Nagy Feró lehetett Laborc az István, a királyban és Berger a Hair című musicalben, ráadásul a ’80-as években írt zenei anyaga bakeliten kijött, és ősbemutatóra is sor került 1987 januárjában az Egyetemi Színpadon. A zenész a Beatrice együttes frontembere maradt, és egy formabontó művészi produktum szerzői címét is magának tudhatja.
A szövegkönyvet most Krasznai Vilmos, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz jegyzi, egy Hamlet-kollázst ollózva össze Arany János és Nádasdy Ádám fordításai alapján. Nem remegett az iPad a kezükben, amikor Shakespeare drámájához nyúltak, újra nem értelmezték az eredeti darabot, de előadásukkal új értelmet tettek hozzá. Igaz, veszélyesen ugrál a történet cselekménye, egyes jelentek elmaradnak, szereplők kiesnek, de mégis összeáll a dán királyfi sztorija. Zenész-szerzőkről szólva, Billy, a kölyök lényegesen jobban járt, mint Hamlet. Neki Bob Dylan Sam Peckinpah ’73-as filmjének mellékszereplőjeként (az Idegen) a rocktörténet talán legszebb halál-dalát írta meg, a Knockin' on Heaven's Door-t. (Jó, a Volt egyszer egy Vadnyugat Ennio Morricone komponálta Harmonika-dal mellett.) Ellenben Nagy Feróék zenei anyaga embert próbáló, inkább szólókra és kórusra írott koncert, csak a Rice keménymagjának okozhat gyönyört. Éles felütés, hogy az előadás Cseh Tamás Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről című melodikus dallamaival kezd, és további kontrasztnak behozzák Händel zenéjét is.
Újjáéledése a darabnak, hogy Novák Eszter és Selmeczi György 2024-ben végzett zenés osztálya lehetőséget látott bele, és a pályakezdés teljes hevével „magáévá tette” azt. Vélhetően, mert a szereplők és a rendező, Krasznai Vilmos megérezte, a dalszövegekben ott bujkál jelen politikai-társadalmi állapotunkra lebontható aktualitás: „eszedbe véssük a lényeget, ellenünk te semmit meg nem tehetsz”, „büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó, minő veszély, hogy ez ember szabad!".
Igazi camp már a szereposztás is, amelyhez Krasznai Bora jelmezei tökéletes formát adnak. Turi Péter Hamletje inkább Kevin (Lynne Ramsay Beszélnünk kell Kevinről című mozija), aki nem akar már wittenbergi diák lenni. Szürke, nagyfiús öltönye alatt kárómintás mellény, lábán világoskék tornacipő, és kegyetlen gyilkos, miközben testben egy kisfiú maradt. Sas Zoltán Gertrudja kicsit a filmbeli Eva, aki a saját bánatával és mardosó felelősségével küzd, vajon mennyiben az ő hibája, hogy egyszem fia ilyenné lett. Szép megoldás, hogy nem használ nőies gesztusokat, langaléta termetével, szögletes mozgással, szinte lefagyott mimikával adja az aggódó anyát. Hamlet a darabban nem apjáért, magáért vesz revánsot, rohad az államgépezet, elvették arra érdemtelenek a még meg sem szerzett trónját, és különben is, ne legyen senki boldog a posványban, amikor ő boldogtalan. Claudius szerepében Liber Ágoston, akár a This is Tom Jones ’70-es évekbeli showból lépne elő, ezüstszállal átszőtt, testre simuló fekete dzsörzé dresszében maga a manipuláció. A trónbitorló nagybácsi nyugodt lehet, tudja, férfi szexepiljével a tömeg őt akarja, egy karátos mosollyal feszülős nacijában lehenger bárkit.
Ophelia szerepe kicsit légüres térben áll, egy gyereklány, akit különböző üzenetekkel küldenek ide meg oda. Gálhidy Sára alakította Ophelia néha basszusgitárral a nyakában, néha gordonkával a térdei között tűnik fel, rácsodálkozhatunk szóló és duett számaiban is iskolázott hangjára. Bátyja, Laertes karaktere hasonló sorsra jutott, Kerek Dávid alakította figura éppen csak meghalni érkezik haza külhoni egyeteméről. Apjuk, Polonius szerepében Vatamány Atanáz lehetőséget kapott némi színpadi villantásra, mindent megoldó, simulékony állami emberként biztos nem véletlen püspök lila öltönye, ő talán az államgépezet és az egyház egybeforrott képviselője. Régen, Patkós Márton pályára lépésekor hallottunk utoljára – aminek lassan tíz éve – ilyen csodás színpadi orgánumot.
Rosencrantz, Guildenstern és a „színtársulat” szerepében Kerek Dávid és Fülöp Kristóf alakította karakterek dramaturgiai követelmények, Shakespeare darabjában a közel kéttucatnyi szerepet – már, amit nem húztak ki – most heten játsszák, ráadásul zenés változatban. Mind a hét fellépő játszik hangszeren, több hangszeren is, maguk adják az estén az élő zenei kíséretet, egy saját maguk álmodta furcsán aszimmetrikus, mintha összezuhant faemelvényen egyensúlyozva, küzdve a talpon maradásért is. Kell is az előadás alapmondanivalójához: “Mert nem az a nagyság, hogy csak a nagy célokra mozdulunk, hanem hogy nagyot teszünk kis ügyért is, ha az becsület dolga.”
A produkció korántsem hibátlan, de lendületes, meghökkentő, és ami a fő, leköt. Az alkotók a játékosságot, az alkotói gondolkodást hozzák vissza elszomorodott színházi életünkbe. Bohóságot, bátorságot, szenvedélyt és képzeletet. És az ő átfűtött szenvedélyük átfűti a nézőket is. Érezni, hogy a színpadi dobogón már színházi emberek állnak, akik értik és érzik a színpad lehetőségeit, Novák Eszter és Selmeczi György a jövőt nevelte föl bennük. Egy olyan pályára, ahol minden ütést állni kell, amint az elhangzik egy dalban. Ezt már maguk is tudják. A társulati lét felhígulása, az alig élő-lélegző színházi tanműhelyek hiányában létrehozták maguknak a SICC Production nevű formációt, együtt próbálnak pályára lépni, az egyetem után színházi térben maradni. Ad abszurdum ezzel még Nagy Feró magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetésének is némi legitimációt adva.
Fotó: Akvárium Színházi Műhely