Iza színházban járt - Franz Kafka: A kastély (Vígszínház)
szombat, 29 október 2022 17:06

Franz Kafka: A kastély (Vígszínház)

Értékelés:
(63 szavazat)

Ébredés   

(Vígszínház – Franz Kafka: A kastély - 2022. október 25-i előadás)

Bölcsen lettem volna, ha a regényt ismerve érkezem az előadásra, és nem megy el az első félórám azzal, hogy valahogy felüljek Bodó Viktor Kafka Expresszére. Igen ám, de ha nem az előadás után olvasom a regényt, nem esik le az állam, hogy milyen abszolút mód adták vissza Kafka világát. Ráadásként olyan együtt alkotó csapatjátékot láttam a Vígben, mintha a Stúdió K vagy a Katona kis társulata lett volna a színpadon, ahol mindenki, mindig a helyén van. Sokadszorra éled a reményem, hátha visszatalál ez a színház és társulata a saját „helyére” a honi színházi palettán.

A történet levehető volt a regény ismeretének hiányában is, csak számomra nem voltak meg annak „finomságai.” Josef K. megérkezik „a kastély” melletti faluba, mert annak intézője földmérőként alkalmazta. Ugyan hívták és jött, de nem tudja a munkát felvenni, heroikus küzdelembe kell kezdenie, hogy a kastélyt védelmező és azt körülvevő falun, pontosabban annak lakóin át valahogy bejusson - helyesebben feljusson - a kastélyba. Akár egy partra vetett hal tekereg egy képzeletbeli, bürokráciának felcímkézett hálóban. A kastély megközelíthetetlen számára. Mit tehet? Megpróbál a falusiak közé betagozódni, és mégis önmaga maradni. Nehéz vállalkozása ez egy olyan közegben, ahol mindenki behódolt már a hatalomnak: a kastélynak.

A színpadot betöltő díszlet spirális fémforgó, egy hidakkal és átkötő lépcsőkkel teli hatalmas vasszerkezet, amely puszta látványával „kitárja” Kafka világát. Vészjósló monstrumként tornyosul a nézőtér fölé, a zsöllyében ülőket abszolút kiszolgáltatja a kastélynak, „alatta” vannak, szorongatja őket fémesen csikorgó mozgása.  

A díszlet feltárulása után színpadra robban Josef K-ként ifj. Vidnyánszky Attila - lassan unalmas a megállapítás -, de a sokadik szerepben, amely ráíródott. Kafka főhőseként jelenik meg, egy fiatalember, aki önmagát sem kímélve el akarja érni a célját. Testtartása, arckifejezése, színpadi aurája az első percben világossá teszi: tragédiát látunk, ennek az embernek az ügye reménytelen. Két órán át nézzük koncentrált színészi játékát, a valós „test vas elleni” küzdelmét egy láthatatlan dologért, érthetetlen akadályok között. Felzaklatók színpadi indulatai, mert figurája inas és szikár kívülről, de kutya szívós belülről. Tudjuk, itt nem lehet nyerni, mégis hinni akarunk a győzelmében, mert elszántsága fanatizál. Abszolút helyén van ifj. Vidnyánszky mindig forrponton lévő energiaszintje, az elképesztő, inkább nyaktörő mozgássorai, mert az előadás azokat becsatornázza. Rögzül bennünk játéka, a felszínen lobogó harc, amit egyre fáradtabban és kétségbeesettebben vív belül. Bodó rendezői agyán túl az előadás emiatt él, mert a színháznak van egy ifj. Vidnyánszky Attilája, aki a nézőket vak rajongásra vagy merev elutasításra sarkallja, de sosem hagyja hidegen. Egy aktuális Víg-sztár, aki persze antisztár. Okosan óvja is magát, miközben konok daccal megy előre. Mindegy mit beszélnek, milyen címkéket aggatnak rá, neki csak egy harca van és csakis önmagával, de az élet-halál harc a színházért.  

Ahhoz, hogy ifj. Vidnyánszky fényes színpadi csillag legyen, sok kis csillagnak kell mellette erős fénnyel égnie az előadásban. Ez is megvan, Bodó kihozta a Víg színészeiből azt, ami amúgy ott van bennünk, csak éppen az utóbbi időkben nem gyakran használták értő igénnyel.(Ahogy például tavaly Béres Attila is a Kabaréban,)

A főszereplő kivételével majdnem mindenki több karakter bőrébe bújik, és remek epizódalakítások születnek. Borbiczki Ferenc és Karácsonyi Zoltán – bocsánat! – végre „látszódik” a színpadon, humoruk, jelenlétük van, ahogy Zoltán Áronnak is az általa életre keltett elrajzolt, groteszk figurában, akár pár éve Hugóként a Liliomban. Bölkény Balázs két homlokegyenest más figurát hoz temperált játékkal. Erős a színpadi kisugárzása, érdekes színészi karakter, és őt nézve a színpadon ugyancsak eszünkbe jut, hogy Cserhalmi György volt osztályvezető tanára.      

Kovács Patrícia most nem csak egy „jó nő”, hiteles színészi játékot mutat, Bach Katánál végre érvényesül a legfőbb színészi eszköze: a szelíd öntörvény. Mindene játszik, a szoknyája aljától a kisujján át a repkedő hajtincséig, jelen van, lüktet. Radnay Csilla a kocsmárosné szerepében egyszerre durva és esendő, dörzsölt és buta, kihasznál és kihasználják, ráadásul oly meghökkentő külsővel – Nagy Fruzsina és Pattantyús Dóra fantáziáját dicséri -, hogy pár percig azt hittem Balázsovits Editet látom, aztán megszólalt. Varga-Járó Sára e.h. macskaszerű mozgásával Pepi, egy rossz nő szerepében érdekesre játssza a maga három  percét.      

Méhes László és Hegedűs D. Géza  Víges "öregekként" könnyedén illeszkednek Bodó színpadi víziójába, stimulálja őket – különösen Hegedűs D.-t -, hogy most egy színházi óriáskerék pici forgói ők, nem nekik kell vinni az előadást. Kidolgozott színpadi játékuk, meghökkentő karaktereik erős tartópillérei a megelevenített kafkai világnak.

Lassan Orosz Ákos is „régi" tag már a színházban, sok-sok remek kabinetalakítással a háta mögött. De nagyon elbírna már ebben a teátrumban is egy rászabott, jelentős főszerepet, ahogy Maladype Színházban, ahol hosszan vezető színész volt. A benne megbújó - minden színpadi jelenésében megmutatkozó – csendes alázattal kevert belső égés, biztos szakmai tudás alapján a harmincas korosztály legjobbjai között van, ráadásul egyedülálló markerekkel. Egy új Garas Dezső, aki persze valójában I. Orosz Ákos.

A Ledarálnakeltűntem óta figyelem Bodó Viktor munkáit, jó másfél évtizede ha itthon dolgozik, mert színpadra álmodott víziói Európa-konformak, kelendőek a határon túl is. Szeretem a mindig komplex előadásmódját, azt az összművészeti produkciót, ami az éppen aktuális alkotócsapatával látszólag erőlködés nélkül csusszan ki a kezei közül. (Jó, az Örkényben a tavalyi – számomra - öncélú és foghatatlan 33 álom című előadás kiütött nézőként, de A kastély most kompenzált.) A díszlet (Scnábel Zita), a mozgás (Duda Éva koreográfiája), a zene (ezen az estén Klaus von Heydenaber), a videó-és hang (Varga Vince és Keresztes Gábor), a világítás, fénytechnika (Csontos Balázs) fogaskerekekként illeszkedő részalkotások, és minden rész színesíti a színpadi vasforgót, atmoszférát ad az előadásnak.

Bodó nem vállalta túl magát, „csak” a regény gondolkodó-alkotó elméken átszűrt interpretációjára törekedett, de végig megvan az érzés: „kafkai világban élünk.” Az egyetlen politikum, hogy belemagyarázás nélkül érezzük mennyire vágyunk konszolidációra, mert Josef K. kilátástalan küzdelmével azonosulunk, hisz megvan a magunk kastélya, és a kastélyt védelmező otromba falubelieken át az ellene való - értelmetlennek látszó - harcunk. Aki jól olvassa Kafkát tudja, hogy nagyon is van humora, és ez az előadás most példásan bizonyítja ezt, megkeresi a benne lévő komikumot.

A rendező társulattá rántotta össze a Víg színészeit, és mindenki igazodik Bodó elképzeléséhez. Vitathatatlan a tudásbéli és a teátrumi hierarchián belüli különbség a szereplők között, de most nem az egyéni kiragyogás a fontos, hanem az, hogy tökéletes kamarazenekarként muzsikáljanak. Van egy jelenet, amikor színpadi körmozgásban a színészek „zakatolnak a kerekek”-et imitálnak, s ez a produkció abszolút szimbóluma.

Remélem, a filmes attrakciókon végre túllépve, hosszú álmából ébred lassan a színház, újra igényességgel bíró polgári (nép)színház lesz. Ehhez most Bodó Viktor masiniszta erősen a jó vágányra lökte őket.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Megjelent: 1960 alkalommal