Mary Shelley szegény, aligha sejtette, hogy regénye egyszer majd a mesterséges intelligencia és génsebészet korának használati utasításává válik. Pedig ez történik. A 21. században a teremtés mítosz amúgy aktuálisabb mint valaha. A kérdés változatlan: ha az ember megteremti azt, amit nem tud sem szeretni, sem kezelni, ki viseli a következményeket? A teremtmény vagy a teremtő? A válasz most az: a közönség.
Frankenstein, a „klasszikus szörnykép” alakja, sokakat csábít újra és újra. Kenneth Branaghnak majdnem a karrierjébe került a Shelley regény filmes adaptációjával való flörtölés a ’90-es évek közepén, míg de Nironak a Lény megformálása egyik legnagyobb filmes bukását hozta. Mundruczó Kornél több évtizedes színpadi feldolgozása éppen reneszánszát él, nála a Lény nem laboratóriumban születik, hanem kortárs társadalmi közegben. A tudósa egy érdektelen apa, a Lény egy kitaszított, traumatizált fiatal. A Proton Színház húsz éve vizsgálja makacsul a színpadon azt a kérdést, hogy ki hozza létre a „szörnyet”, az egyén vagy a közeg? Válasza: mindig a közösség terméke.
A Vígszínház mostani előadása nem klasszikust restaurál, hanem példázatot illusztrál. Hegymegi Máté rendező nem hisz a romantikus villámlásban. Nála a tudós nem démoni géniusz, hanem a felelősséget kerülő, önmagába szerelmes modern ember. Létrehoz valamit, aztán úgy tesz, mintha nem ő volna az apja. Ismerős társadalmi magatartás. A Teremtmény – mert ma már illik udvariasan nevezni a szörnyet – itt nem gonosz. Ezt a luxust a társadalom biztosítja számára. Kitaszítják, félnek tőle, nem hallgatják meg, mire ő pontosan olyanná válik, amilyennek képzelték. A civilizáció önbeteljesítő jóslata.
Fekete Anna díszlete hatalmas hajóroncs, tudattalanba süllyedt fregatt, melyet a Vígszínház teljes gépezete szorgalmasan szét- és összeszerel. Forog, emelkedik, süllyed, csattog, zúg. A technika derekasan dolgozik, csak épp a művészet marad néha műszak utánra. Úgy érezni nem előadást látunk, hanem a színpadgépészeti szakosztály ünnepi főpróbáját. Kálmán Eszter jelmezei ügyesen időtlenek: tegnap, ma, holnap. Ujvári Bors és Keresztes Gábor videó- és hangbejátszásai olykor nem hozzátesznek, inkább elvesznek. De hát a modern színház egyik alaptétele lassan az, hogy amit el lehet mondani, azt inkább vetítsük.
Orosz Ákos Victor Frankensteinje figyelemre méltóan visszafogott. Nem őrjöng, nem tépi haját, nem csapdos villámhárítóval. Hivatalnoki precizitással pusztít. Ettől félelmetes. A gonoszság gyakran adminisztratív természetű. Ifj. Vidnyánszky Attila a Teremtmény szerepében az este középpontja. Nem maszkírozott szörnyalakot játszik, hanem sérült lelket. Mozgása egyszerre groteszk és lírai, hangja panasz és vádirat. Ha az előadásnak van valódi szíve, az benne dobog.
Medveczky Balázs Walton kapitány szerepében keretezi az előadást, de nem marad puszta narrátor: jelenléte finoman jelzi, hogy a mérhetetlen emberi kíváncsiság és a tömegből való kitűnés vágya miatt ez a történet újra és újra meg fog ismétlődni. Radnay Csilla Elizabeth, Frankenstein menyasszonyaként nem csupán áldozat, hanem az elveszett normalitás képviselője, rövid jelenléte is súlyt ad a tragédiának. Méhes László Alphonse, Frankenstein apja alakja a polgári rend illúzióját hozza – azt a világot, amely nem érti, mi készül a laborban. Horváth Szabolcs a gyerekkori barát, Clerval karakterében a humanizmus utolsó képviselője: az a figura, akit a történet szükségszerűen elsodor. Varga-Járó Sára Justine-ként – a Franlenstein család mindeneseként – megrendítően egyszerű eszközökkel mutatja meg az igazságtalanság mechanikáját. Nagy-Kálózy Eszter (Waldman professzor, majd a Bíró kettős szerepében a tudomány és az ítélkezés hideg racionalitását köti össze. Míg a hajósok kara, a Walton-legénysége (Zoltán Áron, Szántó Balázs, Bölkény Balázs, Dokus Molnár András m.v., Laczkó Bálint e.h., Steenhuis Raul e.h.) kommentál, mozog, sodródik – ahogy a tömeg szokott, nem puszta háttérként, hanem kollektív tudatként működik.
Hegymegi Máté most azt állítja, az ember teremt, majd hátralép – és ettől kezdve minden történik magától, vagy inkább ellenünk. Az előadás legfőbb állítása, hogy az ember előbb cselekszik, utóbb gondolkodik. Ebben nehéz volna vitatkozni vele. Csak az a baj, hogy a felismerés nem új, a színpadi megfogalmazás pedig ritkán emelkedik a korrekt illusztráció fölé. Sok munka van benne, tisztességes erőfeszítés, komoly apparátus – emlékezetes este kevesebb. A néző távozóban mégis elvihet magával egy kérdést: ha egyszer valóban életet tudunk teremteni, lesz-e bennünk több felelősség, mint Victor Frankensteinben? A látottak alapján erre sem a tudomány, sem a színház nem ad megnyugtató választ.
Színlap: https://vigszinhaz.hu/hu/produkciok/frankenstein_a_modern_prometheusz
Fotó: Dömölky Dániel
