A főhősnő, Ana Magdalena Bach egy férjes, középkorú asszony, aki minden év augusztusában egy latin-amerikai szigetre utazik, hogy virágot helyezzen el ott nyugvó édesanyja sírjára. „Zarándoklatainak” a gyermeki kötelességtudáson túl van egy sokkal személyesebb motivációja, minden évben egy új szerető. A hat összefüggő novellában a férfiak személye változik, ahogy a találkozások részleteinek leírása is, de a „tett” ugyanaz. Azt nem tagadom, hogy minden kaland után Ana Magdalena új személyiségjegye fedezhető fel, és a könyv karakterei elég ellentmondásosak.
Az általam megismert írói ragyogás nincs meg a kötetben, csak annak villanásai. A történet nem építkezik igazán, egy idős ember kitekintése a szerelem és a vágy irányába, Márquez érezhetően nem birkózott meg választott témájával, pedog termékeny írói pályafutása során a furcsa, szenvedélyes szerelem jellemző témája volt. Ha nagyon szigorú vagyok, a könyv ismételi a főhősnő szexuális indíttatású, szenvedélyes éjszaka kalandjait, ám - nagy szavakat használva - filozófiai mélység nélkül.
Elolvasva a könyvet mégis örülök, hogy a fiúk megsértették apjuk kívánságát, még ha ennek elég visszaélés íze is van. Mert ez a vékony könyv vitathatatlanul visszaadja García Márquezt. Csak már idősen, megkopott képességekkel. A történet, írói képei, utolsó erőfeszítése az írásra, a szépség újbóli megélésére ott motoszkál majd az olvasóban. A posztumusz könyv nem légüres térben létezik, hanem életműve egészében. Emlékeztet arra, hogy Márquez mennyire törekedett a tökéletességre, milyen aprólékosan dolgozta ki a regényeit, hogy a Pátriárka alkonyát majd nyolc évig írta.
És igen, visszahozta azt az olvasói örömöm, amit a Szerelem kolera idején vagy az Egy előre bejelentettgyilkoság című könyvei közben átéltem.