Iza színházban járt - Az utolsó „színészúr” (69!)
hétfő, 15 november 2021 23:46

Az utolsó „színészúr” (69!)

Értékelés:
(71 szavazat)

Az utolsó „színészúr” (69!)

Vajon, ha nem magyar színész, világhírű volna? Biztos. Daniel Day-Lewis, Ralph Fiennes, John Malkovich, Kenneth Branagh csapattársa lenne. A rejtőzködő, szemérmes, szakmájának élő művész, aki mindent lát, mindent ért, mindent tud, de inkább begubózva mint a világ előtt szélesre tárt ajtóval éli a civil életét. Ő speciel magyar színészként is lehetett volna világhírű, azon kevesek egyike, aki 1983-ban - a nemzetközi Wagner-film II. Lajosának megformálásával - tényleg elindult ebbe az irányba.

Amire elkezdtem „színházba járó” lenni, ő már túl volt pályája első húsz évén, s éppen „kivonult” a hagyományos színházi világból, szabadúszóvá vált. Pályakezdése azokra az évtizedekre esett, amikor volt még tv-film forgatás. Ad abszurdum a tv-filmeknek éves versenye, megméretése Veszprémben, két hétig éjjel-nappal tv-filmek a Magyar Televízióban. Még mindent elsöpört a tv mindenhatósága, és értelme is volt nézni azt. Innen ismertem meg az Ebony & Ivory duót, vagyis Gálffi Lászlót és Hegedűs D. Gézát. A nyolcvanas években elképzelhetetlen volt a két ifjú titán nélkül tv-játék. Sok emlékképem van ebből a korszakából, néha még ma is el lehet csípni a IV. Henriket, a Caligula helytartóját, Egy fiú a böröndel-t, a Dráma a vadászaton-t. Meg persze a berobbanást hozó Kengurut, Jancsó Miklós Boccaccio-filmjét. A road-movie-ban játszott kőbányai teherautó-sofőr, Kánya  szerepében - akár egy TEFU-s easy rider - emlékművet állított a 70-es évek fiatal magyarjainak.

Akár maga is lehetett volna Kánya a való életben. Iparos, nem túl módos családban nevelkedett Lágymányoson, nem állhatott tőle messze a kiútkereső, Levis-farmeres, rock‘n’rollt hallgató, nyugatra vágyódó fiatal srác karakter. Talán azért volt olyan jó szerepben, mert ismerte ezt a társadalmi réteget. Aztán bizonyította, hogy a koronás fők társadalmi rétegét is mélyen ismeri, sőt, nincs olyan embertípus, akit ne tudna autentikusan visszaadni.  
   
Nem melós lett, hanem színész. Szülei a kombinált éves bérletük operettszínházi előadásait preferálták, a fiúknak meg megmaradtak a Vígszínházba szóló belépők. Várkonyi Zoltán vezette teátrumon edukálodott. Az igazgató, Horvai István és Kapás Dezső rendezésein át ismerkedett a színház világával, lehet, evidens volt, hogy a főiskola után idevezetett az útja, nemcsak nézte, de fel is állt a színpadra Ruttkai, Darvas és Páger mellé. (Kéttucatnyi színészdíja mellett a Ruttkai Éva emlékdíj, és a Páger Antal színészdíj birtokosa is, a Halhatatlanok Társulatának tagja, egészen a Kossuth-díjig minden művészeti díj ott sorjázik a polcán.) Követte mestereit a főiskolán is, másfél évtizedig maga is tanított, majd DLA („Doctor Liberalium Artium”) fokozatot szerzett, mára a Magyar Művészeti Akadémia tagja.     

Évtizedek óta zsenigyanús, s egyben népszerű is. Mégis, a nyilvánosság előtt mindig fegyelmezett, magánélete mentes a skandalumoktól, a szakmájában sem botrányhős. Nem hangoskodik, nem perlekedik nyilvánosan a pályatársakkal, és még sohasem nyitottam ki úgy újságot, hogy azt olvastam volna, pofon vágott valakit vagy valahol randalírozott volna. Inter­júiban sem oszt ki másokat, a szakmáját, és nem mondja nagyképűen tutiként a saját igazát. Talán ezért kellett visszavernie már ötvenes évei közepén egy szívrohamot. És csak az Isten tudja, mi egyéb önpusztítás mellett gyógyítja önmagát a mindennapokban. A megjelenése évtizedek óta angol ízlés szerint kifogástalan. Pontosan tudja, egy sötétkék zakó, élére vasalt szürke nadrág mindenhova belépő. A cipő, a zokni, a sál ízlésről vall, eleganciát sugároz. Igényes magával, sohasem elhanyagolt, és sohasem flancos. Lehet, nem azért, mert tudja, mivel tartozik közönségének, hanem azért, mert tudja, mivel tartozik önmagának. Csak a színpadon Kean, az életben tisz­tes polgár, egy kissé melankolikus, csendes úr.

Gálffi Lászlót – ahogy sok száz társát – nem a díjai és színészi tudása őrzi meg, hanem a nézőkben élő gesztusai, színpadi mosolyai és fájdalmai, a bennünk megőrződő emlékek. Egy színházi színész pályájából csak ez tarthatja életben a tünékeny pillanatokat.  

Az én színházi lenyomataim tőle. Ványa bácsiként adott egy saját színházi Csehov-legendát. Talán ugyanúgy érezték Latinovits nézői a feleslegesség kínzó fájdalmát, ahogy én őt nézve a szerepben. A Három nővér Csebutikinjaként Sinkó Lászlóval ikrekként olvassák már az újságot. Gothár Péter rendezte Lear királyban döbbenten láttam, ahogy Gloucesterként kaján szemmel figyelte Kulka vergődését a szerepben. Ibsen Nórájának Krogstadjaként nem kisebb bravúrt hajtott végre, szerethetővé tett egy zsarolót. A Vihar örök Prosperója, oly elegáns lemondással tolmácsolta, hogy oda már minden varázsa. És ő Hamlet apjának szellemalakja, egyben a legmurisabb (piás) Sírásó is. Nem felejtem, hogy Pitou-ként milyen gyöngéd szeretettel és megértéssel engedte Vári Éva Sarah Bernhardtjának, hogy a színpadon nőnek öltöztesse, kirúzsozza száját és rizsporral pamacsolja össze szakállát és orcáit. Ahogy azt sem, ahogy II. Henrikje mellett Hernádi Judit Eleonórája lehetett az oroszlán (télen), nem maga. Megmarad Szilvai Tódorként, amint álruhában kajánul és szögletes esetlenséggel felkapja hosszú szoknyáját, és dühödt fújással helyrebillenti főkötőjét. (Esküszöm, férfibáj szakon végzett a főiskolán, nem is színészként.) De biztos dobogós a Jágók, II. Edwardok, Kerekes Ferkók és Willy Loman-ek versenyében is.

Alakításaiból süt az emberismeret, sok-sok privát megfigyelése szintetizálása. Mert szemlélődő típus, s egy kézműves alaposságával rakja össze a szerepeit, apró, finom gesztusokból - ha lehet, és a szerep nem követeli meg - alig mozgással körülírva hőseit. Színpadi karakterei védjegye: a szemérmesség, a kissé szégyenlős mórikálás. „Hiába nézem ellenséges szemmel”, nem kapom rajta, hogy csak illusztrálna, játszana. Bejön a színpadra, és onnantól létezik, csak éppen egy idegen ember, a szerep jelmeze van rajta. Némi pátosszal szólva a magyar színház férficsillaga évtizedek óta. Hóbortok, stílusok, divatok jöttek-mentek, ő mégsem ment ki a divatból. Hihetetlen, hogy mára ő is egy „nagy öreg”, amikor még mindig Kányaként látom az őszbe csavarodó haja, szürke borostája ellenére, akár még botra támaszkodva is.

Úgy hozta a sors, hogy testközeli, civil lenyomataim is vannak róla. Biztos ő az utolsó „színészúr”. A színpadon, de a mindennapokban is. Mert stílusa van, és úrnak született. Alapvetően nagyon udvarias, de nem közvetlen és kedves ember, mert iszonyat gátlásos, félénk, amit pánikszerűen (majdnem) durvasággal kompenzál, ha veszélyben érzi privát szférája védettségét. Szabad szájú, kicsusszan egy-egy vaskosabb kiszólás, furcsamód eleganciával. Álltam vele párszor a lipótvárosi Ági Zöldség - Gyümölcsösnél, s még egy szenesember is megirigyelhetné, ahogy Melindával társalog az uborkákról és a káposztákról. (Magam is jól boldogulok a nem hagyományos konyhaművészetben, de sokszor felmerült bennem a kérdés, mégis mit süthet/főzhet abból, amit összevásárol.) Elképesztő zavarban van, ha színművészként kezelik, és akár az oposszumok, szinte halottnak tetteti magát, ha szeretettel, érdeklődéssel fordulnak felé az emberek. Remek radarja van arra, mikor kell beleállnia valamibe és mikor lehet következmények nélkül kivonni magát. Amikor számára fontos személyről, eseményről van szó rapid, azonnal adja magát, ha nem, némán visszaveri a kérést, akár a doveri sziklák a hullámokat. Ritkán, de tud locsi-fecsi lenni, mikszáthi ízzel, huncutul anekdotázni. Nem is kicsit szentimentális, és nem áll tőle messze, hogy saját emlékei hatása alá kerüljön, mélyen elmerüljön egy pillanat alatt a múltban. Egy gyermek rajongásával beszél szeretett pályatársairól, csakis és mindig a személyes emléke, élménye alapján, Egy érintést, egy kézfogást, egy színpadi összenézést őriz magában, és úgy idézi fel, hogy újraéli, a hallgatósága meg vele együtt átéli. Szikár a humora, inkább szellemes, és nem áll tőle messze a gonoszkodó, epés csipkelődés. Mégsem lehet haragudni rá, hisz ezt is bájjal teszi. Őrzöm zavart mosolyait is, ami mindig pontosan elárulja, milyen vi­szonyban is van éppen önmagával, a világgal.         
 
Kis aggodalommal figyelem pályáját. Jó öt éve volt az utolsó, rászabott „nagy szerep”. Pedig nem azt látom, hogy fáradt lenne, szellemileg vagy fizikailag nem bírná. Nem tudom miért, de kiszol­gáltatottnak érzem most színész létét, mintha a tehetségével tékozlóan bántak volna az elmúlt évtizedben. Érdekelnének még ennek a krúdys úrnak a színpadról közvetített, szelíden szép gondolatai, színész titkai. Hogy színháza miként használja tehetségét, arról ő nem tehet, hogy ő mire használja, az már az ő felelőssége. Persze a hetedik X előtt hova menne a K.Ö.R. Szentháromság (Katona-Örkény-Radnóti) egyik pilléréből? Megértem, hogy nem akar szabadúszó lenni újra. Érzem, látom, szereti a társulata. 

Ő azon színészek egyike, akivel Orlai Tibor és magánszínháza nagy jót tett. Nemcsak financiálisan, hanem emberileg és szakmailag is. Kedvére való lehetőségeket, társakat adott neki az elmúlt évtizedben, amelyekbe, akikbe örömmel kapaszkodhatott. A Sírpiknikben Egri Mártát, akivel cinkos barátságban van. A Love Letters és az Oroszlán télen című darabokban Hernádi Juditot, aki egy gondos anya szeretetével terelgeti őt. Az Isteni Sarahban, A nagy négyesben és az Aranytóban Vári Évát, akivel a hasonló ízlés, színpadi lét, a külvilágtól való tudatos elzárkózás köti össze, pontosabban az ő közös világuk a színház.     

Vezető színész évtizedek óta, ráterhel­hető bármely előadás, még talán az a színdarab is, amit nem írt meg az író. Erős szemé­lyisége, színpadi jelenléte van, önmagából, a (élet)tapasztalataiból is megfogalmaz bármit. Még mindig fiús a mosolya, holott mögötte már öt színházi évtized. Szeretném, ha lenne valós jelene, szerepe, ami egy ilyen színésznek egyszerűen kijár. Nem tetszik nézőként, hogy egy csoportos szerep, és egy kisebb karakterszerep vár rá ebben az évadban. Reménykedem Orlaiban!

Megjelent: 1038 alkalommal