Sejtettem, hogy a Central Academy of Drama nem a kínai Nemzeti Színház. Már tudom is, hogy 1950-ből a Kínai Népköztársaság első színházi felsőoktatási intézménye, és még mai is közvetlenül az Oktatási Minisztérium, a Kommunista Párt irányítása alatt áll. Ha jól böngésztem web-oldalukat, a darabot rendezőként jegyző – 1977 óta tanító - Liu Libin a kínai Vidnyánszky Attila. A Central Academy of Drama (egyetem) alelnöke, egyben végrehajtó bizottságának elnöke is, annak professzora, doktori témavezetője, a Kínai Drámaművészeti Intézet Előadóművészeti Bizottságának ügyvezető elnöke, az Ázsiai Színházi Oktató Központ alelnöke, az Állami Képzési Hivatal tagja. És persze tisztségviselő a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottságban is. Az egyetemen színpadra vitt számos Shakespeare drámát, a Három nővért, több musicalt – például a Fame mandarin változatát - és operát.
A Faust Németország – talán - legnagyobb költője, Goethe életműve, közel hatvan évig írta, az európai szépirodalom egyik alapköve. Nagyon leegyszerűsítve: a lelkét tudásra (hatalomra) cserélő ember meséje, aki az előbbiek megszerzésért szövetséget köt az ördöggel, hogy aztán megküzdjön nihilizmusával. Az első részében az ifjú Gretchennel/Margittal megélt tragikus szerelmét követően Faust egyezségét köt az ördöggel, a második részben megosztja a közügyek világában szerzett tapasztalatait, közte találkozását a trójai Helénával.
Éppen a MITEM-en láttuk Silviu Purcărete egészen különleges Faust-értelmezését, a pokoli bált, a Walpurgis éjt, és Ofelia Popii színésznőt Mefisztopheles szerepében. Előtte ott volt nekünk Schilling Árpád rendezte, Máté Gábor - Kulka János párosával készült Katonás változat. A dráma színrevitelével jogosan volt - korábbi színházi élmények alapján - elvárásom.
A történet Sun Daqing díszlettervező áttekinthető, szellős – szinte üres – színpadképében játszódott, sötét háttérben a színeket a felülről fejjel lefelé belógatott – épületet, tájat imitáló - díszletlapok és függönyök adták. A jelmeztervező, Chen Xiangqun a világ bármely táján értelmezhető, egyszínű, fekete-fehér-arany-piros jelmezt adott az öt szereplőre, középkort idéző díszítésekkel. Már Suzukinál feltűntek a kerekesszékek, itt is, Heléna világítókerekes elektromos rolleren érkezett vissza szülővárosába. (Lehet, a kerekesszék valami távol-keleti jelentéstartalommal bír?) A zsinórpadlásról alakzatban alábukó hatalmas szalagfüggönyök, a színpadközepén lévő kis manézs miatt az előadás bírt némi cirkuszi érzettel. A trójai háború és Heléna története már-már parodisztikus volt, ahogy a duzzogó Heléna nem értette, ha visszajött miért nem fogadják kitörő örömmel, mert mi az a kis botlás, hogy faképnél hagyta férjét, Menelaoszt, ami miatt elpusztult városa. Hu Di egyszerű mozgássorai a manézsszerű központi dobogón, rajta, előtte, körülötte játszódtak, a helyszínváltozást, az időmúlást a színpadi forgó érzékeltette.
Ez a Faust előadás véletlenül sem volt egy „kaland”, inkább egyetemi tanteremelőadás, amelynél érthetően a darabot kivonatolni kellett, és ötletesen, ám költséghatékonyan színre vinni. Nincsenek felvonások, de még részekre tagolás sem, 120 perc egyben. Nyilván nem volt alkudozás az Úrral Faust lelkéért, és valahogy Faustnak csak önmagával volt gondja, amelybe néha beleszólt Mefisztopheles. Nem volt Föld szelleme, Boszorkány, Homunculus, klasszikus Walpurgis-éj, Thalés, Néreus és Próteus jelenet, Heléna egyedül találkozott Fausttal, a Bűn, a Gond, a Nyomor, a Baj éppen csak a hangszórókból köszöntek be. És lehet, elfáradtam a végére, de Mephistopheles bukását sem láttam valami hangsúlyosan.
Úgy tűnt, öt nagyon fiatal, dinamikus színész vagy hallgató állt a színpadon, a szöveget – a fülünknek egyszerre pattogó és csicsergő sorokat - kivetítőn lehetett követni, nem éppen költői fordításban. Faust nem volt mélabús, ahogy Mephistopheles sem elegánsan ironikus, inkább gúnyoros. Nem éreztem, hogy két erős, egymásnak feszölő akarat lenne a Faustot és Mephistophelest megformáló színész színpadi összecsapása, ami „tartaná” ezt a Faust-előadást. Nem derült ki, hogy Liu Libin miért feküdt neki ennek a monumentális - hangsúlyosan európai kultúrkörbe tartozó - műnek, mi érdekelte benne? (Persze Európa is kacérkodik szecsuáni történetekkel, meg Turandottal.) Azt még elfogadtam volna, hogy öt színész játssza el a darabot, de a mai színpadtechnika mellett, az elektromos rolleren túl számos „segédeszköz” állt volna rendelkezésre.
Ráfognám ezt a szövegkövetésem eshetőlegeségére, de a körölöttem ülő kínai nézők, akiknek nyilvánvalóan nem volt nyelvi korlátja végig a telefonjukat nyomkodták vagy felvételeket készítettek, hanem éppen fennhangon tárgyaltak valamit, jó esetben a látottakat. Vagyis nem kötötte le őket az előadás. Mondanám, hogy nem baj, a japán színház után láttam kínai színházat is, de ez nem igaz. Kínai művészek az anyanyelvükön felmondták – néha előadták - azt, amit maguk hangsúlyosnak találtak a Faustból. Újabb csalódás a 10. Színházi Olimpián, és nem tapasztaltam a nézői üdvrivalgást sem.
Fotó: a Nemzeti Színház műsorismertetőjének illusztárcijója