A 2022-2023-as színházi évadról

Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.   

Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)  

Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.

A 2022-2023-as színházi évadunkról a Pécsett 

Ha valakik, mi az elmúlt két évadban derekas nézők voltunk a városban, és komoly reményeket fűztünk a pécsi Nemzetihez. Az első évad billegett a pandémia árnyékában, de a második sem győzött meg, hogy a színház visszakapaszkodna Sík Ferenc vagy Szegvári Menyhért rendezői keze nyomát viselő fénykorához, a ’70-es és ’80-as évekhez. Pedig a színház Vidnyánszky Attila familiárisa, értsd szemmel látható méretű állami pénzügyi támogatásban részesül, vannak erős színészei, művészi színvonalában nem rossz a pécsi társulat. Ami nincs: biztos kezű és ízlésű állandó rendező, valós művészi innováció. A megújulás megmaradt a felszínen, szép web-lap, még szebb sajtó megjelenés, ügyes pr-ötletek: erkélykoncertek, saját címkéjű bor, színházi bicikli, napelemek a tetőre a zöldebb jövőért. Azonban fajsúlyos tartalom egyelőre nem jelenik meg a forma mögött. Ellenpontnak ott van Pécsett a Vincze János vezette Pécsi Harmadik Színház-i csapat, akik a tönk szélén is tudtak tavaly művészileg és emberileg is látszódni, országos visszhangot kiváltani.   

A 2022-2023-as színházi évadunk – Katona József Színház  

Nem hisszük, hogy a Katona igazán jó évadot zárt volna idén nyáron, különösen a korábbi évad – még az önmagával szemben támasztotta magas követelmények – túlteljesítése után. Mégis, a színházi outputja azt nyújtotta, amit várunk ettől az abszolút művészszínháztól: maximalizmust, hosszan tovább fűzhető gondolatokat, meghitten ismerős színészarcokat, az otthonosság érzetét, hogy még mindig idetartozunk. Nagyon nem akartuk, de csonka évadunk volt. Színházi betegség miatt mindig a mi előadásaink maradtak el, amit nem tudtunk az évadban pótolni. A tavalyi évadunk legintenzívebb előadásának tekintjük a Hedda Gablert. Jordán Adél Hedda-ját ott helyben móresre tanítottuk volna. A zseni alapos töprengésre késztetett. A Magányos emberek izgalmas előadástérrel lepett meg, amelyben Pelsőczy Réka zsörtölődése és Mentes Júlia színpadi sugárzása megragadott. Pálos Hanna Médeia-jától meg egyenesen elaléltunk, ahogy attól is, hogy a még egyetemista Bagossy Júliának mégis honnan van már ez a tengernyi élettapasztalata? 

A 2022-2023-as színházi évadunkról a Radnóti Színházban

Ha lenne éves tusa a művészszínházak között, idén a dobogó legfelső fokán kétségkívül a Radnóti állna. Egy abszolút művészszínház ízléses és igényes évadát láttuk. Ez a színház egy igazi úrihölgy, aki a hajtincsétől a cipője sarkáig odafigyel az „öltözetére.” Megvolt a kortárs dráma többszörösen, a klasszikus darab, és irigylésre méltóan magas szinten, mívesen muzsikált a társulat, kiegyensúlyozott teljesítmény jellemezte a színház munkáját. Érkeztek az évadban fiatal színpadi reménységek a teátrumba, de lehetőséget kapott a törzsgárda is. Hab a tortán, hogy az évad egyik legjobb, ha nem a legjobb előadása A vége volt (szerintünk). Jó tett a Radnóti-csapatnak, hogy színházépületük szétdúlása után visszakapták az otthonukat. 

A 2022-2023-as színházi évadunkról az Örkény Színházban

Az Örkény évek óta éket ver soraink közé, nincs konszenzus........
Éva: Nekem az Örkény mindig várakozás, hol beteljesül, hol nem, de megyek. Örkényből több van, kezdeti, békeidős, Bagossy-s, posztBagossy-s, GáspárIldikós, Bodós, PolgárCsabás. Nem mellesleg folyamatosan és egészet átható módon Mácsais. Ez a színház mindig is olyan lesz, amilyennek Mácsai akarja.  Folyamatos bennem a „De miért nem?”-kérdés. Például miért nem játszik Kerekes Éva pályakoronázót, miért nem játszik Zsigmond Emőke színházi emlékezetbe örökre beírót, miért nem kap a Ficza hozzá méltó pld. Shakespeare-t, miért nem kap a TND Dajka Margitos nagyot, miért nem ad Gálffi tündöklésére módot úgy az Örkénym ahogy a Víg Dégézának. De megnézek bármit és mindent, amire telik. (Ez is szempont lesz.) Karalábést, Szaturnuszost (gyönyörű nemzedéksirató!), érthetőt és érthetetlent. Mert szeretem őket. Ja, és a színházi évadot MINDIG Csuja Jónás könyve-szavalatával nyitom. Dixi.
Iza: Nem szerettem ezt az évadot, ahogy Bagossy László 2019-es távozása óta igazából egyetlen évadot sem, valamiképp csalódást éreztem mind fölött, és azóta nem láttam kivételesen jó előadást. Nyilván, hogy nekem mi a „jó” az szubjektív, de számomra a korábban egységes színházi arculat halványodott, a darabválasztási, társulatfejlesztési szisztémájukat meg nem értem. Lehet, nézőként nekem nem is kéne ezzel foglalkoznom. Azért piszkál évek óta, mert magasan volt eddig a léc, elszánt és minőségi művészszínháznak tartottam az Örkényt. Úgy tűnik, a pandémia alatt cseppet elfáradt.

A 2022-2023-as színházi évadunkról a Vígszínházban

A Vígszínház művészi arculata, stílusa ha nem is 180 fokos, de éles fordulatot vett, erősen nekünk tetsző irányba. Nem neveznénk könnyű és boldog örökségnek, amit Rudolf Péter megnyert magának. Eszenyi Enikő igazgatói székből való távozása után, egy művészi és morális útkeresésben lévő teátrumot, amely – Halász Judit szavait idézve május elsejei, 127. születésnapi Gáláról – „az ország legnagyobb és legjobb prózai színháza”, és ahol estéről estére meg kell tölteni a vezetésnek és a társulatnak közösen a játszóhelyeiken összesen kb. 1700 színházi széket.   

A 2022-2023-as színházi évadunkról a Budaörsi Latinovits Színházban

A világhálón keringő kamu Churchill-idézetek egyik legjobbja: „A második világháború alatt a brit parlament – a hadi költségek miatt – átmenetileg meg akarta szüntetni a művészet támogatását. A legenda szerint Churchill visszakérdezett: „De akkor miért harcolunk?” Wittinghoff Tamás és város közgyűlése is ismerheti, mert kérhetetlen következeteséggel fenntartják minden körülmények ellenére is – ellenzéki lét, karaktergyilkosság, gazdasági válság, pandémia, központi sarcoltatás – a színházat negyedévszázada, szeptemberben lesz tíz éve, hogy Latinovits Zoltán tiszteletére, a művészről elnevezve. Az igazgatóként hatodik évadját kezdő Berzsenyi Bellaagh Ádámnak adott bizalom – úgy tűnik - tartósan megváltoztatta a színház művészi arculatát, profilját. Friss és karizmatikus stílus, jellegzetes előadások, a tematikájában egymásra épülő, egyre szofisztikáltabb évadok.  

Mindent remél, mindent elvisel

(RS9 Színház – Keller Zsuzsa és Felvidéki Judit: Toprongyozó – 2022 november 15-i előadás)

Iza: Lakitelek, privatizáció, kárpótlás, kereskedelmi televízió, tanácsiból magántulajdon, állami vállalatok szanálása, búcsú a tsz-ektől és a vb-titkároktól, a disszidensek hazatérte, Antall József, szabad madarak, kisgazdák, fiatal demokraták, Nagy Imre temetése, Alkotmánybíróság, ombudsman….. az előadást nézve elemi erővel tör fel az érzés: erős hit a rendszerváltásban. (Kár, hogy az ezredfordulóra megjött a felismerés, maximum rendszerváltoztatás lesz ez.) Korabeli Ruti-butik falai között három óra érzelmi cunami, a ’90-es évek újra, de nem könnyes nosztalgiával. Felfelé és kifelé ballagva egy kérdés foglalkoztat: a Kádár-korszakot miért egy cinikus, mára embertelen rendszer váltotta fel, amely egyre reménytelenebb az itt élők többségének?  
Éva: Felvidéki Judit rendezésén átsuhan a finom balzaci igény, jeleneteket látunk a kisboltos-kismagyar életből, felvonul minden rendszerváltáskori ismerősünk, előúszik minden látványdarabka: a „bécsi” kilós kávé aranypapírja, a neonvilágította turkálók homályából kivillanó mentazöldek, rózsaszínek és lurexek, az olasznak vélt üvegszálas harisnyák gyűrődései, a mystic rúzsok pazar lilája. Ez volt az az idő, amikor megjelentek a színek, a formák, de elvesztek a szokásos kapaszkodók. Nem is lettek meg többé soha. Ebben a darabban, rendezésben, játékban azonban szeretet van, ezért ad biztonságot. Bármennyire is sajog a szívünk, jó nézni.