A filmélmény alapján már évadhirdetéskor filozófáltam azon, vajon miért akar Zsótér és a budaörsi színház ezzel a sztorival bíbelődni? Hisz Pedro Almodóvar egyik legvitatottabb alkotása, hiába nyerte el az Oscar-díjat, minden elképzelhető spanyol filmdíjat, a César-díjat, a BAFTA-díjat, a Golden Globe-ot, Cannes-ban a legjobb rendezés díját, és az Európai Filmdíjat is.
Manuela fiát, Estebant egy autó halálra gázolja, miközben autogramért fut Huma Rojo színésznő után a Vágy villamosa madridi előadását követően. Az anya hátrahagyott naplójából merít vígaszt: "Tegnap anyám egy fényképet mutatott nekem. A fele hiányzott. Úgy érzem, az életemből is hiányzik ez a rész." A fiú apjáról írt, akit Manuela eltitkolt előle, nehéz lett volna megmagyarázni, hogy az apának nálánál nagyobb a mellbősége, transznemű és Lolának hívják. A magára maradt asszony tizenhét év után visszatér Madridból Barcelonába, ott is a transzvesztitáktól hemzsegő kikötőbe, hogy megkeresse Lolát, vagyis a fia másik részét, hogy elmondja neki volt egy fiuk, aki halott. Kutatása közben extrém életű emberekkel találkozik, egy hajdani baráttal, aki kamionsofőrből nőimitátor prostivá vált, egy leszbikus színészkirálynővel, egy arisztokrata képhamisítónővel és annak – Lolától várandós – AIDS-es apáca lányával. A kaland végén Manuela „visszakapja” gyermekét, igaz nem a mesébe illően, hanem kissé morbid módon.
A színlap szerint Ambrus Mária és a rendező fordította le Samuel Adamson színpadi szövegkönyvét, Ungár Júlia dramaturggal közösen összerakott történetük a szereplők egymásba kapcsolódó életéből egy folyamatos érzelmi és gondolati ívet rajzol fel, elkerülve a sztoriból fakadó melodramatikus túlzásokat. Ehhez az Art Nouveau stílusjegyeit viselő pompás látványvilágot teremtett a jelmeztervező Benedek Mari a díszlettervezőként is közreműködő Ambrus Máriával közösen. A színpadi tér funkcionális, a hátsó fal egy aszimmetrikus vonalvezetésű, forgatható – tükör és matt zománc anyagú – geometrikus alakzat, az elemek mozgatásával valósulnak meg az idő- és helyváltások. A jelmezek a szereplők társadalmi és érzelmi állapotát tükrözik, extrém mód színesek és mintásak, vagy egyszínűek, ám paradox módon ez utóbbiak erősítik jobban az érzelmi hatást. Például Huma Rojo színésznő fekete-drapp ruha-kabát kreációja, Agrado a nőimitátor semleges kék Chanel kiskosztüme. Lelkes Botond zenéje észrevétlenül ad különös atmoszférát az előadásnak. Összességében egy kimódoltnak tűnő, tükörfényes, de mégis harmóniát sugalló színpadi világot látunk.
A történet a jelenben játszódik, a szereplők a maguk módján mind szakítottak a társadalmi normákkal, a hagyományos nemi szerepekkel. Színházat látunk a színházban, feldereng Joseph L. Mankiewicz Mindent Éváról című filmje, amelyben a főhősnő A vágy villamosában szeretne szerepet kapni, elhangzik Tennessee Williams drámájának több részlete is. A sokfelé ágazó történet nem válik kaotikussá, összetartja egy központi gondolat: az anyai, női áldozatkészség, legyen az biológiai, vagy akart és vállalt női szerep.
Estebanon kívül három férfit ismerhetünk meg, a Vágy villamosának Kowalsky-ját alakító színészt, Lolát és Agradot, míg egy Alzheimer-kóros apáról csak hallunk. Esteban írónak készül, Truman Capotet olvas, így az író külsejét kapta, Harold Halma híres díványos portréfotójának mintájára. Juhász Vince szelíd, nyitott, valóban szerethető, de tragikus sorsú fiú alakot hoz, eljátszva azt is, hogy benne volt egy Capote nagyságú író csírája. A Kowalskyt alakító színész és Lola karakterét Sas Zoltán játssza, kiválóan megragadva mindkét figura fő jellemvonását. Lola szerepében olyan érzést hagy maga után, akár Brad Pitt a jó testű stoppos fiúként a Thelma és Lousie-ban. Drogos, sovány és erősen alulöltözött női test, ha ezt filmen néznénk sztárcsináló jelenet lenne.
Agrado szerepében Fila Balázs vendégként uralja a férfiszakaszt. „Férfi testű ember”, a néző pontosan annak látja aki, ám Fila azt játssza el, amit a karakter belül él meg, végig ízléssel hozza a figurát. Agradonak méltósága, humora és iróniája van, e mögött erős erkölcsi tartása és intelligenciája. Figuráját véletlenül sem áldozatnak mutatja. Játéka attól hiteles, ahogy a külső-belső különbséget érzékelteti, nem karikíroz, nincs „rájátszás” a nőies vonásokra, semmi erotikus. A jelenléte mindig óvatos készenléti állapot, a teste a munkaeszköze, női megjelenése nem identitásréteg.
A darab leginkább azért kerülhetett színpadra Budaörsön, mert ott tag Spolarics Andrea és Takács Katalin, a társulat összetétele, ereje – hosszas építkezés után – pedig elért arra a szintre, hogy többségében „bravúrszámokat” vigyenek színpadra. (A fővárosi művészszínházi trió – Katona, Radnóti, Örkény – mellé versenytársakként felzárkóztak.)
Huma Rojo (Takács Katalin) ünnepelt színházi színésznő, aki A vágy villamosa Blanche DuBois szerepét alakítja éppen. (Szép allegória, hogy a tavalyi évadban játszotta a színésznő szerepet, mellette Nina Cruz szerepében Bohoczki Sára, aki annak az előadásnak a Stella-ja volt.) Takács Katalin Bette Davis külsővel prímán hozza egy nagy színésznő személyiségét: autonóm, erős akaratú, aki tudatosan formálja karrierjét konfliktusok árán is. Huma intellektuálisan fegyelmezett, mesterségét nem csillogásnak, hanem kemény munkának tekinti, kíméletlen önmagával, ahogy a környezetével szemben is, „nehéz természet”. Takács kiválóan játssza el a nagy színésznők kettősségét is, a külső keménység mellett a belső sebezhetőséget. A jelenléte végig kontrollált, tekintete intenzív, ezzel közvetíti karaktere belső feszültségét. A nő azonban csak a színpadon pontos, civilben van egy Achilles-sarka, a narkós Nina Cruz, aki a színpadon partnere, míg az életben a szeretője. Bohoczki Sára szintén remek alakítás hoz a drogfüggő Nina szerepében, aki csakis instabilitás nyújt Humanak. Maga már csak Huma akaratának és szenvedélyének köszönhetően van, amiért cserébe szétzilálja a színésznő privát szféráját, és rendre megalázó, méltatlan szituációkba sodorja „családja”, a színházi szféra berkein belül. Nemcsak szeretőjét, önmagát is.
Petrik Andreától a gazdag, de közömbös környezetben felnövő, ezért a magányra, elhagyottságra szociálisan érzékennyé vált AIDS-es apáca, Rosa alakjában pompás karakteralakítás nyújt, fokról fokra szökik el belőle az élet, miközben anyává válik. Különösen szép játék, ahogy maga igazi anyára talál Manuelában, akinek elhunyt fia helyett odaajándékozza Lola második fiát, és vele egy olyan anyát állít maga helyett csecsemőjének, akiről ő csak álmodozott. Merész rendezői döntés Rosa édesanyja szerepére Szőts Orsi választása, aki a valóságban fiatalabb Petriknél. A színésznő ezt belső feszültséggel telített, visszafogott színészi játékkal oldja fel, az alakítása egy lelki állapotot és egy különös – ugyan a kölcsönös szeretetre, de mégis kölcsönös értetlenségben lélegző – anya-lánya viszonyt rajzol meg.
A történethez keretjátékot ad Alicia szerepében Kiss Nikolett és Alexként Rákos Olivér, akiknek nincs lehetőségük karakterépítésre, a figuráknak dramaturgiai funkciójuk van, amit pontosan teljesítenek.
Spolarics Andreának sok-sok remekül kivitelezett karakteralakítás után kijárt Manuela alakja, egy olyan főszerep, amely lehetőséget ad neki az anyaság, az önfeláldozás, a veszteségek megélése és az újrakezdés együttes színpadi ábrázolására. Manuela játéka révén olyan nő, akinek identitását az anyaság határozta meg, ő nemcsak biológiailag, de érzelmi és erkölcsi síkon is anya, állandóan és önkéntelenül is magára veszi mások terheit, mert figyel a környezetére. Még akkor is képes másokon segíteni, amikor maga mély gyászban van. Spolarics csendes erkölcsi erő, a színpadra vitt nőalakja nem ítélkezik mások felett, mert képes empátiával fordulni mindenki felé, legyen az transznemű, rossz nő, szenvedélybeteg, zaklatott művész, vagy isten szolgála, nem számít, ha azok életmódja eltér maga és a társadalom normáitól. Alakítása „kibővíti” az anyaság fogalmát, leválasztva a hagyományos családmodellről. Spolarics szerepe minden rétegét kijátssza, a nő fájdalmát, az élettapasztalatait, a fel sem fogható veszteségét, erős felelősségtudatát, a benne élő önzetlen szeretetet, modernséget és nyitottságát az őt körülvevő világra, de főleg azt, hogy a fájdalmat miként kell cselekvéssé alakítani.
Zsótér Sándor általában szembe megy a hagyományos színházzal, célja sohasem a történetmesélés, hanem a gondolkodásra késztetés. Most éppen arról: mitől anya az anya? Pompás a színészvezetése, a színpadon állók mind önreflektívek, az érzelmeket nem eljátsszák, alakításaik láthatóan saját gondolkodásból születtek. Zsótér gyakran visszatérő témáit feszegeti újra: az emberi létezés abszurditását, a magányt, a kiszolgáltatottságot. És a választ ad a darabválasztásra is – a nyilvánvaló színészi erőn túl, amelyeket „etetni” kell, hogy fejlődhessen –, az lehet alkotói üzenete, hogy a család és az anyaság nem csak vérségi, hanem erkölcsi és érzelmi kötelék, bármi is álljon erről egy darab papírban, ha azt is írták rá, hogy Alaptörvény. Ha van benned szeretet és empátia, képes lehetsz megbirkózni a legnagyobb veszteségeiddel is.
Fotó: Ilovszky Béla
