Iza színházban járt - Kander-Ebb-Fosse: Chicago (Pécsi Nemzeti Színház)
hétfő, 17 október 2022 17:34

Kander-Ebb-Fosse: Chicago (Pécsi Nemzeti Színház)

Értékelés:
(51 szavazat)

Szex, pisztoly, pénz és talár

(Pécsi Nemzeti Színház – Kander-Ebb-Fosse: Chicago – 2022. október 15-i előadás)

A Chicago musical színpadra tételéhez két út vihet. Az egyik Fred Ebb (Maurine Watkins nyomán) eredeti története némi show-val fűszerezve, a másik nuku csilli-villi, sorok közé bújtatott társadalomkritika. A színháztörténeti írások szerint Pécsett az 1981/82-es évadban az utóbbi megoldást választották Eörsi István ostorozó dalfordításaival. A pécsi Nemzeti 41 év után azonban az első metódusra szavazott. Egy hajszállal sem maradnak el a magyar Musical Mennyország, a Madách Színház előadásai mögött. A produkció szórakoztat, előhívja a musical már meglévő referenciapontjait, és ugyan nem préseli a nézőt a székbe, de dúdolgatva, elégedetten lép ki a pécsi Király utcára. Tetszett.

A bemutató vezérelve: innovációba bújtatott tradíció. Akárcsak 41 éve, most is a Pécsi Balett táncosai nyomják a lépést, korántsem csak a Cella-tangót (Rónaki Nina, Frank Edina, Karin Iwata, Horváth Réka, Pintér Rebeka, Sárközi Edina). Tíz táncos és tíz balerina majdnem végig jelen van, és általuk Vincze Balázs koreográfus a sokadik pécsi előadás sikerkovácsa. Nagyon jól ismeri és használja a táncosait, ötletesen "fésüli össze" őket a prózai színészekkel, így a sajátjai képessé válnak prózai szerepre, de a prózai színészek sem vallanak szégyent táncosként. (Asszisztense most egyik táncosa, Szabó Márton, aki maga is fellép a darabban.) A „tömegmozgatás” ellenére is végig egyéni karakterek jelennek meg a színpadon.

Az előadás alkotói - akárcsak magam - garantáltan nem láthatták a 41 évvel ezelőtti előadást, de Bátonyi György díszlettervező és Fekete Katalin jelmeztervező legalább annyit nézegethette a régi előadásképeket, ahogy én. Menczel Róbert akkori színpadképe, az emeletes ketrecemelvény vékony rácsrendszerrel és Schäffer Judit jelmezeinek formái visszaköszönnek a mai előadásban. Ami ott szürke és natúr volt, az itt ezüstösen vagy aranyosan csillog. Ahogy a színészek mozdulataiban is felsejlenek a régi fényképeken megörökített gesztusok. Velma ugyanolyan sikkesen fekteti el lábait, amikor nekikeseredik, és ugyanúgy vonja őt Morton mama az ölébe. Szép, ahogy a régiek „átnyújtják” a stafétabotot.

A nem is olyan távoli múlt két zajos sikerű Chicago előadása - Bozsik Yvette és Alföldi Róbert rendezései - Baráthy György és Ugrai István durva szóhasználatú fordításait használták, a pécsiek Hamvai Kornél szöveget és Varró Dániel verseit, elég családbarát. Pedig az előadás nem nélkülözi a harsányságot, a játék keretét egy mulató varietészínpada adja, és pár illuzionista trükk is megjelenik az előadásban Kalányos Richárd révén. A színlap szerint porondmester, de inkább egy kabaré konferanszié végig kibeszél a közönségnek, lehet, inkább "beszól". Józsa Richárd friss és könnyed a szerepben, úgy tűnik, tényleg egy zenés mulatóhelyen vagyunk, ahol stand up comedy lesz.

Két eltérő karakterű, alkatú és életkorú színésznő játssza a versengő gyilkos nőket, akik most inkább cicaharcban állnak. Nem háború ez, hanem zenés csetepaté. Foki Veronika Roxie-ja fiatal, vérbő, rafinált, mindenre éhes, ráadásként teljesen gátlástalan, és jóval szívósabb Velmanál, ám valamiért mégsem haragszunk rá, hisz olyan, akár egy durcás gyerek, csak szexis kiscsaj közben. Stubendek Katalin Velmaja érett nő, korántsem emberevő nagymacska, az élet sokadik vesztesége után pragmatikusan fogadja újabb kudarcát, nem billenti meg különösebben, hogy megint a rövidebbet húzta. Továbblép, ebben a feldolgozásban el-és leverve, ez a Velma nem egy erős, ám annál ellenszenvesebb gonosz díva, majdnem szimpatikus a törtető és önközpontú Roxie-hoz képest. Abszolválják szerepük vokális kihívását, és úgy mozognak a balettkar közepén, hogy beleolvadjanak a profi lábúak táborába, holott Vincze nem adott felmentést számukra, különösen a látványos emelések alól. (Amit rendre az idei év Zorbája, Koncz Péter és Szabó Márton balettművész teljesítenek.) Hatásos Stubendek belépője, az All that Jazz, ahogy Foki előadásban is Roxie-dala, valóban „nagyban gondolkodik”.

Laklóth Aladár Billy Flynn szerepében megérkezett a pécsi Nemzetibe. Van benne valami bonvivános - jó ránézni egy fess férfiszínészre, akin valóban mutat a kétsoros öltöny és azt viselni is tudja -, de ott van alakításában a dörzsölt, pénz-és sikeréhes showman is, aki nem mellesleg ügyvédi talárt hord. Jó ritmusban váltogatja a tárgyalótermi pozőr és a szimplán jogszolgáltatást áruló üzletember hangját a figurában. Könnyedén énekel és mozog, ha a premieren még néha hibádzott is egy-egy ritmus, a lábában, csuklójában, csípőjében ott a táncos Flynn is.

Cook Megye börtönőre, Morton mama Szulák Andrea skatulya-szűk, csillogó egyenruhában, olyannyira, hogy leülni sem tud jelmezében, így igen kimért és szolid a mozgása. A hanghordozásában és színpadi gesztusaiban egy kápó és egy leszbikus kuplerájosnő kergeti egymást, akinek van humora és szexepilje. Mind énekhangjában, mind beszédhangjában nagyokat rekeszt, nem is marad el a hatás. Az ő szerepe most: egy budapesti díva a pécsi Színház téren, amit tökéletesen alakít.  

Amos Hart Götz Attila értelmezésében egy – majdnem - Kabos-féle esendő kisember. Képes megmutatni a-tól z-ig Roxie pipogya férje jellemét. A maga módján vicces, sebezhető, félénk, nem túl szép és nem túl okos ember, ráadásul manipulálható is, de az egyetlen a darabban, akiben semmi önzés. Megijedtem, mi lesz a Celofán-dallal, mert előtte a táncoslányok arcát bohóc fehérre festették, piros orrot nyomtak rá, és vicces süveget a fejére. De Götz megcsinálta a dalt, erős karakterszínész, és igen jól énekel. A vetélytárs, Fred Casely pici szerepében Takaró Kristóf, aki Buster Keaton mimikájával és egy gumiembert megszégyenítő mozgássorral veteti észre magát.

Mary Sunshine Vermes Tímea operaénekesnő, egy eredetileg kontratenor férfi szerepben. A karakter egy talkshow háziasszony kinézetű komika, aki nagyerejű pletykafészek média hatalommal. Az énekesnő Hofmann meséi Stella jelmezében jelenik meg, amit magam Eck Imre – a Pécsi Balett alapítója - előtti fejhajtásként értelmeztem, aki 1974-ben rendezte meg e falak között Offenbach operáját. Hab a tortán, hogy Eck Stella szerepében az 1981-es Chicago Velmaját léptette fel, Vári Évát. Vermes persze többször kivágja az Éj királynője magas c-jét, de a lehetséges tiszteletadáson túl apropója nincs annak, hogy ő játssza ma ezt a szerepet. El is veszti így Mary Sunshine figurája a darabbéli jelentőségét, a médiapiac gyilkos voltának lejáratását. A táncosok közül Karin Iwata, az Amerikába szakadt Hunyák Katalin epizódszerepében drámai perceket szerez Pécsett, igaz Wang-Shu néven „Ártatlan!”, és így is akasztják fel.
 
Nem maradhat ki a pécsi Nemzeti énekkara sem egy zenés darabból, Rubind Péter és Dékány Dominik egy –egy kis magánszámot is kapnak, és bizony a színpadi jelenlétük vetekedik a színészekkel a maguk egy percében. A Bókai Zoltán dirigálta zenekar nem hatott rám intenzíven, mert a pandémia és rezsicsapás után korántsem egy teljes, szimfonikus nagy zenekar játszik élőben, pedig a karmester vörös Chicago feliratú frakkjában majdnem elszáll az igyekezettől. Mindenesetre a színház igényességét jelzi, hogy élőzene van.  

A musical nem vitásan szórakoztató, zenés műfajú darab és Vidákovics Szláven rendező keze alatt ennek megfelelően történt a Chicago színpadra állítása. Egy vidéki színház működési struktúrájában, évadában egy ilyen produkciónak lennie kell. A színrevitel igényes és optimálisan szakszerű, pont arra támaszkodik, amije a pécsi Nemzetinek humánerőforrásban éppen van, a jó színvonalú csapatmunkára. Az output: nézői és színészi színház egyben, élvezetes és hatásos a produkció, amely a giccsen innen marad, és nem fáj, hogy nincs megtűzdelve társadalomkritikai elemekkel. Vagy mégis? Süvítenek a pisztolylövések, ropognak a gépfegyverek, csak úgy szállnak a levegőben a milliók, van némi szex, és mindezt jótékonyan elfedi a kilóra megvehető igazságszolgáltatási apparátus. Persze Chicagoban, a jazzkorszakban.  Az előadás főkaraktereinek színészei jól énekelnek és táncolnak, abszolút megfelelnek a műfaji követelményeknek, sőt, láthatóan kedvük is van ehhez a típusú színházhoz, ami átjön a zenekari árok felett, van az előadásnak gengszteres bája és lendülete.

Kép: pécsi Nemzeti cover-fotója

Megjelent: 1579 alkalommal