ingatag gazdasági helyzetben van. 2001-ben közhasznú társasággá kellett átalakulnunk, majd a Pécs Holdingba kényszerítettek bennünket. Nyilván abban bíztak, hogy belebukunk ezekbe a változásokba. De nem. Volt és van közönségünk, zsúfolt házakkal játszunk, de ettől persze nyomorgunk, mert hiányzik a pénzügyi biztonság, nem tudunk technikát fejleszteni, egyik napról a másikra gazdálkodtunk, éltünk az elmúlt 25 évben. Aztán jött az újabb csapás, 2017 őszén a pécsi önkormányzat egy határozatával egyszerűen „beolvasztott” bennünket a Pécsi Nemzeti Színházba. Ezt nagyot küzdve megakadályoztam, de a város a tulajdonában álló üzletrészt el akarta adni. Hiába kértem, mi nem vásárolhattuk ki a kft.-t, azt mondták: „más szempontok dominálnak”. A Moravetz Produkciós Iroda lett az új tulajdonos, a jegyzett tőke alatt, 2 millió forintért megvásárolva az üzletrészt. Sikerült az önkormányzattal Közszolgáltatási Szerződést kötnünk, ami továbbra is térítési díj nélkül biztosítja az épülethasználatot. A rosszban az volt a jó, hogy ezzel valahogy túléltünk, mert a Pécsi Nemzetibe való beolvadás valóban a végünket jelentette volna. A kiemelt státusunknak, az állami támogatásnak köszönhetően talpon maradtunk.
Térjünk vissza a kezdetekhez! Milyen darabbal nyitott meg a már hivatásos Pécsi Harmadik Színház?
A Tótékkal, nem, a Boldogtalanokkal, igaz, azt még 1994 novemberében mutattuk be, a nagy „ügyeskedésem” közben, hogy függetlenből valahogy hivatásos színházzá váljunk. Mert ez nem egy tollvonás volt azon az őszön, ahogy a beolvasztásunk 2017-ben. Pályázatot írtam, sok rohangálás, megbeszélés, tanácskérés, kilincselés volt a státusszerzés előzménye. És lehet, mégiscsak a vakszerencsén múlott. A Boldogtalanok volt az az előadás, amivel az éppen hivatásos színházzá alakuló intézményként szinte „mindent nyertünk”. Hatalmas szakmai lökést adott, hogy 1995-ben az Országos Színházi Találkozóról Vári Éva hozhatta haza a legjobb női mellékszereplő, Csík Gyuri a legjobb jelmeztervező, én meg a legjobb rendezés díját. Megnyerted az ekkor még javában musicalekben játszó Vári Évát özv. Húberné szerepére, aki ráadásul ekkor már csak félstátusú pécsi színésznő volt, csak évi egy darabra szerződve a Pécsi Nemzetibe.
Miért ő kellett? Volt Pécsett, helyben, hasonló habitusú színésznő, nem is egy…
Régről ismertem őt, és mindig nagyszerűnek tartottam, már Pécsett is remek volt, nagyon sok előadásban láttam. Ő is ismerte az én munkáimat az úgymond amatőr korszakomból, és szerette az én amatőr segítőtársaimat is. Mindig nagyon fontosnak tartottam az ő pécsi jelenlétét, és ahogy elment, azonnal szerettem volna, ha néha itt is van, mert hittem, a személye, jelenléte is fontos a városban. Azt, hogy ő pécsi színésznő, és a pécsi kultúra meghatározó alakja. Hiába tudtam, hogy remek, erős jelenlétű színésznő, valahogy mindig úgy éreztem, hogy itt Pécsett soha nem lépett át valamin, amit át kellett volna lépnie. Úgy láttam, volt valamiféle gát, hiába voltak jó szerepei.
Talán vidéki színésznőként túl széles műfaji skálán kellett mozognia, a színházának nagyon sokféle közönségigényt kellett kielégítenie, operett, zenés, társalgási, kortárs orosz, kortárs magyar, klasszikusok: Shakespeare, Molière, Csehov, Feydeau…
Az biztos. Most mondhatnám, hogy jó volt a szemem arra, hogy özv. Húberné benne van. Szerénytelenül azt mondom, az ő pályáján is jelentős volt ez az alakítás, ez a szerep. Ami nekem a szimpátián és tiszteleten túl fontos volt, hogy nagyon lehetett vele dolgozni. Gondolkodik, de ösztönös is, kísérletezik, állandóan gyúrja, fejleszti, alakítja a karaktereit. Nem szeretem azokat, akik nem tudnak bejönni, nem tudnak leülni, már az is hamis. ,,Honnan lehet megismerni a magyar színészt? Onnan, hogy nem leül, hanem eljátssza.” Ezt Ljubimov mondta, amikor Budapesten a Vígszínházban rendezett. Sosem felejtem el, egy fiatal, később sikeres férfiszínész megkérdezte tőlem a Gyerekek és katonák próbáján, hogy ő most melyik világháborúban van. Mondtam neki, hogy mindegy, ő „a” katona. Mondta, azt ő nem tudja, mit jelent, nem tudja eljátszani.
Vári Éván kívül volt, van olyan színészed, akire rendszeresen és biztonsággal számítottál, támaszkodtál?
Voltak és vannak. Az indulásnál Sipos Laci, Újvári Zoli, Bódis Irénke néni, Töreky, Pilinczes és Werner Józsi, M. Ági, Héjja, Barkó, Sebők Klára. Később Koszta Gabi, Fillár István, Széll Horváth Lajos, Lipics Zsolt, Ujláb Tamás. A jelenben pedig Füsti Molnár Éva, Bánky Gábor, Németh János, Krum Ádám, Bacskó Tünde, Tamás Éva, László Csaba, Götz Attila.
A Boldogtalanok sikere után azonnal jött a Tóték szintén hangos szakmai és közönségsikere, személy szerint neked különösen a dramaturgiai munkáért…
A Boldogtalanoktól számítva elindult egy nagy menetelésünk. Igen, a Tóték nemcsak nekem, a Barkó Gyuri bácsinak is díjat hozott megint, ő volt Gyuri postás. Fiatal Őrnagyunk volt, Rancsó Dezső, a felesége, Varga Szilvia volt Ágika, őket Veszprémből ismertem, ahol tíz éven át minden évben rendezhettem egy darabot. Helyey László és Vári Éva volt a Tót házaspár. Ötszereplőssé alakítottam a darabot, amihez Radnóti Zsuzsa hozzájárulását kértem. Akkor még merészségnek számított meghúzni Örkényt. Nálunk Ágika megmutatta a fedetlen kebleit az Őrnagynak a színpadon, mert fontos volt, hogy ez a bakfislány bizony kezdene valamit az őrnaggyal. Ezt mindig úgy szemérmesen, félve bontják ki nálunk.
Láthattam, igaz, csak felvételről, de a színészi játékon kívül a doboz-hegyekre emlékszem az előadásból…
Amikor másodszor megrendeztem, még továbbfejlesztettem, nem négyelték fel az Őrnagyot, visszajött, és a Győzni kell! című katonanótát énekelve dobozoltak tovább, befalazva magukat. Emlékszem, Koltai Tamás azt írta, ha Örkény élne, így fejezte volna be, ez lett volna a vége, hogy sosincs vége, mert a zsarnokokat nem pusztítjuk el…
Hozott valami harmóniát ez a gyors egymásutánban jött szakmai siker?
Nem, mindig is nyomorított a pénzhiány. Pontosan tudom, hogy ezen a területen aztán semmi tehetségem.
Múlt nyáron láttam, ha kicsi is, de van egy stáb körülötted, akiket el kell tartania a színháznak…
Muszáj volt 1995-től, a csináld magad már nem ment, egyszerűen nem jöhettek volna létre az előadások enélkül. De ez csak öt fő, s ebben benne van már a fodrász-sminkes, a hangosító, a világosító, akik építenek és bontanak is a többiekkel együtt, ez a mi amatőr hagyományunk. Meglepődve tapasztaltam, amikor a beregszásziak jöttek hozzánk – mert nagyon sok előadással megfordultak nálunk már a ’90-es évek végétől –, hogy Trill Zsolt úgy pakolt, cipelt előadás előtt és után, ahogy egy díszletmunkás, Szűcs Nelli meg hordta a jelmezeket, kellékeket. Nem panaszkodom, jó embereim vannak, értenek ahhoz, amit csinálnak, de képtelenek vagyunk akár egy minimális bővülésre is, hogy ha csak kicsit is, de könnyebb legyen.
Ebben a 25 évben soha nem volt olyan időszak, amikor hátradőlhettél?
Nem, egyfolytában a pénzhajhászás nyomasztott. Amiből gazdálkodhattunk, az önkormányzati és állami támogatás volt, az előbbi évi húsz-, az utóbbi évi ötvenmillió. Abszurd, hogy az állam mindig a többszörösét adta annak, mint a városunk.
A küzdelmes, de szakmailag sikeres 25 év után, most, 2020-ban – különösen az elmúlt két év kultúrpolitikai intézkedései után – hogyan látod a jövőtöket?
Sehogy. A passió 2017 szeptemberében kezdődött, amikor az önkormányzat úgy döntött – szerintem nagyon hibásan –, hogy elad bennünket a Moravetz Produkció Bt.-nek. Ez az adásvétel az előadóművészeti törvény tavalyi módosításakor ütött vissza, kiemelt színházi státusunk ellenére 2020-tól nem részesülünk állami támogatásban. Az EMMI által meghirdetett előadó-művészeti szervezetek többlettámogatási rendszerében a minősítéssel rendelkező magánszínházak kategóriában pályázhatunk ugyan működési célú támogatásra, de az itt elnyerhető támogatást a 2020. június 1. és 2021. június 30. közötti költségek terhére lehet felhasználni. Így a Pécsi Harmadik Színház, amely 2019. december 31-ig állami támogatást kapott, a 2019/2020-as évad második felére egy ellehetetlenülő köztes helyzetbe került: állami támogatást már nem kap, a remélhetőleg elnyert pályázati támogatás még nem áll a rendelkezésére.
Tudom, hogy nagyon sok pályázatot beadtatok a TAO megszüntetése utáni, új forráselosztási rendszerben az EMMI-hez. Sikerrel pályáztatok?
Emiatt nem panaszkodom, az EMMI által kidolgozott többlettámogatási kompenzáció sokat segített ebben az évadban. Az tény, hogy kínkeservvel írtuk a pályázatokat, az Oszlopos Simeonra és az Adáshibára. Nem feltétlenül ezekben a darabokban gondolkodtam volna, nem ezekkel foglalkoznánk, de a kiírási tartalmak adottak, abba bele kellett férnünk, ha pénzt reméltünk.
Hogy fogadta az Oszlopos Simeont a közönség? Tavaly decemberben volt a bemutató.
Mázsás kövek gurultak le a mellkasomról, mert jól. Nagyon féltem tőle, rettenetesen átszabtam, akárcsak a Tótékat annak idején. Megdöbbentett, milyen jól fogadta a pécsi közönség Sarkadit. Értette és értékelte, hogy komolyan beszélünk hozzájuk, találunk párhuzamot a darab születésének ideje és korunk között. Sajnos alig tudtuk még játszani.
Évi egy premiert tartotok, hosszú hónapokig próbáltok, de most a pályázatok miatt, mindjárt itt az Adáshiba bemutatója, egy évadon belül a második, felborult a megszokott rend…
Még sehol sem tartunk, dolgozom a darabon, nem próbálunk, ráadásul nem tudok együtt dolgozni a Pécsi Nemzeti Színház színészeivel sem. Képtelenség az egyeztetés. Az Oszlopos Simeon előtti bemutatónkra, Schwajda A szent családjára is hatalmas még az érdeklődés, 2018 decemberében volt a premier, de az egyeztetési nehézségek miatt havi 2-3 előadásnál nem tudunk többet játszani, már az előfoglalással elkelnek a jegyek.
Honnan verbuválod akkor a színészeket?
Csak olyanok jöhettek szóba az Adáshibában, akik nem játszanak a pécsi Nemzetiben, akiket ismersz néhány darabból: Bánky Gábor, László Csaba, Bacskó Tünde, Tamás Éva, Krum Ádám, Tatai Gergő, rajtuk kívül még Dévényi Ildikó, Kulcsár Viktória és Fábián Gábor. Megpróbáltam rájuk szabni a karaktereket. Őszinte leszek, nem látom a darab kifutását. Belementem kényszerűségből abba, hogy egy évben két premiert rendezzek. Pedig egyet szeretek, decemberben, mert a következő év elején már az új évaddal, a tervezéssel, pénzügyekkel, pályázatokkal kell foglalkoznom. Nem tudom, ezek mellett mennyi energiám marad a második premierre. [A beszélgetéskor még nem tudtuk, hogy pár hét, és a pandémia mindent felülír. – Cs. A. I.]
Megkerülted a kérdést a jövőt illetően. Mi lesz öt év múlva? Nem akarok tiszteletlen lenni, de 70 éves múltál. Nem biztos, hogy levezényelsz újabb 25 évet…
(Mély sóhaj) Én ezen nem gondolkodom. Lehet, bornírtság, amit most mondok, de én abban reménykedem, megmaradt annyi az amatőr korszakból, hogy mi összetartozunk, és ez nélkülem sem hullik szét. Nekem eszembe se jutnak ilyen gondolatok. Igaz, a többieken érzem néha, hogy félnek, elsősorban attól, hogy kiszállok.
Nem próbáltál senkit kinevelni utódnak? A budapesti művészszínházaknál jól érzékelhető, hogy Fodor Tamás, Máté Gábor, Mácsai Pál már idejekorán megtalálta és egyengeti az utódja útját…
Nem.
Persze az is igaz, ki lenne olyan elvetemült, hogy ezt felvállalja, napi 0/24-ben a küzdést? Nem érzel felelősséget értük?
De, nagyon is. Ez a csapat most olyan, amilyennek egy színházban lennie kell. Itt nincs munkaidő eleje meg vége, kinek mi a feladata, strigulázás, bürokrácia. Itt egy a lényeg mindennap, az esti előadás, annak rendelünk alá mindent, annak mennie kell, felsőfokon, ha esik, ha fúj. A négy műszaki munkatárs mellett van egy fodrász-sminkesünk, háromfős gazdasági stábunk, közülük az adminisztrátor egyben a gondnok is, és két közönségszervezőnk. A Pécsi Hírek hajdani remek újságírója, Csató Andrea írja, kezeli az összes pályázatunkat, ő vezeti az online felületeinket, figyeli a sajtót, végzi a marketinget. Megszállott színházi ember. A csapatot erősíti Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház nyugalmazott ügyvezetője. Ő tulajdonképpen általam került a színház világába. A pécsi Nemzeti volt főtitkára, Bükkösdi László – nagyszerű ember volt – harmadéves tanárképzős koromban hívott a titkárságra. Kérdeztem, rendezhetek-e, mondta: A fenét! Így beajánlottam Pistit, ő meg nemcsak az ország legjobb színházi ügyvezető igazgatójává vált, hanem Jordán Tamással a POSZT felívelő és fényes korszakának alakítója volt. Most ő állítja össze a havi műsorunkat, egyezteti a színészeket. Péterffy Attilát [Pécs város 2019 októberében megválasztott polgármestere – Cs. A. I.] valahogy elhívta az Oszlopos Simeon premierjére, aki ráadásul el is jött. Az előző polgármesterek sohasem jártak a színházban.
Ha visszagondolsz az eddigi pályádra, számodra melyik a három legfontosabb előadásod?
Időrendben az egyik biztos a Pisti a vérzivatarban, mert az vágyálom, és az első volt. Aztán a Csirkefej, mert ez hozta el hozzánk Spiró Györgyöt és az együttműködést a Pécsi Nemzeti művészeivel. A harmadik a Boldogtalanok, mert hivatásos színházcsinálóként az volt az első bemutatóm, és komoly szakmai elismerést hozott, na meg Vári Évát. És a Kvartett, amelyet – azonkívül, hogy jelentős előadásunk volt – 230-szor játszottuk; felkerült a Budapesti Kamaraszínházba és megjártuk vele az Egyesült Államokat, Kanadát és Finnországot is. És még a Tóték, mert először én mertem radikálisan hozzányúlni ehhez a kortárs klasszikushoz úgy, hogy elkészítettem az ötszereplős változatot. Szóval az a három, az öt. Ez az öt előadás – más és más miatt – egyformán fontos volt a pályámon, és a színház életében is. Ezekre vagyok a legbüszkébb.
(Az interjú a Criticai Lapok 2020. évi 5-6 számában jelent mg,)
