Alig két hét leforgása alatt láttam Viripajev-darabjának két feldolgozását, előbb a Katonában, Gothár Péter, aztán a Nemzetiben Viktor Rizsakov rendezését. Nemcsak színházi életünk jelenlegi állása, de a darab felfogása szempontjából is nehéz lenne két elütőbb előadást találni nagy hirtelen.
A különbség már az előadásfotókon megmutatkozott. Gothár maga tervezte díszlete egy szürke, hátrafelé szűkülő szürke alagút, Rizsakovnál egy hatalmas, megbillentett és félbevágott kocka, mintha sakktábla pódium, sok-sok vizuális effekttel. Gothárnál díszletelem semmi, Rizsakovnál minden, ami belefér. A Katonában abszolút a színészeknek kellett elbűvölnie, a Nemzetiben inkább a látványnak, bónusz volt egy-egy színészi villanás. A Katonában megismerhettük, a Nemzetiben – szívünkkel, lelkünkkel - megérezhettük Viripajev darabját. A Katonában kibontakozott a szereplők jelleme, a Nemzetiben elcsodálkozhattunk mivel is nem próbálkoznak a hatás kedvéért a színészek. A Katonában részeg embereket játszó, imitáló színészek voltak a színen, a Nemzetiben abszurdot, groteszket játszó színészek, s csak egy, aki legalább spiccesnek tűnt.
Nem mondanám, hogy az egyik előadás átütőbb lett volna, mint a másik, holott a Katona társulata jelenleg formátumosabb a Nemzetiénél. Mindkét színházi produkcióban volt valami, ami élményt adhat a nézőnek.
Ivan Viripajev darabja nem kanonikus mű, kortárs dráma. Alapötlete, hogy a részeg ember igazat mond, sőt hátrahagyva köznapi gátlásait megvilágosodik, s tisztán képes látni önmagát és az őt körülvevő világot. Persze ennél azért kicsit több a mondanivaló, a kései X és a korai Y generáció életválságát, értékvesztését is boncolgatja a szerző. A cselekmény egy filmfesztivál oldalvízén kezdődik, filmbemutatót követően, Martha érkezik, persze részegen, hogy elbukdácsoljon kicsit Markkal, a fesztivál igazgatójával. Aztán jön két házaspár, őket követi egy esküvői trió, az újdonsült férj és feleség, és a férj exe, aki egyben a feleség barátnője. Végül egy legénybúcsúba esünk be.
Nem vitásan a Katona Martha-ja, Rezes Judit megadta az egész előadás alaphangját, ahogy a negyedik sor közepéről átölelgette magát kezdéskor, mintha részegen a színpadra. Nehezített pályája volt, az első sorban útjába kerülő hölgy úgy gondolta, előadáskezdéskor van arra a legjobb alkalom, hogy selfiezzen a színésznővel. Rezes hihetetlen színészi intelligenciáját mutatta, hogy nem esett ki a szerepéből, csípőből improvizált. Részeg embert játszani nagyon nehéz a színpadon, hogy az ne legyen sok, ne legyen szánalmas, ne legyen nevetséges. Rezes alakítása – még a Katonában is majdnem egyedüliként – perfekt volt. Nem rontott a bevezetőn Mészáros Máté m.v. filmigazgatója sem, tudta mi az elég, hol a határ. (Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy smaragd szemű kobra bottal flangáljon a színpadon a karakter, de parádés játéka volt a színésznek a műkígyóval.) A Nemzetiben nem sikerült ilyen jól az indítás, Mikecz Estilla e.h. és Trill Zsolt duója, inkább cirkuszi mutatványnak tűnt, ahogy hangoskodva küzdöttek, hogy talpon, sőt egyáltalán fennmaradjanak a ferde dobogó tetején.
A két középkorú házaspár is nagyon különböző volt a két előadásban. A Katonában homogénebb volt a kvartett, hihető volt, hogy két baráti párról van szó. A Nemzetiben, mint négy idegen téblábolt a színpadon a négy színész, nem együtt, egymás mellett játszottak. A Katona előadásban simán elhittük, hogy Elek Ferenc-Rujder Vivien e.h., valamit Pelsőczy Réka-Kocsis Gergely egy-egy pár lehet. A négy embernek markáns jellemzése volt egy-egy kellék, pl. Rujder Viviennek egy gömbakvárium a hóna alatt, benne változó színű. felhúzható hallal, amit úgy hordott, mint egy ölebet. A Nemzetiben Kristán Attila-Szűcs Nelli és Tóth László-Nagy Mari duó kevésbé volt e téren meggyőző. Egyszerűen nem voltak a helyükön, négy magányos szigetként mondták fel szerepeiket. Lévén rutinos színészek, tették, amit Rizsakov kiosztott nekik. Szűcs azért csinált egy kis bravúrt, ő volt ez egyetlen az előadásban, aki mert, vagy lehetett spicces, ha nem is részeg. Megint hozott egy reality-effektet szerepébe, ahogy szokta. Mezítláb, két tűsarkújával a két kezében egyensúlyozva, háromszor körbetipegte a kockát, pont úgy, ahogy a részeg kis nő csukák teszik a nagykörút sarkán, hajnalban. Ebben ez előadásban ez volt a perfekt.
Az esküvői trióval a Katona vitte a prímet, Pálmai Anna-Dér Zsolt-Borbély Alexandra hármasa igazzá és valóságossá tette a történetet, hogy bizony előfordulhat, hogy legjobb barátnőnk viszi a pasinkat, s bánatunkban az első arra járó fickóban fel tudunk fedezni valami nagyon vonzót. A Nemzetiben csak a fiút játszó Fehér Tibor nyújtott olyat a színpadon, amire még a MÜPA előtt, kifelé is emlékezett a néző. A darab egyik fontos monológja az ő tolmácsolásában hangzott el, átgondoltan. Karaktere, Laurenz szájából persze nem éppen irodalmi szöveg buggyant ki. („Senki se fosson be – ez a meszidzs. Nem szabad fosni – ez a fő meszidzse az Úrnak. És nem nyavalyogni! Hanem emelje föl az ember a seggét, és rángassa ki magát ebből az egész intellektuális, racionális szarkupacból, amibe mind nyakig merültünk. […] A francba, legyetek olyan menők, mint az Úr, aki soha nem fosik be, és nem ereszti le a kezét, hanem napról napra tovább építi ezt a világot, függetlenül a mi összes nyavalygásunktól, meg az egész kibaszott melankóliánktól, ami nem más, mint önkielégítés. Elég a faszverésből– mondja az Úr, ideje, hogy valaki mást is szeressél, ne csak saját magadat.”)
A legénybúcsú vitathatatlanul a Nemzetiben volt érdekesebb. A négy szereplő (Szabó Sebestyén László, ifj. Vidnyánszky Attila m.v., Bordás Roland e.h. és Berettyán Sándor) fiatal heve, játékossága feldobta az előadást. Dinamikus Y-generációs troup, nem megjátszott, hanem zsigeri érzelmekkel és problémákkal. Ahogy az ifj. Vidnyánszky által játszott Max megfogalmazza: „…az én generációm az égvilágon semmit se érez, semmit nem érez igazából. Semmit. Csak felizgultság meg szex, csak a munka és az alkohol, meg ezek az elképesztő víkendek és a szülők látogatásai, és ez a végtelen pofázás mindenféléről, és a nőink, akiket nem szeretünk. Mert elvesztettük a kontaktust. […] Elvesztettük a kapcsolatot a realitással, azzal az igazi realitással, amiből itt minden igazából áll.”
A Katonában persze a legénybúcsú tagjai között ott volt Keresztes Tamás, egyetlen semleges mondattal, annak húszszori ismétlésével, „bátyám a katolikus pap” bejátszotta magát középre, ha más szólt, akkor is csak rásandított a néző. (Tudom, én vagyok talán az egyetlen az országban, aki nem feküdt kétvállra Popriscsinjától, de a színész sokkalta jobb számomra kis karakterszerepeiben. Aggódom is érte, nem hiszem, hogy ennek az érzékeny idegrendszerű, madárcsontú színésznek egy hónapban 5-6 Őrölt naplóját kéne játszani, sőt, alkalomadtán egy nap, hat óra alatt kétszer zsinórban megőrülni. Szó szerint gyilkos szakma ma színésznek lenni.)
Kozma András, a Nemzeti fordítója, dramaturgja és Rizsakov produkálta a jobb irodalmi anyagot, a Katonában (Morcsányi Géza) valahogy elsikkadt a szöveg lényege, Gothár rendezésében csak egy light-os társadalomkritika jött át. A Nemzeti jobban hagyta érvényesülni Viripajev „üzenetét”, mert ha nem is világmegváltó, de van a darabnak némi gondolatisága, az tény. Gothárnál az előadás igazi turvája a színészi játék lett volna, csak hát nem ment mindenkinek a hiteles részegember színrevitel. A Nemzetiben üdítő volt, hogy Rizsakov tudatosan nem próbálkozott ezzel, s csak Szűcs Nellinek engedte picit az ilyen megmutatkozást.
A Nemzetiben túl sok volt az effekt és az üres hatásvadászat. Állandóan villódzott a pódium, aztán medencévé alakult, amiben mezítláb tapicskoltak a színészek. A háttérben hatalmas, vörös neonfelirat futkározott végig, amit csak harmadszorra, negyedszerre sikerült elolvasni a nézőnek, elvonva a figyelmet a színpadról. Mondjuk ki azt is, igen unalmas volt az elején az ötperces színész-zenekari produkció, papírzacskó zörgetéssel, ahogy az is, hogy többször hosszú percekre megszakították az előadást, hogy nyílt színen díszletet építsenek. Nem gondolom, hogy Kristán, Tóth, ifj. Vidnyánszkynak az a feladata, hogy ügyesen a díszletező-munkások keze alá dolgozzanak és bútorokat trógeroljanak. Azt is rossz volt nézni, hogy Szűcs Nelli végig tűsarkúban, kifordított két bokáján sétálgatott a 45 fokban megdöntött pódiumon. Viktor Rizsakov korábbi két rendezése, a Fodrásznő és Korszerűtlen koncert sokkal ötletesebb volt látvány terén. Itt a látvány-díszlet már túl monumentálisra sikerült. (Persze lehet, ez az előadás már az Y-generációnak készült, akiket az állandó elektromos agyi impulzusok nélkül nem lehet lekötni két órára, csak ha állandóan villódzik valami.) A sminkben megmutatott részegségtől, az elkent, féloldalas kifestésektől, nem groteszkké, inkább nevetségessé váltak a figurák.
Ezzel együtt, amit a Katona elkezdett, azt a Nemzeti befejezte. Ugyan még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy Viripajev darabjának egyszerre több színházban is helye van, De a Nemzeti előadása azért képes volt valamit átadni a szerző kissé botcsinálta filozófiájából: ”Az Úr, mint maffiafőnök bezárt minket egy büdös klotyóba, és azt mondja, hogy csak akkor ereszt ki, ha mindent visszaadunk neki. […] Itt élünk mind, és azt hisszük, hogy minden, amink van, az mind a miénk, és egyre többet és többet akarunk és csak veszünk, veszünk, még, még. Csináljuk az átkozott bizniszünket és az átkozott karrierünket, közben pedig ez mind csak hitel. Hisz ez csak hitel! Hitel!!! Ezt mind vissza kell adnunk, mindet, az utolsó centig, plusz a kamat, ami közben fölgyülemlett. Fölgyülemlett közben a kamat! És a kozmikus maffia főnöke nem ereszt ki bennünket a mocskos klotyóból, amíg ki nem fizetjük a számlákat, és vissza nem adunk mindent de mindent. Hát így néz ki tutira ez a kozmikus biznisz, amiben részt veszünk.ˇ”
És egy darabig biztos elrágódom azon a gumicsonton, hogy a Katona és a Nemzeti előadásai együtt tettek ki egy egészet. Nesze neked művészszínház!
(A fotó a Nemzeti Színház előadásától, a "legénybúcsú" jelenet, Eöri Szabó Zsolt felvétele.)