A Pesti polgár gazdag és rétegzett est, élmény átélni az előadóval – egyszerre ünnepelve és gyászolva – azt a világot, amelyet a történelem elsodort, de amely emlékeiben, dalaiban és irodalmában mégis velünk maradt. Tisztelgés a századforduló Budapestjének szellemisége, egyben az orfeumok világát kiválóan értő és érző Benedek Miklós előtt. Fesztbaum büszkén említi, hogy műsora ihletét a Budapest Orfeum adta, és apropója a fejhajtás annak szellemi atyja, egykori színésztárs előtt. Ugyanúgy, ahogy jó negyven éve a Budapest Orfeum című előadás alkotói, Fesztbaum Béla sem csupán a 20. század első felének irodalma zenéje, humora eszenciáját ragadta meg, hanem az emberi sorsok mögötti fájdalmat és a puszta, „csak úgy” létezés szépségét is.
A díszlet egyszerű, de funkcionális: korabeli kávéház belső, amely a pesti polgár miliőjét idézi meg újságokkal, zongorával, néhány személyes tárggyal. A fények finom használata és a zenei aláfestés segít az idő és tér érzékeltetésében, miközben a hangsúly végig az előadón van. A letisztult látványvilág lehetővé teszi, hogy a közönség figyelme a szövegre és annak érzelmi mélységére összpontosítson. Míg a zenei kíséret élővé és lüktetővé teszi az előadást, Termes Rita zongorakísérő egyenrangú színpadi alkotótárs, végig támogatóan koncentrál, miközben a zongorajáték mellett számos más zenei effekttel kíséri az előadást.
A műsor gerincét a Nyugatosok hatják át, jelesül Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes írásai és a Vígszínház házi szerzője, Molnár Ferenc. A kuplék, dalok Zerkovitz Béla, Szirmai Albert, Márkus Alfréd, vagy épp Darvas Szilárd tolla alól kerültek ki, és megelevenednek a hajdani nagyszerű konferansziék is: Nagy Endre, Békeffi László és Kellér Dezső. Fesztbaum Béla gondosan válogatta össze anyagát, amelyben irodalmi szövegek, személyes anekdoták és dalok váltják egymást, sallangmentesen felidézve a pesti polgár eszményét – a Párizsra kacsingató eleganciát, a kifinomultságot, de ugyanakkor a melankóliát és a tragédiákat is, közben érzékenyen cserélgetve a humort és a lírát. Egyik pillanatban mosolyt csal az arcokra egy Molnár-anekdotával, a következőben megrendülést a Don-kanyarban ott maradt sok-sok „drága kis hadnagyom” miatt. A színész összeállításának szép gesztusa, hogy nemcsak a "nagyvárosi embert" idézi meg, hanem annak esendőségét, csalódásait is.
Fesztbaum zenei tehetsége eddig sem volt titkolt (KES és A Grund), most is megcsillogtatja énekesi képességeit. Az ehangzó dalok nem puszta betétek, hanem szerves részei a történetmesélésének, összefoglalják vagy ráerősítenek a szöveges részek gondolatiságára. Egyszerre színész, mesélő és énekes, és e szerepek szimultán betöltésének feladatát természetes könnyedséggel oldja meg. Az előadás intimebb pillanataiban úgy tűnik, mintha egy kávéház sarkában, egy pohár bor vagy fekete mellett idézné fel a történeteit, az előadásmód közvetlensége miatt estje nemcsak szórakoztató, hanem személyes élménnyé válik. Jól áll neki a „cukrozott epe, finom rosszmájúság” (Kosztolányi), a kort jellemző irónia, amely ott lakozott minden pesti polgárban. Semmilyen direkt párhuzam megélésére nem késztet, mégis szomorúsággal tölthet el, mennyire más és alpáribb ehhez képest a mai humor, hogy csak a Turul és a vitézi rend köszön vissza abból a korból, és nem az akkori pesti polgárok intelligens humora, erkölcsi ethosza: „csak ember légy mindig és ember maradj”.
És ne felejtsük azt sem, az előadó doktori címet szerzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, disszertációja Ditrói Mórról, a Vígszínház első művészeti igazgatójáról írta: „Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik” címmel. Témavezetője egykori osztályfőnöke, Marton László volt, színháza egykori igazgatója. Vagyis Fesztbaum Béla saját személyével hitelesíti előadását, egy humán felkiáltójel, aki megmutatja miként kell ma emberként és polgárként élni. Harminc éve egy színházban szolgálni türelemmel és alázattal Tháliát, csendesen beépülni a falak téglái közé, ahogy az elődök: Pálos György, Tomanek Nándor, Szatmári István…..és a vendégként Zerkovitzot és Molnárt ott játszó Benedek Miklós.
Fotó: Vígszínház
