A szöveg alapját Szophoklész adja, de Alexander Sekulov dramatikus átirata nem régészeti munka, hanem a mai közéletre hangolt siratóének. A történet közismert: Théba pestisben fuldoklik, a király nyomozni kezd, s végül megtalálja tettesként önmagát. A plovdivi változatban a hangsúly nem a végzeten, hanem a körülötte nyüzsgő kommentátorokon van. Azokon, akik a tragédiából hivatást csinálnak. Milyen aktuális ma ez is!
A forma látványos, szertartásos, olykor túláradó. Diana Dobreva rendező azon kevés alkotók közé tartozik, akik nem félnek a nagyszínpadtól. Tud vele bánni, mint karmester a zenekarral: ha kell tömeget mozgat, képet komponál, zajt és csendet váltogat. Nála a tragédia nem szobaszínház, hanem közösségi rítus. Ez egyszerre erénye és veszélye: ahol ennyi az eszköz, ott könnyű túlhangszerelni a szenvedést.
Mira Kalanova díszlete monumentális és szimbolikus. Rideg, mozgatható, romszerű tér, amely egyszerre idéz palotát, rommezőt és politikai tribünt. Nem otthonos hely, mert a hatalom sosem az. A tér inkább csapda, mint lakhely. Minden bejárat kijáratnak látszik, nota bene egyik sem az. Marina Raichinova jelmezei időtlenek, de tudatosan nem „antikok”. Nem lepelmúzeumot látunk, hanem civilizációs törmeléket: katonai, papi, udvari és mai viseletek visszhangjait. Mintha a történelem ruhatára szakadt volna rá a szereplőkre. Ez a megoldás ügyesen jelzi, hogy Théba minden korszakban újranyit. A látványvilágnak fontos része a fény és a multimédia, árnyképek, ellenfények dolgoznak azon, hogy a történet ne csak elhangozzék, hanem ránehezedjék a nézőre. Ez néha megrendítő, néha dekoratív. (A mai magyar színház egyik állandó kísértése, hogy amit nem tud elmélyíteni, azt kivetíti, lehente valamit elcsenni a bolgároktól.)
A címszereplő Konstantin Elenkov áll az előadás tengelyében. Oidipusza nem heroikus pózszobor, hanem fokozatosan széteső államférfi. Kezdetben biztos, fegyelmezett, a nyilvánosság nyelvén beszélő vezető. Aztán minden mondatából kihull a bizonyosság. Elenkov nem a vakság pillanatát játssza jól, hanem az odáig vezető utat: amikor az ember még lát, de már nem ért. Elenkov a bolgár színjátszás karakteres alakja, a Plovdiv Drama Theatre vezető művészei közé sorolják, pedig nem harsány sztáralkat, inkább súlyt hordozó színész. (Két éve Odüsszeuszként láthattuk a MITEM-en: https://izaszinhazbanjart.hu/2024-aprilis/item/754-homerosz-muve-nyoman-alekszandr-szekulov-odusszeusz )
Diana Dobreva nemcsak rendezőként, hanem szereplőként is jelen van. Ez mindig kényes vállalkozás: ritka, hogy valaki kívülről és belülről egyszerre pontosan lásson. Dobreva esetében azonban a kettős jelenlét inkább koncentrációt teremt. Színészként fegyelmezett, szuggesztív, rendezőként nagy ívű. Persze a társulat egésze fegyelmezett, erős kórusként működik. A mellékszereplők nem külön portrékat rajzolnak, hanem a hatalom környezetét: papokat, hivatalnokokat, rettegő polgárokat, hangos jósokat. Ebben az előadásban a tömegnek arca van, de lelkiismerete kevésbé.
A produkció ugyanúgy hisz a látványban, mint a csöndben, ritka szép előadás, mert szenvedéllyel vesz komolyan egy klasszikust. Ennek eredménye, hogy az Oidipusz és a próféták nem poros irodalmi emlékóra, hanem ideges, mai politikai parabola arról, hogyan termeli ki minden korszak a maga vak vezetőit és zajos jövendőmondóit, hogy a végzet olykor nem az istenek műve, hanem a körülöttünk fecsegő embereké.
Színlap: https://mitem.hu/program/eloadasok/oidipusz-es-a-profetak
Fotó: Georgi Vadnev
